Válogatott módszerekkel igyekezett kiiktatni a CIA Fidel Castrót

2011 végén Hugo Chávez szavai bejárták a világsajtót. A venezuelai elnök azt engedte sejtetni, hogy a több baloldali latin-amerikai politikus szervezetében is kimutatott rákos megbetegedések mögött az Egyesült Államok ténykedései állhatnak. A kijelentést kevesen vették komolyan, az amerikaiak visszataszítónak nevezték a vádakat, azonban a hír kapcsán sokaknak eszébe jutottak olyan korábbi amerikai akciók, amelyek az 1960-as években Fidel Castro ellen irányultak. A kubai vezér hatalmának megdöntése érdekében született tervek mellett olyan elképzelések is napvilágot láttak, amelyek egyenesen Castro meggyilkolására irányultak.

Amerika az amerikaiaké!

Az Európától való elszigetelődés – már George Washington elnök által is szorgalmazott – elvét James Monroe elnök (John Quincy Adams külügyminiszter segítségével) 1823-ban fogalmazta meg elsőként radikálisan. Röviden és tömören: az USA az európai beavatkozást nem nézi jó szemmel Latin-Amerikában, ugyanis a térség egyre fontosabb szerepet kapott az a külpolitikájában.

Ez a XIX. század egyik meghatározó külpolitikai alaptételévé vált, és később is sarkalatos szerepet játszott az ország céljainak meghatározásában. Ebből kifolyólag nagyban befolyásolta az Egyesült Államok latin-amerikai országokkal, köztük Kubával való kapcsolatát.

A Monroe-elv az európai „betolakodással”, befolyással szembeni félelemből született. Ezt több európai állam tervei, vagy vélt tervei táplálták, köztük a britek kereskedelmi ambíciói az Újvilágban, a spanyol birodalom esetleges visszaállítása, vagy egy francia beavatkozás Latin-Amerikában. Azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a megfogalmazott tételeket az Egyesült Államok nem tudja elfogadtatni az európai hatalmakkal: lásd például a francia beavatkozást Mexikóban és I. Miksa trónra ültetését az 1860-as években.

Jelentős változás állt be a doktrína értelmezésében 1904-ben, amikor Theodore Roosevelt hosszútávon meghatározó kiegészítést tett a Monroe által megfogalmazott elvekhez. Az elnök azt hangsúlyozta, az Egyesült Államok felelőssége, hogy közbelépjen a nyugati féltekét (az európai hatalmak által) veszélyeztető tevékenységek idején, illetve beavatkozzon Latin Amerikában, amennyiben a dolgok „nem a megfelelő módon” zajlanak és szükséges egy „civilizált” hatalom intervenciója.

A Monroe-elv eredeti célja, az európai befolyás korlátozása itt kiegészült és alapot adott az amerikaiak nyugati féltekén történő beavatkozására, amely már egyértelműen az Amerikai Egyesült Államok érdekterületének számított. Tehát míg az európaiaknak megtiltotta a régióban történő intervenciót, az Egyesült Államok vezető szerepét határozta meg, alapot teremtve a többszöri, akár katonai akcióra is a régióban (például Mexikóban, Haitin és a Dominikai Köztársaságban 1914 és 1917 között).

Az USA és Latin Amerika viszonyában a harmincas években és a második világháború alatt az agresszívabb politikát a „jószomszédi” váltotta fel, amely latin-amerikai szempontból pozitív fejlemény volt, és amely a Monroe-doktrína multilaterális alkalmazását tette lehetővé. Azonban a kapcsolatok javítására tett kísérleteket alapvetően megrázta a második világháborút követő kétpólusú világrend kialakulása: ennek keretében az USA Latin-Amerikával való kapcsolata csakis hidegháborús kontextusban volt értelmezhető.

Ekkoriban a legfőbb cél az volt, hogy a nyugati féltekén megakadályozzák a kommunizmus és a Szovjetunió befolyásának elterjedését, illetve hogy megállítsanak egy esetleges „dominó effektust”, ahol a kommunizmus országról országra terjedhetne a régióban. Kuba korábban is kiemelt helyet foglalt el az Egyesült Államok politikájában (esetleges tervekkel annak annektálására), azonban a hidegháborús környezetben szerepe – részben közelsége miatt – felértékelődött. Ez még inkább igazzá vált 1959-et, Fidel Castro hatalomra jutását követően.

Castro bedrogozása és szakálltalanítása

A hidegháború véget vetett a jószomszédi politikának. Intervenciók zajlottak Guatemalában, a Dominikai Köztársaságban és Chilében is. A legnagyobb kihívást azonban Kuba és Castro jelentette. A kommunizmus és Amerika-ellenesség terjedése, és az ezzel társuló szovjet befolyás az USA érdekszférájában – ráadásul mindössze 90 mérföldre Florida partjaitól – a Monroe-elv alapvető tételét kérdőjelezte meg.

A kubai piacokhoz nem lehetett szabadon hozzáférni, és megvolt a lehetősége annak is, hogy a kommunizmus tovább terjed, veszélyeztetve a doktrínában (és a kiegészítésben) meghatározott szeparációt a féltekék között. Ugyanakkor, mint látni fogjuk, bizonyos esetekben egy kommunista Kuba komoly katonai veszélyt is jelenthetett az Egyesült Államok számára.

A „kubai problémára” az Egyesült Államoknak megoldást kellett találnia. Castro megdöntésével már nem sokkal a kommunista vezető hatalomra jutását követően is foglalkoztak, azonban a kérdés John Fitzgerald Kennedy elnöksége alatt került igazán előtérbe. A kommunizmus terjedésének megállítására Kuba gazdasági és politikai izolációja volt az egyik lehetőség, kiegészítve a régió más országainak nyújtott támogatással és a velük való együttműködéssel a modernizálódás és demokrácia fejlődésének elősegítése érdekében.

Ez azonban nem hozhatott gyors megoldást, ezért más lehetőségeket kerestek. Szabotázsakciók indultak, támogatták a kubai emigráns csapatok szerveződését, ezzel egyre közelebb sodorva Kubát a szovjet táborhoz. A legismertebb próbálkozás Castro hatalmának megdöntésére az 1961 áprilisában végrehajtott Disznó-öbölbeli invázió volt, ez azonban óriási és látványos kudarcot jelentett az Egyesült Államok számára.

Ám korántsem ez volt az első terv és kivitelezett akció Castro ellen. A Frank Church szenátor által vezetett kongresszusi vizsgálóbizottság 1975-ben legalább nyolc, a CIA-hoz kapcsolható merénylet tervét tárta fel. 1993-ban pedig nyilvánosságra hoztak egy korábban titkosított 1967-es jelentést is, amely a Castro elleni merényletekkel foglalkozott, és amelyből további részletekre is fény derült.

A Church-bizottság jelentése szerint az első tervek nem a vezető életének kioltását célozták, hanem Castro karizmatikus megjelenését próbálták aláásni beszédeinek szabotázsán keresztül. Egyes elképzelések szerint a Castro beszédét sugárzó stúdióban az LSD-hez hasonló hatású kémiai anyagot juttattak volna a levegőbe, illetve olyan szivarokat adtak volna Castro kezébe, amelyeket korábban dezorientációt kiváltó anyaggal kezeltek.

Fény derült olyan tervre is, amelyben Castro imázsát akként próbálták lerombolni, hogy cipőjére olyan anyagot kennek, amelynek hatására Castro híres szakálla hullott volna ki. A jelentés szerint az ehhez szükséges hozzávalókat be is szerezték, állatokon is tesztelték, aztán az akció kivitelezésével mégsem próbálkoztak.

Az 1961-es, kudarcba fulladt invázió után sem adták fel a kubai vezér hatalmának megdöntésének tervét, sőt. Kennedy elnök jóváhagyta az Operation Mongoose elnevezésű hadműveletet, amelynek célja nem csak az volt, hogy a kommunista uralmat megdöntsék, hanem az is, hogy olyan felkelést vagy zendülést idézzenek elő, amely Amerika-barát vezetést állít Kuba élére.

A művelet keretében szabotázsakciókat terveztek, és előtérbe kerültek a propagandisztikus és pszichológiai hadviselési módszerek. Az egyes akciók, például a kubai emigránsok által vezetett felkelések támogatása – ha célul nem is tűzték ki meggyilkolását – Castro halálának lehetőségét is magukban hordozták. Az alapvető kérdés azonban, hogy a legfelsőbb amerikai körök mennyire tudtak az ilyen jellegű konkrét törekvésekről, esetleg mennyiben támogatták azokat.

Robbanó kagyló, mérgezett szivar

A fent említett jelentések a kubai vezér karakterének „legyilkolása” mellett, több, az életére törő merénylet tervét is felfedték. Néhány ezek közül ma már sokkal inkább tűnhet egy hollywoodi film elemének, mint valós akciótervnek.

Az elképzelések között szerepelt például egy mérgezett szivar eljuttatása Castróhoz. A preparátum elkészült ugyan, de alkalmazásra nem került sor. Aztán méregkapszulákat juttattak el Castro egyik szeretőjéhez, azonban ez a gyilkos akció is kudarcba fulladt. Ma már tudjuk, hogy felvették a kapcsolatot a maffiával is, azonban a „szakállas forradalmár” likvidálására tett kísérletek nem vezettek sikerre, így ennek az „együttműködésnek” is hamar befellegzett.

A Castro meggyilkolására tett próbálkozások azonban nem értek véget. Volt olyan javaslat, hogy az amerikai foglyok szabadon bocsátásával kapcsolatos tárgyalások során, egy bőrbetegséget okozó búvárruhát adjanak át Castrónak, azonban ez az elképzelés is dugába dőlt.

Egy talán még érdekesebb, a James Bond-filmekbe illő terv szerint egy olyan helyen, ahol Castro búvárkodni szokott, ritka tengeri kagylót helyeznek el, amely a felemelésekor felrobbant volna. Az akciót azonban nem tudták technikailag kivitelezni.

Felvetődik a kérdés, hogy ha Castro előtt valóban ismeretes volt, hogy ennyire meg akarnak szabadulni tőle, az mennyiben motiválta őt abban, hogy a Szovjetunióval egyre szorosabb kapcsolatot építsen ki.

Tény, hogy a Castro számára szükséges támogatást és biztonságot az USA hidegháborús riválisa adta meg, ami azonban 1962-ben a korszak egyik legfélelmetesebb incidenséhez, a kubai rakétaválsághoz vezetett. A szovjetek csapatokat és atomfegyvereket telepítettek Kubába, amit az amerikai kémrepülők észleltek is.

Nyilvánvaló, hogy az orosz befolyás és katonai jelenlét Kubában mennyire élesen szemben állt az Egyesült Államok politikai elképzeléseivel és a Monroe-doktrínában megfogalmazottakkal. Végül az atomháború szakadékának széléről sikerült visszatáncolni: az oroszok elszállították rakétáikat azon ígéretért cserébe, hogy az Egyesült Államok nem támadja meg többé Kubát, és eltávolítja Törökországba telepített fegyvereit.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu