Mai szemmel embertelennek tűnő szokások sorára épült az azték társadalom

Képzeljék el, hogy egy multinacionális cég termékeinek értékesítésével megbízott ügynök úgy indul útnak, hogy előkészület gyanánt belevág a nyelvébe és a fülébe, majd éjfélkor lefejez egy fürjet. Túl szürreális gondolat? Manapság már valóban, de fél évezreddel korábban a mocsárra épített azték főváros, Tenochtitlán kereskedői minden kiküldetésük előtt elvégezték a fent említett szertartást. Bár az aztékok invenciózus mezőgazdasági rendszerük kiépítéséről is ismertek, a közép-amerikai nagyhatalom lakói elsősorban a ma már szinte felfoghatatlan, különös szokásaik miatt tartanak számot széleskörű érdeklődésre. Virágzó államukban nemcsak az állat-, hanem az emberáldozatok is szinte mindennaposaknak számítottak, a megnyúzott foglyok bőrét pedig olykor magukra öltötték.

Város a mocsárban

Az utókor számára aztékokként ismert nahuatl nyelvű népek – többek között a mexikák – a 13. század első felében három hullámban érkeztek meg a Mexikói-völgybe.

Eredetmondájuk szerint egy – feltételezések szerint Mexikó északi, vagy az USA délnyugati részén található – városból, Aztlánból származtak, amely számos történész szerint csak egy kitalált település.

Akár valóban létezett, akár csak a legendákban életre kelő városról van szó, tény, hogy a későbbiek folyamán elterjedt azték elnevezés Aztlán nevéből eredeztethető.

Vita tárgyát képezi azonban, hogy kik is valójában az aztékok. Vannak, akik a Mexikói-völgy és a szomszédos területek lakóira is aztékokként hivatkoznak, míg mások csak a völgy népeit, vagy pusztán az azték főváros, Tenochtitlán lakóit sorolják a népcsoport tagjai közé.

Tenochtitlánt 1325-ben a Texcoco-tó közepén található kis mocsaras szigeten alapították meg a mexika törzs tagjai. Kezdetben csak nádkunyhók álltak az utcákon, egy évszázaddal később azonban már kőházak ezrei sorakoztak Tenochtitlánban, amely 1428-ban az Azték Birodalom fővárosa lett.

Az aztékok által kiépített fejlett csatorna- és gáthálózatnak köszönhetően a város – amelyet magas töltésen épített utak kötöttek össze a szárazfölddel – hamarosan leginkább a közép-amerikai Velence benyomását keltette. A mindössze 13,5 km² területű városban több mint 200 ezer ember élt.

Tenochtitlán fejlődésével párhuzamosan pedig az azték uralom alá vont terület nagysága is folyamatosan nőtt. Az uralkodónak a birodalom hatalma csúcsán több száz városállam közel hárommillió lakója hódolt.

Szerencsejátékon elbukott szabadság

Az azték társadalom két részre tagolódott: nemesekre, valamint közrendűekre. Bár a nemesek mindössze az azték népesség 5–10 %-át tették ki, a földek mellett a legfontosabb kormányzati, valamint katonai pozíciók is a kezükben voltak. Kiváltságaikat törvények rögzítették.

Az utcán csatangoló nemeseket nem volt nehéz beazonosítani. Színes gyapotköpenyük és tollkoronájuk, csillogó nemesfémekből (arany, jáde stb.) készült ajak- és füldíszeik láttán otthonában valószínűleg naponta több ezer közrendű lakos emlékezett meg róluk cifrább kifejezések kíséretében.

Az előkelők öltözködésénél már csak villáik voltak hivalkodóbbak. Egyes, többek között gőzfürdővel, ceremóniateremmel és raktárhelyiséggel felszerelt nemesi paloták több mint egy hektárnyi területen terültek el, ahol a férfiaknak és a feleségeknek külön épületrész állt rendelkezésre, és még az ajtófélfák is cédrustól illatoztak.

Ezzel szemben a közrendűek a városok szélén épített, gyakorlatilag csak alvásra használható házaikban laktak. A feleségek a nemeseknek adóként juttatott gyapotköpenyeket, quachtlikat szőttek, elvégezték a ház körüli munkákat, és ők vitték a terményt a piacra értékesíteni. A férfiak általában a földeken dolgoztak, sokszor pedig harcba hívták őket.

A közrendűek legalsó rétegét a rabszolgák alkották. Rabszolgasorba többféleképpen is kerülhetett az ember. Gyakori volt a szerencsejáték miatt történő eladósodás. Az aztékok a köztereken a mai táblás játékokhoz hasonló patollival, valamint a közép-amerikai labdajátékkal, a tlachtlival múlatták az időt, a nézők pedig aranyban, jádéban, vagy akár a kvézál madarak színes tollaiban is fogadhattak a győztesre. Annak, aki veszített, sokszor nem maradt más lehetősége, mint rabszolgának állni.

Előfordult, hogy valaki önként mondott le szabadságáról, mert nem tudta eltartani magát és családját. A rabszolgasors azonban nem feltétlenül szólt örökre. Volt, aki csak néhány évre került alárendelt helyzetbe, a rabszolgák utódainak szabadságát pedig törvény garantálta.

Kereskedő kémek

Az Azték Birodalomban a közrendűek osztályába tartozó kereskedők esetében két csoportot különíthetünk el: a mindennapi használati tárgyakkal foglalkozó, helyi piacokon mozgó tlanecuilók, valamint az általában luxuscikkekkel seftelő, elsősorban külkereskedelmi tevékenységet folytató pochtecák, akik bónusz feladatként sok esetben az azték uralkodónak is kémkedtek.

A pochtecák idegen területekre történő utazás előtti éjjelen előbb késsel felvágták a nyelvüket és a fülüket, majd lefejeztek és tűzbe dobtak egy fürjet.

A higiéniára nem sokat adtak: amíg nem tértek vissza Tenochtitlánba, nem mostak hajat, és nem is vágtak belőle. Mindezt persze az istenek kegyeinek megnyerése érdekében.

A pochtecákra kétféle veszély is leselkedett: amellett, hogy kirabolhatták őket, a kereskedelmi partnerek sem mindig fogadták szívesen a tenochtitláni uralkodót nyilvánvalóan értékes információkkal ellátó látogatókat.

Képzett harcosként azonban többnyire állták a sarat, ráadásul előfordult, hogy a király testőrt is adott melléjük.

Mivel a pochtecák nem voltak az uralkodó osztály tagjai, gazdagságukat titkolni kellett, így éjszaka, titokban tértek vissza az útjaikról. Miután elrejtették a szállítmányt, megtisztálkodtak.

A szolgák ennél a pontnál már kezdhettek rettegni, következett ugyanis az orosz rulett: egyiküket feláldozták. Ezután beszámoltak a királynak kalandjaikról, majd következhetett a munkájuk legkedvesebb része: az áru értékesítése. Bár sokan gazdagodtak meg közülük, nemesi címet ennek révén nem nyerhettek.

A chilifüst nevelő hatásai

A gyerekek élete – társadalmi osztálytól függetlenül – nem volt egyszerű: már ötéves koruktól a felnőtt életre készítették fel őket. Az engedetlenség pedig nem volt túl kifizetődő.

A szülők a fegyelmezetlen utódot gyakran a kellemesnek nem feltétlenül nevezhető chilifüst belégzésére kényszerítették, de előfordult, hogy az apa meztelenre vetkőztette, majd bilincsbe verve a nedves földre fektette, vagy összeszurkálta serdülő fiát. Ezek gyakorlatilag ugyanazok a módszerek voltak, amelyekkel a rebellis rabszolgákat is engedelmességre bírták.

A gyerekek valamikor tíz- és húszéves kor között jártak iskolába. A közrendűek a telpochcallikat, míg a nemesek és tehetséges közrendűek a calmecacot látogatták. A telpochcallikban a gyerekek megtanultak táncolni, énekelni és hangszereken játszani, és különböző, a közösség céljából hasznos munkákat is végeztek, de az oktatás középpontjában harcra való felkészítésük állt.

A calmecac az elitképzést biztosította. Itt készítették fel szerepükre a jövő papjait, kormányzati tisztségviselőit és katonai vezetőit. A harcászati, vallási, asztrológiai tanulmányok mellett többek között elsajátították az álmok és előjelek megfejtésének művészetét is.

A fiataloknak nem sok beleszólásuk volt a sorsuk alakulásába. A lányokat egy házasságközvetítő asszony segítségével már 10–12 évesen hozzáadták egy tízes évei végén-húszas évei elején járó fiúhoz.

Ebből a kényszerhelyzetből pedig alig lehetett menekülni. Aki házasságtörést követett el, az amellett, hogy szégyent hozott magára, gyakran más következményekre is számíthatott.

Az 1440-től 1469-ig uralkodó I. Moctezuma egyik rendelete szerint a házasságtörőket meg kellett kövezni, majd a folyóba dobni, vagy ragadozó madarak elé lökni.

Emberbőr ruha és gyermekáldozat

Az aztékok életében központi helyet foglaltak el az áldozati szertartások. Mivel az azték hiedelmek szerint az istenek komoly véráldozatot hoztak a világ megteremtésekor, a népnek valahogyan meg kellett hálálnia ezt az önfeláldozást, már csak azért is, mert a terméstől kezdve a gyermekszületésig életük minden mozzanata az istenek kezében volt.

Az aztékok pedig mindent elkövettek, hogy a kedvükben járjanak, bár néhány istennek igencsak különleges kívánságai voltak. Tezcatlipoca étvágyának csillapítására tökéletes testű fiatalemberekre volt szükség, Centeotl kukorica-istennő a bőrkiütéseseket kedvelte, a Xipe Totec termékenységisten tiszteletére feláldozott embereket pedig megnyúzták, majd a bőrükbe bújtak. Az áldozatok többsége az aztékok hadjáratai során esett fogságába, de gyakran a leigázott területekről elrabolt nők és gyerekek is áldozati szerepbe kényszerültek.

Az áldozati ceremóniát papok végezték, akik kinézetük alapján egy horrorfilm castingon is esélyesként indultak volna. Bizonyos szertartások megkívánták, hogy arcukat feketére, homlokukat pedig kékre fessék, önfeláldozó rítusaik folyamatos gyakorlása miatt pedig tele voltak sebekkel, amelyeken gyakran náddal vagy szalmával tömtek be. Összetapadt hajukon is alvadt vér nyomait lehetett felfedezni.

A szörnyűségek egyik legfőbb színtere Tenochtitlán központi kettőspiramisa, a Templo Mayor volt. Az épület tetején a hadisten, Huitzilopochtli, valamint az eső- és termékenységisten, a gyermekáldozatokat „kedvelő” Tlaloc temploma állt.

A papok az itt tartott szertartások során az istenek megtestesítőjeként kezelt áldozatot először rituálisan megtisztították, majd az áldozattal jutalmazott istennek megfelelő színpompás ruhába öltöztették. Ezután felvitték a piramis tetejére, ahol egy kőtömbre fektették, testét négyfelé kifeszítették, majd egy erre kijelölt pap egy éles késsel felvágta a mellkasát, és kitépte a szívét.

A halott testét ezután a mélybe vetették, majd a templom lábánál összegyűlt papok levágták a fejét, amelyet a piramis melletti koponyaállványra helyeztek közszemlére. A ceremóniát minden alkalommal ezrek követték figyelemmel a helyszínen. Talán ez az egyetlen dolog, amiben a korabeli Azték Birodalom és Európa nem különbözött egymástól.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu