Hiába szólaltak fel a legismertebb közéleti szereplők a Rosenberg házaspár halálos ítélete ellen

Kinek tartozott Sztálin nagyobb hálával: az atomkémeknek vagy a saját tudósainak? Pontosan milyen információkat kaptak a szovjetek, és mennyire tudták ezeket hasznosítani atomprogramjuk során? Mennyire volt jogos a Rosenberg-házaspár, de leginkább a feleség, Ethel villamosszék általi kivégzése? Miért nem került rács mögé számos amerikai tudós, akik olykor lelkiismeretei okokból kopogtattak a szovjetek ajtaján, ugyanis nem tartották helyénvalónak, hogy az USA monopóliummal rendelkezzen az atomfegyverek terén? Számos olyan kérdés, amelyre lehet, hogy száz év múlva sem találhatunk megnyugtató választ.

Az amerikai sokk

Amikor Truman a potsdami konferencián eldicsekedett egy addig példátlan rombolóerejű amerikai fegyverről, Sztálin nem tűnt meglepettnek, ugyanis pontosan tudta, mit rejtegetnek előle szövetségesei.

Hirosima és Nagaszaki után már meg is értette, miért olyan fontos az atombomba tulajdonlása, hiszen alapjában fogja meghatározni a háború utáni politikát.

Az amerikaiak szentül meg voltak győződve, előnyük még évekig, talán évtizedekig behozhatatlan, ezért is érte őket villámcsapásszerűen a hír: az első szovjet atombomba 1949. augusztus 29-én felrobbant a kazahsztáni Szemipalatyinszkben.

Az RDSZ–1 vagy más néven Első Villámlás fedőnevű, 22 kilotonnás kísérleti eszköz szinte tökéletes másolata volt az amerikai Fat Man bombának, amely több tízezer, Nagaszakiban lévő ember életét oltotta ki.

Moszkva ezt követően még közel egy hónapig nem tett bejelentést a történésekről, az Egyesült Államok azonban hamar rájött, hogy az amerikai atommonopólium korszaka befejeződött, miután egy U–2-es kémrepülőgép levegőmintákat szolgáltatott a szovjet légtérből.

A TASZSZ szovjet hírügynökség végül szeptember 25-én jelentette be, hogy a Szovjetunió is rendelkezik atombombával.

A világháború végét övező eufóriának gyorsan, már 1945-1946-ban véget vetett a kialakuló hidegháborús krízis, az egyre feszültebbé váló hangulatnak pedig korántsem tett jót a szovjet atombomba híre.

Váratlan lehetőség

Julius Rosenberg egy Oroszországból származó lengyel zsidó családban született New York-ban. Zsenge fiatal korától érdeklődött a kommunista eszmék iránt, így nem is volt kérdés, hogy belépjen-e a New York-i Kommunista Ligába.

Itt ismerkedett meg a nála három évvel idősebb, színésznői ambíciókat dédelgető, ám végül egy hajózási társaságnál titkárnőként elhelyezkedő Ethel Greenglass-szal. 1939-ben kötötték össze életüket, és – mint később kiderült – a haláluk napját is.

Villamosmérnökként Julius az amerikai hadsereg szolgálatába állt, később az Emerson műszaki vállalat kutatójaként tevékenykedett, így számos katonai-műszaki titokhoz fért hozzá. Ideológiai beállítottsága révén hamar megtalálta őt Szemjon Szemjonov, az NKVD kéme, aki egyes kutatások szerint mindössze pár nappal az 1941. decemberi Pearl Harbor elleni japán támadás után szervezte be.

A műszaki szakértő az évek során számos modell, például a Lockheed P–80-as gép tervrajzait is átadta az NKVD összekötőinek, és rendszeresen szállított anyagokat a Nemzeti Repülésügyi Tanácskozó Testület különböző bizalmas iratai közül.

A vissza nem térő alkalom 1944 nyarán jött el, amikor sógorát, David Greenglasst 1944 nyarán előbb Tennessee-be, majd onnan pár hét múlva Los Alamosba küldték, hogy a szigorúan titkos Manhattan-terven, azaz az atombomba kifejlesztésén dolgozzon.

Greenglass – Rosenberg lelkes közreműködése révén – maga is szimpatizált a kommunista eszmékkel. Több tudóstársukhoz hasonlóan ők sem tartották helyes döntésnek, hogy az Egyesült Államok nem oszt meg minden információt szövetségesével, a Szovjetunióval, és az atomtitok egyedüli ura lesz.

A Robert Oppenheimer, Niels Bohr és George Kistiakowsky mellett dolgozó Greenglass már 1945 januárjában, New York-i eltávozása alkalmával a titkos folyamatokról készült vázlatokat és egy, a beszervezhető egyénekről készült névsort adott át sógorának.

Mivel a kézírása hagyott maga után némi kívánnivalót, a testvére, Ethel gépelte be az információkat. Egyes kutatások szerint e titkárnői tevékenységnél tovább nem jutott a kémkedésben Rosenberg felesége, így későbbi kivégzése sem lehetett jogszerű.

A következő években Julius Rosenberg nem tétlenkedett. Egyrészt ellopta az Emerson Radio Corporationtól az atombomba gyújtószerkezetének egyik alkatrészét, és azt átadta a szovjeteknek, másrészt szorgalmasan szervezett be újabb és újabb embereket New York és Ohio államokból.

Így került a hálózatba az amerikai kommunista párt tagja, Morton Sobell, és rajta keresztül Max Elitcher, aki egy rakétatechnológiai kérdésekkel foglalkozó vállalatnál dolgozott, s ezt követően rendszeresen szolgáltatott adatokat Rosenbergnek.

Nyissák ki, FBI!

A szovjet kémlánc éveken át szinte zavartalanul működött, ám a szovjet atombomba bejelentését követő, nagyszabású nyomozás során a dominósor dőlni kezdett.

A titkosszolgálati vizsgálat kezdetén Klaus Fuchs brit tudós, aki az amerikai–brit megállapodás révén ugyancsak a Manhattan-terven dolgozott, még tagadta a kémkedés vádját, ám 1950 januárjában önként vallomást tett.

Kiderült, már 1942 óta tájékoztatta a szovjeteket az urán-235 elektromágneses dúsításával kapcsolatos kutatásokról.

A svájci vegyész, Harry Gold nevével fémjelzett kémhálózat legprominensebb tagjának lebukása magával rántotta Goldot, aki révén néhány hónap alatt eljutott az FBI Greenglassig.

Rosenberg azt tanácsolta sógorának, hogy idejében meneküljön Mexikóvároson keresztül Svédországba, majd onnan Csehszlovákiába. Terhes felesége miatt máshogy döntött Greenglass, aki pár nap alatt megtörve feladta sógorát és nővérét is.

Az ügynökök 1950. június 6-án kopogtattak először Rosenbergék lakásának ajtaján, de ekkor még csupán kihallgatásra vitték el Juliust, aki mindent tagadott. Miután azonban Greenglass vádalku fejében feltáró vallomást tett, július 17-én Julius Rosenberget letartóztatták, és a New York-i Sing Sing börtönbe vitték.

Néhány héttel később öccse vallomása miatt Ethel is a rács mögött találta magát, holott kezdetben ő nem számított potenciális vádlottnak.

Több ezer amerikai katona vére

Rosenbergék ragaszkodtak ártatlanságukhoz, azonban az ügy legtöbb szereplője –Elitchertől kezdve Sobellen és Greenglasson át Harry Goldig – különböző vádalkuk keretében gyakorlatilag mind ellenük vallott.

A szovjet atombomba ténye, valamint a napok alatt világhírűvé váló kémkedési ügy révén valóságos tömeghisztéria keletkezett az Államokban, ahol minden bokor rejtekében egy-egy kommunista ügynököt véltek látni.

A „főinkvizítor” szerepében tetszelgő Joseph McCarthy szenátor tökéletesen lovagolta meg a kínálkozó pillanatot. A kémkedés mellett több ezer amerikai katona Koreában bekövetkezett halálának felelősségével is megvádolták a házaspárt.

Bár ezt ma már megalapozatlan túlzásként egyetlen bíró sem fogadná el, az érvelés az 1950-es évek lélektanába kitűnően belefért. Hiszen – ahogy Irving Kaufman bíró az ítélet indoklásában is fogalmazott – az atomtitok szovjet kézre juttatása további amerikaiak tízmillióit sodorta veszélybe, ráadásul a szovjet atombomba hiánya esetén teljesen másként alakulhatott volna a koreai krízis is.

A bíróság végül 1951 áprilisában halálra ítélte Ethel és Julius Rosenberget. A házaspár védelmében felszólalt Jean Cocteau, Jean-Paul Sartre, Pablo Picasso, Albert Einstein, Bertolt Brecht és XII. Piusz pápa is, mondván: a vád főként a vádalkukkal lekenyerezett „besúgók” vallomásain alapult, konkrét tárgyi bizonyítékok nélkül.

Eisenhower elnök azonban hajthatatlan volt, a kommunistákkal és a belső ellenséggel szembeni irtóhadjárat csúcsán kegyelemről szó sem lehetett.

A Rosenberg-házaspárt végül hosszú jogi csatározások után, 1953. június 19-én naplementekor végezték ki. Julius és Ethel Rosenberg volt az Egyesült Államokban az első két civil személy, akiket kémkedésért halálra ítéltek. Továbbá a Lincoln elleni merénylet miatt elítélt Mary Surratt után Ethel volt az első nő, akit halálba küldtek Amerikában.

Ártatlanok?

Nincs jogunk, sem lehetőségünk megítélni, hogy a házaspár bűnös volt-e az ellenük felhozott vádakban. Mielőtt valaki ezt megteszi, gondoljon át néhány különös adatot. A bűntársak – mint azt a sógor és testvér, Greenglass is bevallotta – eskü alatt tett vallomásaikban olyat is igyekeztek Juliusra kenni, amit nem követett el, természetesen ennek ellenére sem illik az „ártatlan bűnbak” kifejezés a kivégzett kémre.

Az információk fő forrása, David Greenglass csak egy egyszerű mérnök volt, a legkényesebb dolog, amelyhez hozzáférhetett, az a maghasadás beindításáért felelős hagyományos robbanószerkezet terve volt, így az atombomba kifejlesztéséhez szükséges elméleti háttér számára is ismeretlen maradt.

Azonban mint azt Nyikita Hruscsov is elismerte, Rosenbergnek jelentős szerepe volt abban, hogy 1949 szeptemberében elhangozhatott a híres TASZSZ-bejelentés.

A kémkedés többi szereplője börtönbüntetéssel megúszta: Harry Gold 14, Morton Sobell 17, David Greenglass pedig 9 évet ült le. Utóbbi 1960-ban jó magaviseletéért cserébe szabadult, 2014-ben halt meg New Yorkban. Klaus Fuchst a britek 9 évre ítélték.

Mindehhez képest Ethel Rosenberg halálbüntetése – akit maximum bűnpártolásban lehetett vétkesnek találni – aránytalanul nagy volt. Nem beszélve azon kutatókról, akiknek a neve fel sem merült a tárgyalás során.

Ilyen volt Theodore Hall (1925-1999), aki már a Manhattan-projekt elején ellenezte az amerikai atommonopóliumot, önként sétált be a New York-i szovjet nagykövetségre, és értékes adatokat, többek között a Fat Man részletes tervrajzait adta át.

De érdemes megemlíteni a polónium sugárzását mérő George Kovalnakot (1913-2006) is, aki a polóniumgyártás folyamatának részleteit szolgáltatta ki a szovjeteknek.

Utólag is nehéz megítélni, hogy a szovjet atombomba korai léte vajon visszafogta-e és további gondolkodásra késztette-e az azt követően már azt a bizonyos piros gombot megnyomni ódzkodó hidegháborús feleket, vagy épp ellenkezőleg: elmélyítette és veszélyesebbé tette az újabb, immáron atommal vívandó harmadik világháború felé mutató ellentéteket.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu