Hogyan jött létre a világ az ókori kultúrák szerint?

A világ keletkezéséről alkotott elképzelések, azaz a kozmogónia már az ősi keleti műveltségekben is jelen volt. Bár az egyes ókori népeknél a legkülönbözőbb kozmogóniák alakultak ki, néhány főbb motívum szinte mindegyikben megtalálható, s igen jelentős forrásoknak tekinthetők, mert általuk képet kaphatunk arról, hogy évezredekkel ezelőtt miképp képzelték el a világegyetem kezdeteit Mezopotámiától Egyiptomig, s sokat elárulnak az ókoriak gondolkodásáról. A legtöbb elképzelés szerint a világ létének kezdetén a káosz és a sötétség létezett, de hogy ez miből állt elő (afféle eleve meglevő ősanyag volt-e esetleg), azt az elbeszélések nem magyarázták meg. A folyamatot égi erők irányítják, így sok kultúrában a kozmogónia – ahogy azt később látni fogjuk – egyet jelent az isten (vagy istenek) születésével, azaz a teogóniával.

Egyiptomi teremtésmítoszok

Az egyiptomi teremtésmítoszokban az ókori egyiptomiaknak a világ keletkezésével kapcsolatos magyarázataik olvashatók. Az egyiptomi hitvilágban számos ősisten és velük kapcsolatban sok legenda létezik, így az egyiptomi kozmogóniának több változata is ismert. A nagyobb egyiptomi városokban (amelyek egyben vallási központok voltak) az egyes istenek kultuszához kapcsolódóan különböző teremtéstörténetek jöttek létre: így Hermopoliszban, Héliopoliszban, Memphiszben és Thébában. S bár ezen mítoszok különböznek egymástól, van néhány olyan elem, amely összeköti őket egymással.

Az ókori egyiptomi teremtéstörténetek első nyomait a piramisszövegek őrzik. Az Óbirodalom korában, az ötödik és hatodik dinasztia idején született, óegyiptomi (óbirodalmi) nyelven írott vallásos-mágikus történetek valószínűleg a világ legrégebbi vallási szövegei, amelyeket a szakkarai piramisok belső falára és az uralkodói szarkofágokra véstek. A piramisszövegek számos különböző típusú és stílusú alkotás gyűjteményei, megtalálhatók benne himnuszok, dramatikus és áldozati szövegek, valamint különböző védő és elriasztó ráolvasások is.

Az egyiptomi teremtésmítoszok közös kiindulópontja, hogy a világ teremtése előtt egy végtelen mélységű vízi anyag, Nun létezett, ahonnan az általa börtönbe zárt istenek nem tudtak szabadulni, így a világ megteremtése arra szolgált, hogy az istenek végre megjelenhessenek. Nun foglal magába minden isteni és emberi létet, ahonnan előbb egy kis domb emelkedik ki, amelyen az első főistenek, a világ megalkotói foglaltak helyet.

Ahogy az egyiptomi teremtéstörténet írja: „Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt”.

A hermopoliszi teremtésmítosz békaként, vagy békafejű férfiként ábrázolja Nunt, aki az egyiptomi művészetben szakállas, kék-zöld bőrű férfialakként is feltűnik, női megfelelője, Naunet pedig kígyóként vagy kígyó fejű nőként jelenik meg. E mítosz központi motívuma az Ogdoád, azaz a négy istenpár (egy-egy hím- és nőnemű) által alkotott nyolcasság: a már említett Nun és Naunet mellett Kuk és Kauket, Huh és Hauhet, illetve Ámon és Amaunet. A nyolc istenség a Nunból kivált dombon álltak; ezen elhelyeztek egy tojást, amely életet adott Ré-Atoumnak. A thébai teremtésmítosz többek között abban különbözik a hermopoliszi teológiától, hogy Ámon alakja köré épül, s azt állítja, hogy Ámon nemcsak az Ogdoád egyik istene, hanem egy rejtett erő a dolgok mögött.

A héliopoliszi teremtésmítoszban kilenc fő istenség szerepel (nagy enneád), a teremtő isten pedig a dombként a vízből először kiemelkedő Atum, „az egyetlen”, a világ befejezője, akit az egyiptomi művészetben a legtöbbször emberi formában, fején vöröslő napkoronggal vagy kettős koronával ábrázoltak. Atum önnemzéssel, azaz saját testéből nemzette Sut, a levegő istenét, illetve Su ikertestvérét és egyben feleségét, Tefnutot, a pára istennőjét. Az ő gyermekeik Geb és Nut, akiket Sunak kellett szétválasztani, unokáik pedig Ozirisz, Ízisz, Széth és Nebethet.

A memphiszi teológia lényegében különbözik a héliopoliszi teremtésfelfogástól, mivel a teremtést szellemi aktusként képzeli el. E teremtésmítosz szerint a világteremtő isten a múmiaként, kék, fejre simuló sapkában, kezében összefogott dzsed-oszloppal ábrázolt Ptah, Memphisz főistene volt, aki a gondolat és a szó erejével teremtette a világot, mintegy ellenpontozva Atum teremtő aktusát, akinél az anyag az elsődleges.

Mezopotámiai teremtésmítosz

„Midőn fönn az ég nevetlen;
s alant a föld szintazonképp;
Apszu, az őskezdet, minden dolgok teremtője-atyja;
s Mummu-Tiámat ősanyánk még;
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se;
s egyike sem az isteneknek”

– hangzik az Enúma elis első hét sora.

Az akkád nyelvű teremtéseposz, az Enúma elis az óbabiloni kor után nyerte el végső formáját. Összesen hét – egyenként 115–170 soros – ékírásos táblán olvasható az eposz szövege, ahol minden egyes tábla egy-egy fejezetnek, a cselekmény hét szakaszának felel meg.

Számos töredéke került elő, amelyek nyolc évszázad alatt – Kr. e. 10 – Kr. e. 2. század – keletkeztek. Bár számos – az Enúma elisnél jóval egyszerűbb – teremtéstörténet látott napvilágot, a mű rendkívül ismert és elterjedt volt, igaz, hiánytalanul ma nem lehet rekonstruálni.

Az Enúma elis a kozmogónia és theogónia összefoglalása, ám nem kifejezetten teremtéseposz, hanem Marduk felemelkedését, főistenné válásának történetét meséli el, amelynek középpontjában a főisten alakja és az istenek szolgálatába állított emberiség megteremtése áll.

Az eposz kiemeli a két főistent: a férfi ősisten, Apszu, minden dolgok teremtője és felesége, Tiámat, az ősanya voltak a vizek megszemélyesítői, a földet körülvevő édesvízi óceáné és a tengeré. Az égboltot Mummu képviseli, aki ebben a szövegben általában Tiámattal azonos (Mummu-Tiámat), de eredetileg a szelek önálló istene volt. Az Enúma elis szerint Apszu és Mummu-Tiámat nemzették az isteneket.

Az első tábla szerint Anu gyermeke, Nudimmud (Éa) kasztrálja Mummut, akit az újonnan fogant istenek gúnyolni kezdenek, mire Apszu éktelen haragra gerjed; Apszu és Tiámat ekkor megegyeznek: elpusztítják a fiatal isteneket, ám Éa rátámad Apszura és Mummura, elkábítja őket, Mummut megcsonkítja, Apszut pedig megöli. Éa és Damkina frigyéből ekkor fogan az ókori Babilon későbbi főistene, Marduk.

Az ifjabb istenek és Tiámat küzdelmének vezetését Marduk vállalja el, akinek az összes isten hűséget fogad, biztosítva ezzel elsőségét a panteonban. Marduk a negyedik táblán foglalja el fő helyét az istenek tanácsában, majd legyőzi és megöli Tiámatot, akinek holttestét két részre vágja: egyik részéből létrehozza az égboltot, a másikból pedig a földet. A meggyilkolt istennő nyálából a felhők és az eső, szemeiből pedig a Tigris és az Eufrátesz jött létre, míg mellei és feje szolgáltak segítségül a dombok és hegyek létrejöttéhez.

Görög teremtésmítosz

A Kr. e. 8. évszázadban élt epikus költő, Hésziodosz Homérosz kortársa volt. Két munkája is fennmaradt, a legfontosabb alkotásának tartott Munkák és napok, illetve a Theogónia. Utóbbi legkorábbi műve, az egyik legismertebb és elterjedtebb görög teremtésmítosz, amelyben – ahogy arra nevéből következtethetünk – nemcsak az istenek születéséről, hanem a világ kezdetéről is olvashatunk.

Hésziodosz úgy látja, hogy a világ eredete Khaosz, majd tőle fokozatosan halad a kozmikus alkotórészek felől az emberszerű lényekig.

Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte,
szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja
– isteneké is, kik hófödte olümposzi csúcson
laknak, s kik lent mélyen a Tartarosz éji ködében –
és Erosz, az, ki a legszebb mind a haláltalanok közt,
elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók
keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt

– írja Hésziodosz a teremtés kezdeteiről.

Hésziodosznál a Khaosz az ég és a föld között megnyíló hasadékot jeleníti meg, s tőle származik Gaia, a föld megtestesítője, a földanya – ám az az istenek születéséből nem derül ki, hogy Gaia Khaosz gyermeke volt-e, vagy tőle függetlenül jött létre.

Gaia után volt Erósz és Tartarosz. A föld szülte meg Uranoszt, az eget, Oureiát, a hegyeket és Pontuszt, a tengereket. Erósz – a görög mitológia szerint a szerelem és szexuális vágy istene – lobbantotta lángra Uranoszt és Gaiát is, így egyesítve a földet és az eget. Gaia Uranosszal nemzette a tizenkét titánt és a hat szörnyet, ám Uranosz, mikor meglátta szörnyszülött gyermekeit, mindet levetette a Tartaroszba.

Gaia azonban nem hagyta annyiban, s Kronosz – Zeusz apja – vállalja anyja tervét, miszerint megtámadja apját és levágja annak nemi szervét, hogy ne szülessen több szörnyszülött, s egyúttal segítve az ég és a föld elválasztását. A porba hulló vérből ekkor sorban megszülettek az Erinnüszök, a Gigászok és a Meliák, majd később Aphrodité.

Az istenek és a mindenség királya, Zeusz hiányzik ebből az elbeszélésből. A görög mitológia szerint Zeusz Kronosz és Rhea gyermeke, aki megmenekülését anyja fortélyának köszönhette. Kronosznak ugyanis megjósolták, hogy fia ugyanúgy le fogja taszítani trónjáról, ahogy ő tette apjával, Uranosszal, ezért első öt gyermekét egyiket a másik után lenyelte. Rhea Kréta szigetén hozta világra Zeuszt, Kronosznak pedig egy bepólyált követ adott a csecsemő helyett.

A már felnőtt Zeusz arra kényszerítette apját, hogy hányja ki öt bátyját, akiket előtte lenyelt – ám hogy erre milyen formában került sor, eltérő magyarázatok születtek. Zeusz ezt követően elengedte tartaroszi börtönükből Kronosz testvéreit, a gigászokat, a küklopszokat és a hekatonkheireket, majd együttes erővel legyőzték Kronoszt és a többi titánt, akiket az alvilágba száműztek. Zeusz ezután sorshúzással osztotta meg a világot két bátyjával, Poszeidónnal és Hadésszel: így kapta Zeusz az eget, Poszeidón a vizeket, Hadész pedig az alvilágot.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu