Egész Európában népszerű volt Artúr király kultusza a középkorban

Heisterbachi Cézár, a 13. század első felében élt ciszterci szerzetes Dialogus miraculorum című művében egy érdekes esetről számol be. Amikor egy alkalommal a heisterbachi apát szentbeszéde alatt néhány barát elbóbiskolt, a monostor vezetője egyedi módját választotta az ébresztésnek. „Volt egyszer egy király, akit Artúrnak hívtak” – kezdett bele történetébe, és ez a néhány szó elég volt ahhoz, hogy a szerzetesek magukhoz térjenek a kábulatból, és feszülten figyeljenek az apát szavaira. Ez a kis anekdota remekül érzékelteti, hogy Artúr király legendája milyen hatással volt a középkor emberére. Bár a hős története ma is sokakat hoz lázba, évszázadokkal ezelőtt – halálának tisztázatlan körülményei miatt – még abban is sokan hittek, hogy a nagy uralkodó visszaszerzi földi hatalmát, és vezetésével egy szebb korszak köszönt be az emberiség történetében.

Töretlen kultusz

Artúr király a történelem egyik legismertebb alakja.

A briton hős a középkorban óriási népszerűségnek örvendett, és korántsem csak Nagy-Britanniában.

Többek között Németalföldet, Itáliát, és – mint azt Heisterbachi Cézár történetében láthattuk – német területeket is elérte kultusza.

Nyugat-Európában a XIII-XIV. században, vagyis abban az időszakban, amikor a városi lakosság körében elterjedt a vezeték- és keresztnév együttes használatának gyakorlata, rengetegen adták gyermeküknek az Artúr nevet.

A legendás király emlékének megőrzéséről az ezt követő évszázadok során kiemelkedő művészek gondoskodtak. Az angol Henry Purcell a 17. században operát szentelt Artúrnak, a briliáns angol költő, Alfred Tennyson pedig előbb versben (Morte d’Arthur, 1842), majd elbeszélő költeményben (The Idylls of the King, 1885) is megörökítette történetét.

A 20. században többek között John Steinbecket, az Édentől keletre és az Egerek és emberek íróját is megihlette Artúr legendája, és természetesen a filmművészet is felfedezte magának: alakja többek között a Monthy Python Gyalog galoppjában és John Boorman Excalibur című alkotásában is megelevenedett a mozivásznon.

Az Artúr történetét feldolgozó zeneszerzők, írók, rendezők javarészt két forrásból merítettek ihletet: Monmouth-i Gottfried (Geoffrey of Monmouth) Historia Regum Britanniae, valamint Thomas Malory Le Morte d’Arthur című munkájából.

A walesi klerikus hőse

Monmouth-i Gottfried, a 12. század első felében élt, feltételezhetően walesi származású oxfordi kanonok 1135 és 1138 között írta Historia Regum Britanniae című munkáját, amely alapvetően meghatározta az Artúrról az elmúlt évszázadokban kialakult képet.

A szerző célja a kelta britek hódító szászok elleni hősies helytállásának dokumentálása volt. A műben 15 évesen trónra kerülő Artúr bátor hadvezér-királyként jelenik meg, aki előbb visszaveri a szászok támadásait, majd hódító hadjáratba kezd.

Birodalmát egészen a Pireneusokig terjeszti ki, de kénytelen visszatérni hazájába, miután megtudja, hogy unokaöccse, Mordred elfoglalta trónját, és feleségét, Ginevrát is elhódította tőle.

Artúr a Camlann-nál vívott döntő csatában megöli Mordredet, de maga is súlyosan megsebesül. A titokzatos Avalon szigetére szállítják, ahol két lehetősége van: vagy meghal, vagy megvárja, míg meggyógyul, és visszaszerezi királyságát.

A nagy király legendája az oxfordi klerikus műve nyomán nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Európában az irodalmárok közkedvelt témájává vált.

A középkor legjelentősebb költői közül kettő, Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach verses regényben emlékezett meg a hős alakjáról, 1230 körül egy ismeretlen francia szerző pedig prózában mesélte el Artúr történetét.

Az óriásira duzzadt anyagot Thomas Malory szerkesztette egyetlen kötetbe. A Le Morte d’Arthur című gyűjteményt 1485-ben adták ki.

A rettegett hadvezér

Artúr legendája tehát évszázadokon át számos generáció képzeletvilágát formálta, a kutatók azonban még manapság sem tudják biztosan, valós történelmi személyiség ihlette-e alakját. Simon Young, a téma jeles kutatója amellett érvel, hogy elsősorban neve árulkodik arról, hogy Artúr valóban létezett.

A név ugyanis valószínűleg a latin Artoriusból ered, az öntudatos brit kelták pedig aligha adtak volna latin nevet saját hősüknek, ha nem egy valóban létező személyről lenne szó.

Bár a legelterjedtebb elmélet szerint Artúr valamikor az 5-6. században élt, egyetlen korabeli forrás sem tudósít a létezéséről. Alakja legkorábban egy walesi szerzetes, Nennius 830 körül írt Historia Brittonum című munkájában bukkant fel.

Bár a kutatók egészen a 20. század közepéig hiteles forrásként támaszkodtak Nennius művére, kiderült, hogy az abban megjelenő artúri alak eredetét a kelta szájhagyományban és mondavilágban kell keresnünk. A barát krónikájában Artúr a Nagy-Britanniát lerohanó szászok elleni harc brit kelta hadvezéreként jelent meg, aki egymaga 960 ellenséggel végzett a hódítók ellen vívott tizenkettedik, badoni csatában.

A körülbelül egy évszázaddal később az Annales Cambriae-ben (walesi évkönyvek) Artúrt több helyen is említik. Elsőként egy 516 környékére datált esemény kapcsán jelenik meg, amint a brit kelta csapatok élén – Jézus Krisztus keresztjét három napon és három éjszakán keresztül cipelve – győzelmet arat a szászok felett a badoni csatában.

A krónika először tett említést Artúr huszonegy évvel később, Camlann-nál vívott utolsó ütközetéről. Itt bukkant fel a forrásokban az Artúr halálával kapcsolatos legendárium egyik legfontosabb szereplője, Medraut (Mordred) neve: „A camlanni csata, amelyben Artúr és Medraut elesett” – áll a krónikában.

A szövegrészlet tehát nem közöl semmilyen információt azonkívül, hogy mindketten odavesztek a csatatéren, az emberi képzelet azonban alaposan kiszínezte ezt a rövid megjegyzést. Artúr halála a mondakör egyik legmisztikusabb kérdése lett, amelynek tisztázatlansága nagyban hozzájárult alakjának hihetetlen népszerűségéhez.

Fata Morgana

Mint korábban láthattuk, az Artúr-legenda árulója, Mordred már a Historia Regum Britanniae-ben is mint az uralkodó testvérének, Morgause-nak a fia jelent meg. Mordredre néhány későbbi szövegváltozatban a testvérpár fatális véletlen folytán létrejött vérfertőző kapcsolatának gyümölcseként hivatkoztak.

Akár fia, akár unokaöccse volt Artúrnak, Mordred minden változatban a gonosz megtestesüléseként jelent meg. Artúrt a legenda szerint a döntő összecsapás után Avalon szigetére szállították, hogy ott ápolják sebeit.

Monmouth-i Gottfried még nem részletezte, hogy kinek a jóvoltából került a király Avalonra, a későbbi hagyományban azonban a szigeten uralkodó Morgan le Fay-hez, Artúr féltestvéréhez kötötték a cselekedetet. A legenda szerint Morgan Artúr anyjának, Ygernának első férjétől született lánya volt.

Eleinte jelentős varázserővel bírt, és alakváltoztatásra is képesnek tartották. Utóbbival magyarázható, hogy sok nyelvben manapság is nevének olasz változata, a Fata Morgana szolgál a délibáb megjelölésére.

Kezdetben elsősorban gyógyító ereje kapott hangsúlyos szerepet, a későbbi Artúr-legendákban azonban már negatív tulajdonságait is kiemelték.

A rejtélyes, kelta mítoszok világából eredeztethető Avalon szigete Monmouth-i Gottfried munkájában jelent meg először, ekkortól kezdve pedig az Artúr-legenda minden változatában felbukkant. Avalon a középkori ember számára a reményt jelentette.

A reményt arra nézve, hogy miután karcsú hölgyek és bölcs boszorkányok meggyógyítják sebeit, Artúr egyszer még visszatér, és – ahogy a kiváló francia történész, Jacques le Goff fogalmazott – királyságában megvalósítja a Hit és az Erény uralmát. „Rex quondam, rexque futurus”, vagyis az egykori és majdani király képe testesült meg Artúr alakjában a középkori ember képzeletében.

Artúr sírja

Az iménti latin idézet Artúr állítólagos – glastonburyi apátságban található – sírjára vésett felirat egy részlete. A sírt 1191-ben tárták fel, a két évvel korábban elhunyt II. Henrik javaslatára.

A szerzetesek először egy márvány kőlapra bukkantak, amin a következő felirat állt: „Hic iacet inclitus rex Arturus cum Wenneveria uxore sua secunda in insula Avalonia sepultus”, vagyis „Itt nyugszik eltemetve a dicső Artúr Ginevrával, második feleségével, Avalon szigetén”.

Hamarosan előkerült egy fakoporsó is, benne egy nő és egy férfi csontjaival. A szerzetesek számára innentől kezdve nem lehetett kérdés, hogy a nagy király és felesége maradványait találták meg, Avalon szigete pedig nem más, mint Glastonbury.

A sír feltárása a Plantagenetek propagandatörekvéseinek volt köszönhető. A dinasztia ugyanis dicső elődjének tekintette a hatalmas Artúr királyt, ám a nép körében rendkívül népszerű uralkodó visszatérésével kapcsolatos hitben már – jól felfogott érdekében – nem osztozott. A Plantagenetek úgy gondolták, hogy uralkodásukkal beköszöntött az Artúr-legendákban a nagy király visszatérésével összekapcsolt aranykor.

A messiásváró hangulatot pedig csak egy módon lehetett megszüntetni: meg kellett találni Artúr sírját.

A zseniális lépés a rossz nyelvek szerint az apátságnak is érdekében állt, mivel a néhány évvel azelőtt pusztító tűzvész utáni helyreállítási munkálatokat a zarándokok által biztosított pénzből kívánták finanszírozni. Az élelmes szerzeteseknek pedig nem kellett csalódniuk. A legendás Artúr sírja az elkövetkező évszázadokban látogatók tömegeit vonzotta Glastonburybe.

A nagy király maradványainak „megtalálása” magyarázatot ad a későbbiekben a történet több feldolgozásában megfigyelhető kettősségre: bár a haldokló hős eltűnik egy Avalon szigete felé tartó rejtélyes hajón, hogy meggyógyuljon, lovagtársai később rábukkannak sírjára, amelyen a glastonburyi sírfelirat virít.

A Plantagenetek propagandacéllal tett lépése tehát maximálisan bevált, és sírja feltárása után Artúrra már csak régi korok dicső királyaként emlékezett a nép. De egy eldugott walesi faluban talán még manapság is arra várnak, hogy a nagy hős felgyógyuljon Avalon szigetén.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu