Az élet szinte minden területén hagyott hátra örökséget a mesés Babilon

„Nabukodonozor fia, Szaddám által építtetett Irak dicsőségére” – véste a nagy babiloni uralkodó, II. Nabú-kudurri-uszur lakóhelyének romjain az 1980-as években épült palota tégláira az iraki diktátor, Szaddám Huszein. A véreskezű zsarnok egy olyan birodalom örökösének tekintette magát, amely nem a szomszédos népek leigázása révén szerzett magának hírnevet, sokkal inkább kulturális és tudományos teljesítményével, amely a közel-keleti népek mellett a görög és római kultúrára, és így közvetve a mai nyugati civilizációra is óriási hatást gyakorolt.

Isten kapuja

Babilon nevének legkorábbi formája a Babil volt; az akkád népetimológia később ezt alakította át a Bab-ilim („isten kapuja”) névalakká, amelyből a görög Babülon szó származik. Egyes szakértők szerint a település már a Kr. e. 4. évezredben is lakott volt, de a város először csak a Kr. e. 3. évezred elején bukkan fel a forrásokban.

Bár a Babilon köré épült birodalom területi kiterjedése folyamatosan változott az évszázadok során, a Babilónia megnevezés az ókorban végig a mai Irak déli részének a Bagdadtól a Perzsa-öbölig terjedő, a Tigris és az Eufrátesz által közrefogott sík vidéket jelentette.

Babilon a Kr. e. 3. évezred végén az Uri Birodalom, majd az Íszíni Királyság irányítása alatt állt, de a Kr. e. 20. század végétől a régi dinasztiák helyét a Mezopotámiába beözönlő, a sémi nyelvű nomád amorita törzsek által alapított kis királyságok vették át. Kr. e. 1894-ben Babilon élére is egy amorita dinasztia került, amely rendkívüli módon meghatározta a város történetének további alakulását.

A dinasztia hatodik királya, a Kr. e. 1792 és 1750 között uralkodó Hammurapi Babilont a mezopotámiai középhatalmak sorából a térség vezető hatalmává emelte. Uralkodásának kezdeti időszakáról keveset tudunk. Ezekről az évekről elsősorban az évelnevezésekből következtethetünk: az óbabiloni időszakban (kb. Kr. e. 2000 – Kr. e. 1595) ugyanis az egyes éveket az előző esztendő egy meghatározó eseményéről nevezték el.

A királyi kancellária által kitalált évnevek propagandaeszközként is remekül megállták a helyüket. Jó példa erre Hammurapi uralkodásának 9. éve, amely „A Hammurapi bősége-csatorna” nevet kapta. Mivel az esőzések önmagukban nem biztosították volna a földek vízigényét, Babilóniában égető szükség volt a csatornákra. Ezekben tárolták a folyók áradásakor összegyűjtött vizet, amellyel később megöntözték a földeket. Nem csoda, ha az uralkodók büszkén adtak hírt a csatornaépítésekről.

Ez azonban csak akkor fordulhatott elő, ha az adott évben elmaradtak a katonai sikerek, amelyek az évnevek elnevezése kapcsán minden esetben elsőbbséget élveztek. A Hammurapi-éra első évtizedeinek évnevei nem tudósítanak hódításokról, uralkodásának 29. évétől azonban minden megváltozott.

Az uralkodó először legyőzte a királyságába betörő Elámot és szövetségeseit, majd egy évvel később bevette korábbi szövetségese, Larsza városát. A megerősödött Babilon Kr. e. 1761-ben a hosszú ideig szintén partnerként kezelt Márit, Zimrí-Lim királyságának fővárosát is lerohanta, majd két évvel később az egész várost lerombolta. A pusztítás áldozata lett többek között Zimrí-Lim király lenyűgöző palotája is.

Hammurapi uralkodása második felében egész Mezopotámiát uralma alá hajtotta. Megerősítette a központi hatalmat, egységesítette birodalma jogrendjét, és hatékony közigazgatási szervezetet hozott létre. Törvényoszlopa az ókori történelem egyik legjelentősebb jogi gyűjteménye. Népszerűségére jellemző, hogy a babiloni szülők néha még gyermekük névválasztásánál is gondoltak a nagy királyra: így születhetett meg a „Hammurapi, az én istenem”, valamint a „Hammurapi, a segítőm” név.

Idegen uralom

Hammurapi sikerei azonban tiszavirág-életűnek bizonyultak. Már uralkodása végén gazdasági válság sújtotta Babilóniát, utódai pedig nem tudták fenntartani a nagy kiterjedésű birodalmat.

Az első dinasztia bukását végül a Kr. e. 16. században bekövetkező hettita támadás hozta el: a kis-ázsiai nép I. Murszilisz vezetésével megalázó vereséget mért Babilonra.

A várost feldúlták, és elvitték a babiloni főisten, Marduk, valamint hitvese, Szarpanítum szobrát.

Murszilisz azonban nem kívánt letelepedni Babilóniában, és a hatalmi vákuumot végül a birodalmat betöréseikkel már korábban is fenyegető nyugat-iráni kassúk lótenyésztő népe töltötte be, amely megalapította Babilon történetének leghosszabb ideig, több mint 400 éven át hatalmon lévő dinasztiáját.

A kassúk első lépésként Kr. e. 1570 környékén visszahozták Marduk és hitvese szobrát. Az idegen dinasztia végig törekedett a babiloni kultúra és hagyományok tiszteletben tartására.

Alkalmazkodtak a valláshoz, átvették az ékírásos akkád nyelvet, amely uralkodásuk alatt egy időre a diplomácia nyelvévé vált a Közel-Keleten. Virágzott a kereskedelem, és a babiloniak ezekben az évszázadokban ismerkedtek meg a lóval.

A kassú-kor a béke és stabilitás időszaka volt, amelynek során Babilon ismét Mezopotámia politikai központjává emelkedett.

A bibliai király

A kassú dinasztia bukása után Babilonban egy hosszú, háborúskodással teli időszak következett. Az újabb aranykor csak az Újbabiloni Birodalom (Kr. e. 626 – Kr. e. 539) idején, a káld dinasztia uralkodásával érkezett el. A dinasztia második királya, II. Nabú-kudurri-uszur (Kr. e. 605 – Kr. e. 562) a birodalom történetének egyik legnagyobb uralkodója volt.

Nagyszabású építkezéseinek köszönhetően a több százezer lakosú Babilon a világ egyik leglenyűgözőbb városává vált. A szinte szabályos téglalapot formázó, utcái ésszerű elrendezése miatt a várostervezésre is nagy hatást gyakorolt várost kettős falrendszer vette körül. A település főutcájára, a mázas téglákkal borított felvonulási útra észak felől a Kr. e. 575-ben a város nyolcadik bejárataként megépített, hasonlóan díszített Istár-kapun át lehetett belépni.

Három palota is az uralkodó rendelkezésére állt. A hatalmas déli palota (Nagy Sándor halálának helyszíne) volt a király fő rezidenciája, de ekkor készült el az északi palota is, nyári lakhelyét pedig a városon kívül húzták fel, hogy ide vonulhasson el a hőség idején a városban tapasztalható kellemetlen szagok elől. Uralkodása alatt befejezték Marduk isten lakóhelye, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel borított Észagíla templom, valamint a szintén Marduknak szentelt, 91 méter magas Étemenanki zikkurat megépítését, amely sokak szerint azonos a bibliai Bábel tornyával.

Lenyűgöző eredményei ellenére a zsidó hagyományban negatív kép él az uralkodóról. II. Nabú-kudurri-uszur ugyanis asszír szokásnak megfelelően minden évben felvonult, hogy beszedje az adót, és megbüntesse az ellenszegülő városokat. Erre a sorsra jutott Jeruzsálem is, amelyet a király Kr. e. 597-ben és 586-ban is megostromolt seregével. Büntetésképpen több tízezer zsidót hurcolt el Babilonba (babiloni fogság), és a második ostrom alkalmával egész Jeruzsálemet, többek között Salamon templomát is leromboltatta.

II. Nabú-kudurri-uszur olyan magaslatra emelte Babilont, amelyet később már sohasem tudott elérni. Kr. e. 539-ben Kürosz perzsa király megdöntötte a káld dinasztiát, ezzel Babilónia függetlensége örökre elveszett. 482 táján már a sokadik perzsa uralom elleni felkelés robbant ki, Xerxész, az uralkodó pedig válaszul kifosztotta és feldúlta Babilont.

A Kr. e. 4. században Nagy Sándor is elfoglalta Mezopotámia gyöngyszemét. Halála után bármelyik államalakulat (szeleukida, pártus, szászánida) foglalta el Babilóniát, egyszerű tartományként tagolta be birodalmába.

A legújabb korban Szaddám Huszeinnek a korabeli város pontos másának felépítésére tett erőfeszítéseit leginkább egy dilettáns, szerencsétlen kísérletnek tekinthetjük, ahogy a városban 2003-ban katonai bázist berendező amerikai csapatok ténykedése sem használt túlságosan a műemlékeknek. Babilon örökségét azonban nem csak az elhagyatott romok jelentik.

Sokszínű hagyaték

Hérodotosz, a „történelem atyja” a Kr. e. 5. században arról számolt be, hogy Babilonban a betegek a piactéren tömörülnek, ahol – orvosok híján – csak a járókelők tanácsait fogadhatják meg betegségükkel kapcsolatban.

Azonban Babilóniában valójában fejlett orvostudomány alakult ki, amelyből a környező területeken élő népek is tanulhattak. Létezett „tudományos” módszerekkel dolgozó (aszú), valamint varázsló orvos is (asipu), de az alkalmazott orvostudomány már a Kr. e. 3. évezredben elkülönült a mágiától.

Kórházak nem voltak, de mindenki tudta, hogy melyik házban vannak betegek: a bejáratot ugyanis aszfaltos gipsszel kenték be, és isteneket és démonokat ábrázoló szobrocskákat akasztottak ki rá.

Bár a matematika és a csillagászat a görög-római civilizációban élte virágkorát, gyökerei Babilóniába vezethetők vissza. A körívek és szögek számítására, valamint az idő beosztására még ma is ezt az ókori Mezopotámiában kifejlesztett rendszert használjuk.

Érdekesség, hogy egy Kr. e. 18. századi babilóniai tankönyv egyik feladatának megoldása során már alkalmazták azt az elvet, amely a későbbiek folyamán Pitagorasz-tételként vált ismertté.

Bár a babilóniaiak már régóta figyelték a bolygók és a Nap mozgását, a tudományos igényű csillagászat, vagyis, hogy ne csupán feljegyezzék, hanem előre is jelezzék az égi jelenségeket, csak a Kr. e. 5-4. század környékétől vette át a vezető szerepet. A zodiákusok rendszerét a babilóniaiak dolgozták ki, és a legrégebbi horoszkópot is itt állították össze Kr. e. 410-ben.

Végezetül említést kell tennünk a rendkívül gazdag mezopotámiai irodalmi hagyatékról. A babilóniaiak nagy gondot fordítottak a sumer nyelv és irodalom ápolására, illetve tanulmányozására, és részben nekik köszönhetjük, hogy a Gilgames-eposz, a világ egyik legrégebbi irodalmi szövege – asszír közvetítéssel – fennmaradt.

A sumer királyról szóló költemény központi témája a halhatatlanság keresése. Gilgames elbukott, de története, valamint azt az utókor számára megmentő Babilon öröksége azonban már mindörökre az emberiség kultúrkincsének része marad.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu