Középkori tanácsok a házi kedvencek tartásához

A középkori ember gyakran vette magát körül állatokkal. A kutya és a macska a család része volt, de ezeket az állatokat általában nem kedvtelésből, hanem egy meghatározott célból tartották. A kutyáknak a vadászatokon és a házőrzésben volt fontos szerepük, a macskák dolga pedig elsősorban a ház körül ólálkodó egerek és egyéb rágcsálók levadászása volt. Azonban gyakran megesett, hogy, a gazda és a háziállat között kialakult kapcsolatok túlnőttek a rideg pragmatizmuson, és az állat házi kedvenccé is változhatott.

Az apácák legfeljebb macskát tarthatnak

A középkori ember és háziállatai közötti kapcsolatokat kutató Kathleen Walker-Meikle „Medieval Pets” (Középkori házi kedvencek) című munkájában egy sor példát hoz arra, hogy a késő középkorban a hasznosságra törekvő állattartó, végül szerető gazdivá vált, aki társként tekintett a ház körül élő teremtményekre.

Az olasz költő Francesco Petrarca például odáig volt a kutyákért, és egy ebet, amelyet abban a házban hagytak, amelyben a művész egy ideig lakott, még örökbe is fogadott. A reneszánsz híresség, Mantua városának kormányzója, Isabella d’Este (1474 – 1539) is kedvelte az állatokat. Isabella rengeteg macskát tartott, amelyek közül egy Martino nevezetű kandúrt szorosabban a szívébe zárhatott, ugyanis amikor a macska 1510-ben elpusztult, gazdája rendes temetést szervezett az állatnak, akinek lelki üdvéért a pap még egy imát is elmondott a szeretett macska sírja mellett.

A kedvtelésből tartott állatok tartása a középkori forrásokban gyakorta komolytalan tevékenységként jelenik meg. A szerzők kihangsúlyozzák, hogy az embereknek tartózkodniuk kellene az ilyenfajta viselkedéstől. Az egyházi elöljárók által készített iratokban gyakran megemlítik, hogy a szerzetesek, de különösen az apácák, kutyákat, macskákat, és madarakat tartanak. Bár nem tiltották birtoklásukat, nyomatékkal megkérték az érintetteket, hogy kevés állattal vegyék körbe magukat, és lehetőleg ne vigyék be házi kedvenceiket a templomba. Egy remetenőknek szóló kéziratban (Ancrene Wisse) a következőket olvashatjuk:

„Kedves nővéreim! Ha nincs olthatatlan szükségetek rá, tartózkodjatok az állattartástól, kivéve ha macskáról van szó. (…) Ha valaki elengedhetetlen vágyat érez arra, hogy állatot tartson annak gondoskodnia kell róla, hogy az állat ne zavarjon senkit, és ne ártson senkinek (…).”

A 13. századi tudós, polihisztor skolasztikus filozófus Albertus Magnus „Az állatokról” című művében számos teremtmény jellegzetességét taglalja és rengeteg hasznos tanácsot ad a tartásukkal kapcsolatban is. Magnus szerint a kutyákat nem szabad az ebédlőasztalnál etetni, és állandóan kényeztetni, mert az eb elveszíti házőrző képességét. Magnus megjegyzi, hogy az elkényeztetett kutya „egyik szemével az ajtót figyeli, a másikkal viszont gazdája adakozó kezét lesi”.

A macskákkal Albertus Magnus sokkal engedékenyebb: a macska „szereti, ha az emberi kezek megcirógatják, és amúgy elég játékos, főleg amikor még fiatal”. A tudós azt javasolja a macskatartóknak, hogy nyírják meg kedvencük füleit, mert így elkerülhetik, hogy az éjszakai harmat az állat fülkagylóiba jusson. Albertus Magnus egyéb fura tanácsokkal is szolgál: a macskák „elvesztik merészségüket” ha gazdájuk levágja a bajuszukat.

Kutyatartás különböző kultúrákban

Gaston Fébus (1331-1391) a középkori vadászatról szóló „A vadászat könyve” (Livre de Chasse) című művében egy egész fejezetet szentel a vadászkutyák tartásának. Fébus szerint a kutyák kenneljének fából kell épülnie, és a kutyaház padlójának legalább 30 centiméterrel magasabban kell lennie a földtől.

Ezen kívül a kutyák lakhelyének egy „padlástérrel” is rendelkeznie kell, ahol a kutya nyáron hűsölhet, télen pedig megmelegedhet. Gaston Fébus fontosnak tartotta azt is, hogy a szinteket friss szalma fedje, illetve kihangsúlyozta azt is, hogy a kennel ajtajának egy napos udvarra kell, hogy nézzen, mert így a „kutyák kedvükre rohangálhatnak és játszhatnak”.

A kutyákat kiszolgáló személyzet sem unatkozhatott, mivel Fébus leírása szerint a vadászebek kenneljét minden reggel ki kellett takarítaniuk, és napjában kétszer friss vizet kellett adni az állatoknak. A négylábú kedvenceket pedig naponta egyszer vagy kétszer sétáltatni is kellett.

Az ebek, amellett, hogy korpás barna kenyérrel etették őket, a vadászatokból származó húst is kaptak. Ha az állatok megbetegedtek a koszt még tökéletesebb lett. Ilyenkor a lábadozó kecsketejet, bablevest és apróra vágott húst, illetve vajas tojást fogyaszthatott.

Gaston Fébus kiemeli, hogy a kutyák betanításánál fontos, hogy jutalmazzuk az állatot, ha az megcsinálta azt, amit kértünk tőle, és büntessük meg ha hibázik, de amikor beszélünk hozzá hitelesnek és szavahihetőnek kell lennünk: „Úgy beszélek a vadászkutyáimmal, mintha egy férfival beszélnék.”

Bár az iszlám világban a kutyát alapvetően tisztátalan állatnak tartották, ez nem tartotta vissza a muszlimokat sem attól, hogy kutyákat tartsanak. Az ebeket rendszerint vadászatra, házőrzésre, és állatok terelésére használták, és számos könyv foglalkozott a gondozásukkal. A korabeli iszlám kézikönyvek szerint, hogy kezesebb és barátságosabb legyen az állat, a kutyának, bár nem közös ágyban, de minél közelebb kellett aludnia gazdájához.

Ezzel az akkori szakértők szerint még a kutya szaga is sokkal kellemesebbé vált. A négylábúaknak a középkori szakkönyvek szerint puha fekhelyre volt szükségük és, hogy a fertőzés veszélyét a minimálisra csökkentsék ellenjavallt volt, hogy a kutyák közeli kontaktusba legyenek.

A „szakirodalom” szerint ősszel és télen az ebeket egy alkalommal, napnyugta táján kell etetni, mert így az elkövetkező nap reggelén kezdődő vadászatra az állat jó kondícióban érkezhet.

Ezzel szemben a sokkal melegebb tavaszi és nyári hónapok alatt a kutyákat többször etették napközben, igaz ilyenkor a porció is kisebb volt, mint télen. A kutyák marhahúslevesben áztatott húst kaptak, amelyet sokszor kenyérrel és tejjel gazdagítottak. Az ételt általában langyosan, vagy hidegen tették az állatok elé, hogy elkerüljék azt, hogy az állat kihányja az ételt.

A középkori iszlám szerzők fontosnak tartották kiemelni azt is, hogy a kutyák jólétéhez és egészségük megtartásához fontos a testi kontaktus is, azaz a gazdának meg kell érinteni, simogatni és kedvesen vakargatni kell az ebet, hogy az állat érezze a törődést.

A kutyák mellett a madarak is gyakran kaptak kitüntető figyelmet a középkori háztartásokban. Az 1393-ban íródott Le Ménagier de Paris, azaz a „A párizsi háztartás” címet viselő kéziratban, amelyet egy idősödő férj írt fiatal asszonyának a háztartásvezetés mikéntjéről, a madarak gondozásáról is olvashatunk egy fejezetet. Ebből megtudhatjuk, hogy a kalitkában tartott madár vizét folyamatosan cserélni kell és emellett más, egyéb teendők is vannak a szárnyasok körül:

„Tégy gyapjú pamacsot és tollakat a kalitkába, hogy a madarak fészket tudjanak építeni belőle. A madarakat hernyókkal, férgekkel, legyekkel, pókokkal, szöcskékkel, pillangókkal és beáztatott friss kender levéllel tápláld.”

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com