Az ígéretes kezdetek után saját népe döntötte meg az utolsó sah uralmát

Összekuporodva, egy régi Chrysler első és hátsó ülése között vitték titokban a parlament oldalsó bejáratához. Csak ott vette fel a díszegyenruhát, a vállszalagot és kötötte oldalára a kardot, majd a megdöbbent képviselők elé lépett és letette az esküjét. Ennél megalázóbbak nem is lehettek volna a körülmények, mikor a 21 éves Mohammad Reza Pahlavi iráni sah lett. A fiatal uralkodónak persze volt oka az elővigyázatosságra.

Hidegháború a Közel-Keleten: a sah dönt

Bár a második világháború kirobbanásakor az iráni vezetés deklarálta semlegességét, Moszkva és London – attól tartva, hogy a Németország iránt elköteleződött Reza Pahlavi katonailag is együtt fog működni a nácikkal – egy 1941. augusztus 25-én indított hadműveletben megszállta Iránt, a sahot pedig lemondatták fia javára. A megbuktatott uralkodót Mauritiusra, majd Dél-Afrikába vitték, s ott halt meg száműzetésben 67 éves korában, 1944. július 26-án.

Mohammed Reza Pahlavi hiába kapta a legjobb nevelést, s végezte el egy előkelő svájci iskola után a teheráni katonai akadémiát, kezdetben bizonytalanul ült a trónon. Helyzetét nem könnyítette meg, hogy Sztálinnak a háború végén 1945-ben sikerült megtartani az Észak-Iránban megszállt területeket.

Az Autonóm Azerbajdzsáni Köztársaság és a Mahábádi (Kurd) Köztársaság létrejöttét követően a sah Washingtonhoz fordult segítségért, majd a szovjetek végül az ENSZ nyomásának engedve 1946 májusában visszavonulót fújtak.

A meglehetősen heterogén – iszlamista, nemzeti, szociáldemokrata és radikális pártokat egyaránt tömörítő –, a Truman-doktrína által garantált függetlenséget zászlajára tűző iráni Patrióta Nemzeti Front célkitűzéseivel szemben az antikommunista, angolul folyékonyan beszélő, a Szovjetunió előretörésétől tartó fiatal uralkodó és köre úgy döntött, a hidegháborús játszmában Washington oldalára áll, megalapozva ezzel az Egyesült Államok és a nemesi származású autokrata vezető bensőséges kapcsolatát.

A fiatal sah minden eszközzel azon volt, hogy elmaradott, szegénységtől és analfabetizmustól sújtott országa gazdaságát előrelendítse. A sah a kőolaj-bevételekre alapozva 1963-ban meghirdette az ún. fehér forradalmat, amellyel országát a térség, sőt a világ legnagyobb hatalmai közé akarta emelni.

Az iráni uralkodó modernizációs kísérlete felemásra sikeredett, mert miközben Irán-szerte számos utat, vasutat, repülőteret, gátakat és öntözőműveket építettek, az infrastruktúra hiányai miatt a berendezések olykor el sem jutottak a beruházások helyszínére.

A földreform az ipartelepítés ösztönzését és az ipari munkaerő megteremtését szolgálta, de ennek komoly ára volt: szétverték a falu társadalmát, az elhibázott gazdaságpolitika miatt pedig elszabadult az infláció, spekuláció és zűrzavar támadt a gazdaságban. Javult viszont az egészségügy helyzete, s megindult az analfabetizmus olyannyira áhított felszámolása. Az iráni nők szavazati jogot kaptak, s jelöltek is lehettek.

Támadnak a mullahok

A grandiózus modernizációs program komoly ellenállásba ütközött a síita főpapság részéről. Közte a hierarchia élén álló Ruholláh Khomeini ajatollahhal, aki keményen támadta a sah külpolitikáját, a kapitalizálódást, a külföldi tőke bevonását, a feudalizmus maradványainak felszámolását, az egyházi előjogok megtépázását, egyszóval a muszlim hagyományok és életforma lerombolását.

A főpapot őrizetbe vették, amire válaszul a mullahok 1963 januárjában hatalmas tiltakozó megmozdulást szerveztek. A több ezer ember életét követelő felkelést követően Khomeinit halálra ítélték, de büntetését száműzetésre „enyhítették”, így Khomeini kénytelen volt előbb Irakból, majd Párizsból terjeszteni magnókazettára mondott üzeneteit hívei közt.

A sah külpolitikailag is aktivizálódott. Bár továbbra is kitűnő kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal, Mohammad Reza Pahlavi nyitott a Szovjetunió és a keleti blokk országai felé is, s felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, amelyet – a régióból elsőként – de facto is elismert.

Hozzá kell tenni, hogy később már az amerikai CBS tévécsatorna 60 Minutes című hírmagazinjában a „túl nagy” befolyással rendelkező „amerikai zsidó lobbit” kritizálta a médiában és a pénzügyek terén tapasztalt hatalmuk miatt.

Az egyre autoriterré váló rezsim bírálóit az 1957-ben alapított SZÁVÁK nyomta el. A rettegett, hozzávetőleg 50 ezer tagot számláló titkosrendőrség egész Iránra kiterjedő, sűrű besúgóhálózatot szőtt. A SZÁVÁK azonban nem csak a perzsa országban fejtett ki hírszerzési tevékenységet: ugyanúgy megfigyelte az iráni állampolgárokat az Egyesült Államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, mint például a külföldön tanuló ösztöndíjas diákokat. Több ezer rendszerellenes iránit, marxistát, nacionalistát és konzervatív muszlimot tartóztattak le, hallgattak ki és kínoztak meg.

Jesse Leaf, az amerikai hírszerzés Irán-szakértője szerint a Gestapo által használt kínzási technikákra a CIA tanította meg a SZÁVÁK-ot, amely a politikai disszidensek (köztük a szervezet első vezetője, az állítólag puccsot szervező, majd titokzatos körülmények között meggyilkolt Teymur Bakhtiar) ellen nem válogatott az eszközökben, ugyanakkor szívesen cenzúrázta a különböző iráni orgánumokat is. Az egyeduralkodó ördögi körbe került: minél nyilvánvalóbbá vált reformjai bukása, annál jobban függött titkosrendőrségétől.

A nép szenved, a sah hegedül

Az ország első embere nem járt el jó példával az iráni nép előtt. Miközben az emberek nyomorogtak, a sah hatalmas luxusban élt, gyűjtötte a drága autókat, filmközpontot hozott létre, egy szigeten pedig nyilvánosházat működtetett.

Az általa alapított Pahlavi Alapítvány kétes módon működött; a sah nem világosította fel népét, hogy hol húzódik a határ az állami források és a magánvagyona között, aminek következtében óriási mértékű korrupció lepte el az országot.

A hatalmas pompa betetőzéseként a sah – feleségével, Farah Dibával együtt – 1967-ben császárrá, a „királyok királyává” (sáhánsáh) koronázta magát. Az aranylapokkal és több mint 26 ezer drágakővel ékesített pávatrónt elfoglaló Mohammed Reza saját maga helyezte a fejére a 3380 gyémánttal és 388 gyönggyel díszített koronát, míg az atlaszselyemből készült fehér Dior ruhát viselő felesége gyémántdiadémot kapott.

1971-ben óriási ünnepségekkel emlékeztek meg a monarchia alapításának 2500. évfordulójáról. A sah ekkor sem ismert mértéket: a Perszepoliszban – ahol egyébként Kürosz fia, I. Dareiosz pompás palotát építtetett – rendezett ünnepséghez Mohammed Reza angol pázsitot rendelt a sivatagba és 165 szakácsot hozatott el repülőn Párizsból. A Khomeini ajatollah által csak „piszkos ünnepség”-nek nevezett állami hacacáré becslések szerint mintegy 100 millió dollárba került Teheránnak.

A nyugati világban sokakat lenyűgözött Mohammed Reza személye. Heinrich Lübke, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke a sah koronázásakor „szívélyes üdvözletét” küldte, s „nagy teljesítményeket” tulajdonított az uralkodónak. Nem véletlen, hiszen Irán az NSZK értékes kereskedelmi partnere volt: a perzsák olajat és szőnyegeket exportáltak, cserébe autókat és ipari technológiát kaptak.

De még az NDK is felfedezte rövid időre a sah sármját. 1975 novemberében az NDK miniszterelnöke, Horst Sindermann tett látogatást a kelet-európai orgánumok által csak „Iráni Császárságként emlegetett országban.

A nép fellázad, a sah megbukik

Az uralkodó szívügye a 400 ezer fős iráni hadsereg volt: 1973 és 1978 közt 25 milliárd dollárt költöttek fegyverekre, a legtöbbet a légierőre, mivel a sah maga is képzett pilóta volt (a hadseregre fordított kiadás az iráni államháztartás 28%-át emésztette fel).

A földreform kudarcot vallott, miután az állam nagyrészt túl apró és nem túl termékeny földeket osztott szét a parasztok között, akik a legalapvetőbb munkaeszközökből – például traktor – is hiányt szenvedtek. A földreform következtében tömegével áramlottak az emberek a városokba: az elszegényedett, dühös falusiak segédmunkásnak szegődtek napszámba, 1976-ban az irániaknak majdnem a fele városokban élt. A migráció ráadásul a lakásbérleti díjakat is felsrófolta, ami a középréteget is a sah ellen hangolta.

Az olajból származó bevétel időközben drasztikusan csökkent, ami recesszióhoz és tömeges munkanélküliséghez vezetett. A hivatalos adatok szerint 1977-ben a fogyasztói áremelkedés 27% volt, ami miatt a középréteg teljesen felélte megtakarításait. Jimmy Carter, az Egyesült Államok elnöke 1978 elején még a „stabilitás szigetének” nevezte Iránt, pár hónappal később azonban óriási tüntetések rázták meg az országot. Mohammed Reza alól kezdett kicsúszni a talaj.

A szegények, a síita papság, a diákok egyre elégedetlenebbek voltak, a teheráni bazár, a kereskedők forgalma csökkent az importáruk miatt. Egyre nőtt a Párizsban élő, a monarchia megdöntésére buzdító Khomeini ajatollah támogatottsága, de a bajok nagyságát sem a sah, sem az amerikai tanácsadók nem észlelték.

Az iszlám forradalom egy kumi tüntetéssel kezdődött 1978. január 9-én, ezután sztrájkok és diákmegmozdulások, majd zavargások és felkelések robbantak ki. A sah katonai kormányt nevezett ki, de a hadsereg is bomlásnak indult, gyilkosságok, gyújtogatások követték egymást. Az európaiak és amerikaiak elhagyták az országot. A sah 1979. január 16-án másodszor, immár véglegesen távozott az országból. Elérkezett Khomeini ideje, aki február 1-jén, diadalmenetben tért haza.

Bár az uralkodó nem mondott le, népszavazás nyomán április 1-jén kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot. A világszerte népszerűtlen, akkor már leukémiás Pahlavi országról országra utazott, élt Egyiptomban, Marokkóban, a Bahamákon és Mexikóban, rövid ideig Amerikában is kezelték betegségét.

Iránban az új rezsim bíróság elé akarta állítani, ezért 1979 novemberében a teheráni amerikai követséget iráni forradalmi gárdisták foglalták el, s a 70 túsz szabadon bocsátása fejében a sah kiadatását követelték. Ezt Washingtonban elutasították, de a sahnak távoznia kellett. Ezután Panamába, majd Egyiptomba ment, itt élt 1980. július 27-én bekövetkezett haláláig.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu