Az ipari forradalomig a történelem legnagyobb városa volt Angkor

A Khmer Királyság egykori fővárosa, 1992 óta a világörökség része. Többször megtámadták, volt, hogy lerombolták, hatalma csúcsán pedig akár 1 millióan is lakhatták, s a világ legnagyobb korabeli urbánus központja volt. Területén számos templom és szentély állt, s bár saját várost építettek hozzá, a fából ácsolt épületek a királyi palotával együtt az enyészeté lettek, így ma egy hatalmas templomváros képében mutatkozik – a világ pedig csodájára jár. Miután a 15. században elnéptelenedett, a város jó négyszáz évre az áthatolhatatlan dzsungel fogságába került, s csak a 19. században fedezték fel újra. Ez Angkor, a „város”.

A város, amely soha nem szűnt meg

Kambodzsa fővárosától, Phnompentől 230 kilométerre északnyugatra, Tonlé Szaptól, Közép-Kambodzsa „Nagy Tavától” északra fekszenek az egykori khmer állam pompás fővárosának, Angkornak a romjai.

Az „Angkor” név a szanszkrit „nagara” szóból származik, jelentése: „város”.

A 9–14. század között a khmer uralkodók lenyűgöző adminisztratív és vallási központtá fejlesztették Angkor körzetét, amelynek hatalma csúcsán 750 ezer-1 millió lakosa volt, több, mint Európa bármely korabeli városának.

A várost rejtélyes körülmények között, a tizenötödik század végén hagyták el lakói a beözönlő szomszédos sziámi (thai) törzsek további támadásától való félelmükben.

A Kambodzsa népének előtörténetét is magában foglaló hosszú történelmi folyamattal egybevetve Angkor egyfajta kivétel: Angkor soha, Kambodzsa történetében egy pillanatra sem szűnt meg létezni. Angkort elhagyták.

Az indákkal benőtt metropolisz

A legenda szerint a délkelet-ázsiai Khmer Királyság jövőbeni fővárosa, Angkor helyén az első urának az egyik legfőbb hindu isten, Siva adta át a hatalom jelképét, a lingamot – egy kőből faragott falloszt, amely az isteni energiát, azaz magát Sivát jelképezi. A lingam tárolására minden isten-király köteles volt egy templomot építeni, amely halálát követően temetkezési helyéül szolgált.

Az egykor Délkelet-Ázsia nagy részét, a mai Laosz, Thaiföld és Dél-Vietnam egyes területeit, illetve a Mekong deltáját magában foglaló királyság történetét hagyományosan 802-től számítják: ekkor II. Dzsajavarman fejedelem (802–854) deklarálta, hogy felveszi a „Csakravartim” (a világ ura) címet, egyesíti a széttagolt khmer fejedelemségeket, kinyilvánítva az uralma alatt álló területek függetlenségét az északabbra fekvő Csenla királyságtól, amelynek a fejedelem elődei a hűbéresei voltak.

Angkor gazdagságának kulcsa a térségi kereskedelem ellenőrzése mellett a dzsungelirtás és folyóelterelés révén kialakított hatalmas víztározókra és a hozzájuk kapcsolódó öntözőrendszerekre épülő agrárrendszer hatékonyságában rejlett. I. Jasovarman (889–910) a régi főváros mellett Jasodharapura néven új fővárost alapított az angkori magterület középpontjává tett Bakheng-hegy körül.

A 12. században, II. Szúrjavarman uralkodása idején épült meg a hindu Visnu isten tiszteletére építtetett Angkorvat, a világ legnagyobb vallási épületegyüttese. A trónbitorló, saját nagybácsiját meggyilkoló uralkodó agresszív terjeszkedésbe kezdett, ugyanakkor békére törekedett hatalmas szomszédjával, Kínával. Angkor – jócskán megelőzve a maja Tikalt – kiterjedését tekintve a preindusztriális világ legnagyobb urbánus központja lett.

1432-ben a Kambodzsa legádázabb ellenségeinek számító sziámiak megtámadták Angkort, a város és a birodalom egyes részeit több hónapos ostrom után elfoglalták, a lakosságot megölték és az összes könyvtárat felgyújtották. A több tízezer kézirat elpusztulása a híres alexandriai könyvtár arabok általi megsemmisítéséhez fogható kulturális veszteség volt.

A Khmer Királyság már nem tudott felépülni e csapást követően. Az egykoron a hatalmas területű birodalom dicsőségét hirdető várost örökre elhagyták lakói: a fából készült épületek – beleértve a királyi palotákat – az enyészeté lettek, s csak a kőből épült templomok maradtak meg. Angkor összeomlásában sokak szerint jelentős szerepet játszott az is, hogy a lakosok a 13. században a hinduizmus helyett a buddhizmus passzív, befelé forduló théraváda irányzatát kezdték el követni.

A város romjaira a tizenhatodik század vége felé bukkantak rá portugál misszionáriusok, az elkészült feljegyzések azonban sohasem kerültek nyilvánosságra. A figyelem így csak 1864-ben irányult ismét Angkor felé, amikor Henri Mouhot francia utazó megjelentette a Sziámban, Kambodzsában és Laoszban tett utazásairól szóló könyvét. A világ újra felfedezte Angkort.

Angkorvat: a hinduizmus és a buddhizmus találkozása

A dzsungelben magára hagyott romváros – amelyet az UNESCO 1992-ben vett fel a Világörökség listájára – méreteit tekintve lenyűgöző. A 20. század elején az École française d’Extrême-Orient francia régészei Henri Marchal párizsi építész vezetésével összesen csaknem ezer templomot és szentélyt katalogizáltak, és hozzákezdtek a templomok trópusi növényzettől való megtisztításához egy 200 négyzetkilométeres területen.

A 20. században többször megszakított feltárások során került sor Angkorvat helyreállítására is, amely Angkor legismertebb templomegyüttese. A hozzávetőleg 200 hektáron elterülő, 1113 és 1150 között épült komplexum eredetileg hindu templom volt és Visnu tiszteletére épült, ám a 14. században Buddha-szobrokkal gazdagodott. Felépítéséhez hozzávetőleg 5 millió tonna homokkövet használtak fel, és mintegy 300 000 munkás, valamint 6000 elefánt vett részt az építkezésben.

A puszta számokból is kitűnik, hogy Angkorvat felépítése monumentális vállalkozás volt. A kutatók eleinte úgy vélték, hogy a hatalmas építőanyagokat a Tonlé Szap partjaitól egy csatorna mentén, 35 kilométeres távolságból szállították, majd egy újabb 35 kilométeres szakasz következett, végül a Sziemreap folyó 15 kilométeres részén úsztatták őket – mindezt árral szemben.

Ma már tudjuk, hogy Angkorvat építői a Kulen-hegység lábától induló, s egészen Angkorig vezető csatornákat használták e célra – ez mindössze egy 34 kilométeres útvonal, amely mintegy a harmada a korábban gondolt távnak.

Angkorvat legmagasabb, 65 méteres tornya az istenek otthonának tartott Meru-hegyet jelképezi, amit négy lótuszrügy formájú torony és oszlopokkal alátámasztott fedett folyosók vesznek körül. Magát Angkorvatot egy 5 és fél kilométer hosszú, 190 méter széles, 4 méter mély árok veszi körül, amelyet azért alakítottak ki, hogy stabilizálják a templom alapját, megakadályozva, hogy a talajvíz szintje túl magas vagy túl alacsony legyen.

Angkorvat további érdekessége, hogy a korábbi templomoktól eltérően nem keleti, hanem nyugati tájolású. A templom főkapuja a tavaszi napéjegyenlőség napnyugtája felé néz. Szívében egy központi torony áll, amely egykor a khmerek szimbolikus központját jelentette, s ahol a szekuláris és az isteni hatalom fonódott össze.

Angkorvat falain korábban nem ismert, az űrkutatásban is használt digitális technológia segítségével feltárt festmények váltak láthatóvá. A mintegy 200 – többek között templomokat, lovagló embereket, elefántokat, oroszlánokat, hajókat, illetve a hindu majomistent, Hanumant ábrázoló – festmény nagy részét a terület elnéptelenedése után az Angkorvatba érkező zarándokok hagyták hátra a 15. századtól kezdődően.

Ugyan a Kambodzsa jelképévé vált templomot – Angkorvat ábrázolása 1850 óta Kambodzsa zászlajának központi eleme – Visnu tiszteletére építették, pontos rendeltetése továbbra sem ismert. Kérdés, hogy a vietnami csam területek megszállására irányuló harcokban elesett építtető, II. Szurjavarman hamvait itt temették-e el.

Eleanor Mannikka szerint nem véletlen, hogy Angkorvat a 13,41. északi szélességi fokon helyezkedik el, a központi torony kamrájának észak-déli tengelye pedig 13,43 könyök hosszú – Visnu elhelyezkedése a központi szentélyben arra utal, hogy a khmer építők tudhatták, hogy a Föld gömb alakú.

Amikor az őslények és a papok még együtt éltek

Angkor központja a 12. század végén, VII. Dzsajavarman király és örökösei uralkodása alatt épült Angkorthom, azaz a „Nagy Város”. A 9 négyzetkilométeren elterülő, a Sziemreap folyó jobb partján fekvő Angkorthomot egy 100 méter széles árok és nyolc méter magas erődített fal határolja, amelyek minden irányban 3 kilométer hosszúak.

A városba elefántokkal és arcokkal díszített kapu vezet: itt található a királyi palota és a híres, piramis alakú, háromteraszos Bajon buddhista templom lótuszvirághoz hasonló 49 tornyával (ebből mára csak 37 maradt). A 23 méter magas tornyok mindegyikén a négy égtáj irányába Buddha (más vélekedések szerint bodhiszattva megtestesülésének) hatalmas kőarcai néznek.

A templomtól északra található a Győzelmi tér: ezt és a királyi palotát a város keleti főútjával párhuzamosan futó, 25 méter széles sugárút, a Győzelmi út köti össze, amely a csak különleges napokon nyitva tartó Győzelmi Kapuból indul.

Az Angkorthomtól egy kilométerre fekvő, 1186-ban felszentelt buddhista kolostor, Ta Prohm különlegessége, hogy meghagyták eredeti állapotában – a dzsungel dús növényeinek gyökereivel benőve. A festői szépségű kolostor falai között egykoron közel 80 ezer ember szolgált, köztük 18 magas rangú pap, ötezer hivatalnok és 615 mennyei táncosnő (apszara). A kolostor hatalmas könyvtárait és kincstárát a thaiok 1432-ben kifosztották és felgyújtották.

Ta Prohm szürke mészkőfalain egy centiméter nincs, ahol ne lenne díszítés, kőszobor vagy dombormű. Úgy tűnik, a szerzetesek tudták, hogyan néznek ki a dinoszauruszok és más őskori állatok. A majom-, szarvas-, vízibivaly- és papagájábrázolás mellett ugyanis a 150 millió évvel ezelőtt élt stegosaurust, egy 20 millió évvel ezelőtt élt ősi orrszarvút, valamint az antik világban és a középkori Európában ismert mitikus állatokat, baziliszkuszt és griffmadarat is látni a falakon.

Angkor a kambodzsai nemzeti büszkeség szimbóluma és egyben az ország legnagyobb turistalátványossága, amelyet az utóbbi időben egyre többen, nagyjából 2 millióan keresnek fel évente. Az idegenforgalom növekedése egyfelől jó Kambodzsa gazdaságának, de példátlanul megterheli az értékes és igen gyakran veszélyeztetett világörökségi színhelyeket. Angkorvatban például a már lekopott NO CLIMBING! felirat sem tartja vissza a turistákat, akik a tökéletes fotót akarják elkészíteni a lenyugvó napról.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu