A beteg európai uralkodók egykor csontokkal készített orvosságoktól várták a gyógyulást

II. Károly angol király 1685-ben egy agyvérzést követően halálos ágyán feküdt. Orvosai minden lehetséges módon próbálták megmenteni életét, de az uralkodó csupán egy bizonyos csodaszerbe vetette minden hitét: évekkel korábban magától Jonathan Goddardtól, Oliver Cromwell orvosától és vegyészétől szerezte meg csinos összegért a Goddard-cseppek titkos képletét. A vegyész azt állította, hogy találmánya – amely később a Király Cseppjeiként vált ismertté – csodálatos módon meggyógyít mindenféle nyavalyát. Receptje igen bonyolult volt, számos hozzávalót és többszörös lepárlást írt elő, de hatékonysága egyetlen kardinális összetevőn múlott: öt fontnyi porrá tört emberi koponyán.

Orvostudományi forradalom

Nem is akármilyen koponyán. A korabeli orvostudomány álláspontja szerint egy idős ember csontjai magukban hordozhatták azokat a betegségeket, amelyeket a Cseppeknek gyógyítaniuk kellett volna. Ideális esetben a koponya fiatal, egészséges embertől származott, aki lehetőleg ereje teljében halt erőszakos halált, így forrásként sokszor szolgáltak kivégzések és háborúk.

Amikor II. Károly végül meghalt, orvosai már napi negyven cseppet adagoltak neki a rémes elixírből. Talán mondanunk sem kell, hogy a gyógyital nem váltotta ki a kívánt hatást, sőt, más, hasonló természetű kezelésekkel együtt talán még siettették is halálát. De a tény, hogy a Cseppek nem mentették meg II. Károly életét, nem tántorította el alattvalóit attól, hogy továbbra is fogyasszák a kotyvalékot. 1686-ban Anne Dormer így írt testvérének a koponyalé jótékony hatásáról: „beveszem a Király Cseppjeit, és csokoládét iszom […] és még ha halálosan szomorú is vagyok, utána a gyerekekkel játszom, futkározom”.

Bár az elhaltak koponyáit fogyasztani ma visszataszítónak tűnhet, a 16–18. század között meglepően elterjedt volt az európai arisztokrácia körében. Az orvostudomány ekkor még jócskán gyerekcipőben járt, teret engedve a sokszor nagyon bizarr kezeléseknek. A Király Cseppjei különösen népszerűek voltak, de Európa-szerte orvosi könyvek ismertettek mindenféle koponyaalapú kúrát.

Egy német alkimista, Oswald Croll 1643-ban publikálta az epilepszia általa felfedezett gyógymódját, ami három, erőszakos halált halt férfi koponyáját igényelte. 1651-es A lepárlás művészete című könyvében John French angol orvos szintén az epilepsziát kívánta gyógyítani „emberagy-esszenciájával”:

„Vedd egy fiatal férfi agyát, kit erővel öltek meg, egyben a hártyákkal, artériákkal, vénákkal, idegekkel […] és törd össze mozsárban, míg kásás nem lesz. Öntsd le borból párolt szesszel, hogy ellepje, aztán érleld lótrágyában fél évig.”

A holttestekből készült gyógyszerek iránti furcsa rajongás leginkább a 16. századi svájci alkimista, orvos, filozófus és polihisztor, Theophrastus von Hohenheim – ismertebb nevén Paracelsus – munkásságából származott. Előtte a Galénosz tanaira építő, görög és római gyökerekkel rendelkező hagyomány számított uralkodónak Európa orvosi köreiben.

Galénosz szerint az emberi testben négy humor, azaz testnedv található (vér, fekete epe, sárga epe és nyák), és az egészség megőrzéséhez ezeket szükséges egyensúlyban tartani. Bár a galénoszi tanítás jónéhány teljesen hatástalan gyógymódot eredményezett, mindez semmi volt ahhoz képest, ami Paracelsus elméleteiből született.

Paracelsus filozófiájának központi gondolata a „hasonló a hasonlót gyógyítja” elv volt: eszerint a test elemeihez hasonlatos külső dolgok helyre tudják állítani a belső egészséget. Die Große Wundartzney (A sebészet nagykönyve) című műve korának egyik legelterjedtebb orvosi könyve volt. Paracelsus szerint például, ha egy betegség a fejet támadta, a legjobb gyógymód egy egészséges emberi fej valamely részének elfogyasztása volt. Javasolta vér, porrá tört koponya, illetve holttestek más részeinek felhasználását, különösen javakorabeli, hirtelen halállal távozott férfiakét, mert bennük az „éltető erő” különösen erős volt.

Gyógyulás borzasztó forrásból

Az emberi testrészek gyógyászati célú fogyasztásának divatja az Atlanti-óceán túlpartján is elfogadottá vált. A 17. századi puritán orvos, Edward Taylor egész sor kannibalisztikus kúrát sorolt fel kézzel írott Gyógyszereskönyvében. A hasznos emberi tagokról írt kimerítő listáján szerepelt többek között „Férfi Koponyája” („jó a fej betegségeire és a nyavalyatörésre”, avagy epilepsziára), és „Halott koponyájában nőtt moha, levegőztetve” (vérzés elállítására).

Bár a gyógymódok legtöbbje többet ártott, mint használt, a betegek mégis esküdtek rájuk. A különféle testrészeket csokoládéval, borral, tömény szesszel és más olyan anyagokkal keverték, amelyektől – egy csipetnyi önbecsapás hozzáadásával – a beteg jobban érezhette magát.

A holttestgyógyászat visszataszító mellékhatásként komoly keresletet teremtett az emberi maradványokra. A vesztőhelyek különösen népszerű forrásnak számítottak a szükséges testrészek beszerzéséhez, de hosszú éveken át virágzó kereskedelem zajlott feldolgozott egyiptomi múmiákkal is.

A történelem számtalanszor bebizonyította, hogy ha egy termékre kereslet mutatkozik, akkor akármennyire gusztustalan is, lesz olyan gátlástalan vállalkozó, aki kínálatot teremt elő. Az angol filozófus, Francis Bacon egyszer megjegyezte, hogy az orrvérzés ellen jónak gondolt mohos koponyákat könnyű beszerezni „az Írországban temetetlenül heverő holtak halmaiból”. A csatamezőkről gyűjtött, mohalepte koponyák valóban a londoni patikák mindennapos szereplői lettek.

Az írek által elszenvedett korabeli elnyomás újabb megalázó lépése volt halottjaik csontjainak áruba bocsátása. A különösen koponyák exportjával elérhető magas profit irreálisan sokáig megakadályozta, hogy bárki is belegondoljon az üzlet etikai vonatkozásaiba. Németországban különösen keresetté váltak a holttestekből készített gyógyszerek, így gyümölcsöző foglalkozásnak számított koponyákat gyűjteni Írországban, és eladni azokat Németországban.

Bár még 1778-ból is származnak koponyakereskedelmi feljegyzések, az orvosi kannibalizmus a 19. században alábbhagyott. Ahogy az orvostudomány elkezdte átlátni az anatómia és a fiziológia rejtett összefüggéseit, a mágikus elméletek többé már nem állták meg helyüket a tudománnyal szemben.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com