Pompás kincseket temettek el halottaik sírhalmaiban a szkíták

Tetoválták magukat, nomád harcászatuk segítségével állandóan borsot törtek a letelepült népek orra alá, gazdagságuk lélegzetelállító volt, haláluk esetén szolgáik követték őket a túlvilágra, egyes néptörzseiket pedig elesett katonák szellemeinek hitték. Ők voltak a szkíták, a legyőzhetetlen és megfékezhetetlen harcos nomád nép, amely hosszú életútjának bemutatására Hérodotosz vállalkozott.

A sztyeppe nomádjai

A „jég királynőjének” hívták. A fiatal asszonyt hat ló, nyergek és szerszámok társaságában egy vörösfenyő koporsóban temették el, amelyet szarvasokkal és havasi leopárdokkal díszített bőrmetszet díszített. Úgy nézett ki, mintha csak aludna. Testét tőzeggel és fakéreggel tartósították, s az állandó fagypont alatti hőmérsékletnek köszönhetően tökéletes állapotban konzerválódott minden mellé temetett eszközzel együtt.

Hófehér bőrén tökéletesen látszik a sötétkék tintával rajzolt bonyolult absztrakt tetoválás: hosszú indák, amelyek gyönyörű virágkompozíciókban végződnek. A teste mellett egy jak csontjából készült, koriandermaggal töltött kis tárolóedényt találtak, amelyet valószínűleg illatosításra használtak. Az archeológus Natalja Poloszmak, aki 1993-ban Ukokban, a kínai határ mentén, az Altaj-hegységben megtalálta, nem akart hinni a szemének: a nő körülbelül 2500 évvel ezelőtt élt, de most „újjáéledt” a múltból, hogy egy titokzatos és megszelídíthetetlen népről meséljen nekünk: a szkítákról.

A Kr. e. V. században élt görög történész, Hérodotosz a Historia IV. könyvében regéli el az utókornak, hogy ez a rettenthetetlen nép nem pusztán ellenállt a perzsák hódításának, hanem lesújtó vereséget is mért rájuk Kr. e. 512-ben. A szkíták korszaka kétségkívül a nomád életmód aranykora volt, ezt a korszakot ismerjük a legjobban, ez volt a leggazdagabb és legfényesebb.

A Kr. e. I. évezredben rengeteg közös kultúrájú, s életmódjukban és vallási nézetükben is hasonló nomád törzs élt a sztyeppén, a hegyaljai domborulatokon és Eurázsia hegyes-völgyes területein, Mongóliától egészen a Dunáig. A szkíta mint gyűjtőnév a görögöktől, a Kr. e. VIII-VII. évszázadból eredeztethető, amikor Kis-Ázsiában és a Fekete-tenger partján felfedezték ezeket a törzseket, amikor a Berezan-szigeten, az Azovi-tenger és a Fekete-tenger partján megalapították az első kereskedőgyarmataikat.

Hérodotosz kora legelterjedtebb történeteit vette elő, melyek szerint Hellász lakói a szkíták leszármazottai, a mitikus Héraklész utódjai, míg a szkíták szerint a görögök Targitaosztól, ennek a földnek az első lakójától és három fiától, Lipoxaisztól, Arpoxaisztól és Koloxaisztól származnak − akiktől egy-egy szkíta törzs is eredeztethető.

A nomádok a pontoszi sztyeppéken (a Krím-félsziget térségében) való megjelenése Hérodotosz szerint az Urál déli részén, az Aral-tó és a Kaszpi-tenger környékén élő szakák és a masszagéták között zajló testvérháborúnak volt köszönhető, melyet felhasználva a szkíták betörtek a fekete-tengeri sztyeppékre és elüldözték az ott élő kimmereket. A Pontosztól és a Kaukázustól egészen az Urálig terjedő területen élő szkíták megjelölésére Hérodotosz és más antik szerzők a következő neveket használták: nomád szkíták, királyi szkíták, gerrók, gelónok, budinok, neurok, androfágok (emberevők), szauromaták, taurok, meótok.

Néhány említett nép ezek közül biztosan Hérodotosz idejében élt, néhányuk viszont minden bizonnyal jóval korábban. Más titokzatos népek − például a gerrók − a birodalom peremén laktak, és a mitológia szerint az elesett katonák szellemei voltak. Egy közös volt bennük: mobilitásuknak és katonai fölényüknek köszönhetően a letelepedett népekre állandó veszélyt jelentettek, különösen a perzsákra nézve, akiket az északi határ menti erőszakos betöréseikkel folyamatosan zaklattak. Habár a különféle törzseket más-más néven hívták, a szkíták megfoghatatlan birodalmát mégis az iráni „szaka” terminussal jelölték.

A masszagéták ellen I. Dareiosz perzsa király Kr. e. 515–512 között egy, a Hérodotosz által egymilliósra becsült sereggel nagyszabású támadást indított, azonban hamarosan mégis megsemmisítő vereséget szenvedett. A Tomürisz királynő által vezetett nomádok taktikájuk szerint az ellenséget a saját területükre terelték, így a perzsáknak a folyamatos utánpótlásban érkező lovasok támadását kellett elszenvedniük. A perzsáknak végül hatalmas veszteségek árán, de nagy nehezen sikerült megmenekülniük. A kínai krónikák is sokszor említik a nomádok − sanrongok, dinglingek és később a jüecsik − jelenlétét a kínai birodalom északi és nyugati részén. A sanrongok például a Kr. e. 9. században folyamatosan támadták a kínai birodalom határát.

A misztikus kurgánok

A sztyeppén élő népek egészen különleges jelenségek. Mivel életstílusukhoz nem tartozott hozzá az írásos emlékek készítése, városokat nem emeltek, ahhoz, hogy legalább részleteiben rekonstruálni tudjuk mindennapjaikat, a nekropoliszokat és a temetkezési szokásaikat kell megvizsgálnunk. A nomád népek legjellegzetesebb szokása a halomsír, az ősi török eredetű kurgán emelése volt.

A több ezer éves történelemmel bíró kurgánok a maguk módján egy mély, számunkra nehezen értelmezhető vallásos gondolkodásmódot szimbolizálnak, s ami a valóságban egy uralkodó osztály fényűzésének tűnik, az már-már isteni megszemélyesítéssel bír. Két évszázadnyi régészeti kutatás után már tisztázott, hogy ez a temetkezési módszer legalább ötezer éves múltra tekint vissza.

A jelenség azonban a szkíták idejében érte el az egyik csúcspontját. Egy király, herceg vagy harcos halálakor egy nagy, több helyiségből álló földalatti sírkamrát építettek, ahol az elhunyt holttestén kívül arany és ezüst ékszereket, fegyvereket, de a legmeghökkentőbb esetekben szolgálókat vagy kísérőket is elhelyeztek: pohárnokokat, őröket, lovászokat és szolgálóleányokat is. A nomád rituálé szerint az elhunyttal együtt a legszebb lovat vagy akár egy egész ménest és lószerszámokat is eltemettek.

A sírkamra fölé egy hatalmas sírdombot emeltek kőből és földből, amely annál magasabb volt, minél nagyobb rangja volt az elhunytnak; a királyi síroknál találunk 20 méter magas, 100 méter átmérőjű, 120 ezer köbméteres síremléket is. Csertomlikben, a Krím-félsziget északi részén, a Dnyeper folyótól néhány kilométerre például egy 12 méter mélyre ásott, 5 helységből álló, 80 ezer köbméteres sírkamrát fedeztek fel.

A hatalmas, lapos kőből készült talapzaton álló építmény egy igazi dombra hasonlít, amely megkülönböztethető minden, a környezetében található más domborulattól. A fal tövében megtalált emberi és lócsontvázak még közelebbivé teszik Hérodotosz szavait, aki egy király, annak 50 szolgálója és több lova elföldeléséről adott hírt − mintha egy őrséget akartak volna felállítani az uralkodó holttestének védelmére.

A kurgánokban azonban nem csak királyokat vagy hercegeket temettek el, hanem náluk alacsonyabb rangú embereket: nemeseket, arisztokratákat, törzsfőnököket, nagy harcosokat és egyszerű alattvalókat is. Mivel egy elitista, különböző osztályokba sorolt kultúráról beszélünk, a kurgán mérete és gazdagsága volt a két legfontosabb elem, amellyel a halott rangját demonstrálták.

A szkíta társadalomban − ahogy az a régészeti leletekből kiolvasható − a nőknek különleges, bár a férfiakkal nem egyenrangú szerep jutott. Több magas rangú nő sírkamrájában is találtak áldozatokat − szolgálóleányokat, őröket −, valamint aranyból és ezüstből készült, szépen megmunkált eszközöket is. Néhány esetben különféle fegyverek is voltak mellettük, így elevenítve fel emlékezetünkben az amazonok mítoszát, akikről még Hérodotosz is írt.

A szintén ukrajnai Pokrov (korábban: Ordzsonikidze) város közelében, a Dnyeper mentén található a Tovszta Mohila (oroszul: Tolsztaja Mogila) sír, amely egy a húsz sírboltból álló „sírkomplexum” közül, amelyet egy szkíta uralkodói család számára építettek a Kr. e. 4. században. A kör alakú sírhalom 8 méter magas, 70 méter átmérőjű, két teremből és két sírgödörből állt.

A főteremben egy férfi, a mellékteremben egy nő, valószínűleg a felesége és egy kisgyerek, a főterem melletti két sírgödörben pedig három férfi és hét ló – valószínűleg a túlvilági kíséret tagjai – maradványait találták meg. Közülük egy szolgálóleányt és három szolgálót elképzelhető, hogy megfojtottak. A sír tele volt szépen kidolgozott arany felszerelési tárgyakkal, azok azonban nemcsak a királyi család tagjait díszítették, hanem néhány szolgálót és egy lovat is. A hercegnő egy arany nyakéket, egy magas fejfedőt és hosszú, vékony aranylemezekkel díszített tunikát viselt.

Jeges föld kincsei

A pontos görög forrásoknak köszönhetően napjainkban, de már az ókori időkben is a legjobban ismert szkíta törzs az európai (pontoszi) szkítáké volt, akiknek kultúrája legalább ezer évig (Kr. e. 7. század – Kr. u. 3. század) virágzott a Fekete-tengertől északra. Rendkívüli hatalmuk és gazdagságuk örök bizonyítékaként állnak szerte a sztyeppén a sírhalmok, a Dnyeper torkolataitól kezdve a Krím-félsziget északi területein át egészen az Urál-hegység déli részéig.

A már korábban említett kurgánok mellett még több százat említhetünk, köztük jó néhány monumentálisat és meglepőt is: Szoloha, Kul-Oba és Melitopol Ukrajnában, Gyumri (Alekszandropol) Örményországban, Oğuz Azerbajdzsánban, Filippovka Oroszországban – s ezek csak néhányak azok közül, amelyek az utóbbi két évszázadban az Ermitázs termeit és az egykori Szovjetunió több múzeumát gazdagították.

Néhány rendkívüli leletre már több évszázada rábukkantak érintetlen területeken: az Altaj és a Saini hegyek között fekvő völgyben, Szibéria egy Oroszországgal, Mongóliával, Kínával és Kazahsztánnal határos területén. Ezeken a fennsíkokon, ahol zord időjárás uralkodik és jeges szél fúj, a múlt század 20-as évei óta több tucat hatalmas, a Kr. e. 6–3. századból származó, szibériai szkíta sírhantot találtak az orosz expedíciók során.

Különlegességük, hogy tökéletes állapotban konzerválódott szinte minden szerves anyag, mely két oknak köszönhető: a szkíták tökéletes balzsamozási technikájának, másrészt pedig a valóban különleges, altaji időjárási körülményeknek és a vastag jégrétegnek, amely szó szerint hibernálta a kurgán alját.

Pazirik völgyében, a mai Novoszibirszk déli részén a 20-as években az orosz régész, Szergej Rudenko tett szenzációs felfedezést. Néhány kurgánt sajnos már az ókorban kifosztottak, de még a 20. században is találtak bennük lómaradványokat, csodálatosan szőtt nyergeket, filc- és gyapjúszőnyegeket, egy három méter hosszú halottaskocsit és sok más, felbecsülhetetlen értékű tárgyat, amelyek ma a szentpétervári Ermitázs tulajdonát képezik.

A valaha megtalált legrégebbi, gyönyörű absztrakt és állatmintás gyapjúszőnyegeket vizsgálva nehéz leplezni a megdöbbentségünket és csodálatunkat. Rudenko legszenzációsabb felfedezése egy körülbelül 50 éves korában elhunyt herceg holtteste, akinek testét szinte teljes egészében egymással harcoló állatok tetoválásai borították − többek között egy szamár, egy kos, két hosszú szarvval ábrázolt szarvas és egy vadmacska. A mellkasán két óriási griff, a karján két szarvas és egy hegyi kecske, térdtől egészen a lábfejéig egy hatalmas ponty, hátán pedig, végig a gerince mentén − talán gyógyászati célból − koncentrikus körök, amelyet az utolsó szibériai törzsek férfitagjai a mai napig viselnek.

Az Altaj hegyei soha ki nem merülő információbányák, melyek tökéletes betekintést nyújtanak a vad nomád törzsek örökre elveszett világába. A kutatások folyamatosan zajlanak az Altajban, az egyik kiemelkedő halom Pazirik egyik kurgánja, amelyben egy hosszú, szőke hajú, teljes testén tetovált hadvezér múmiáját találták meg egy gyönyörű intarziás faszarkofágban eltemetve, cobolykabátja pedig olyan tökéletes állapotban volt, mint ha épp akkor készítették volna.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, fotó: MTI/Bruzák Noémi