A náci térképeket összegyűjtő amerikai kommandónak köszönhetjük a mai GPS-t

A második világháború végének egyik közismert epizódja a német tudósokért és tudományos fejlesztésekért, eredményekért folyó versenyfutás. A rakétatechnikára, a sugárhajtóművekre és megannyi más futurisztikus találmányra köztudottan fájt a szövetségesek foga. E vetélkedésnek azonban volt egy mára szinte teljesen elfeledett epizódja is: a Harmadik Birodalom térképgyűjteményei és geodéziai adattárai bár nem hangzanak izgalmasnak, sorsdöntő jelentőséggel bírtak a hidegháború erőviszonyainak meghatározásában.

Tudóskommandó a harcoló csapatok nyomában

Aachenért elkeseredett küzdelem folyt. Az amerikai repülők és tüzérség napokig puhították a német védelmet, majd tankok gördültek az ősi város – Nagy Károly birodalmának központja – utcáira, amelynek Hitler elrendelte a bármi áron való megtartását. Véres épületharc következett, mígnem 1944. október 21-én Aachen lett az első német város, amelyet elfoglaltak a szövetségesek.

Még jócskán törmelék borította az egykori császári főváros utcáit, amikor az amerikai hadsereg őrnagya, Floyd W. Hough két emberével november elején megérkezett. „Úgy tűnik, a város 98%-a elpusztult” – írta Hough egy Washingtonba címzett üzenetben. Az alacsony, komoly kinézetű 46 éves férfi arcát ritkuló vörös haja és piros drótkeretű szemüvege határozták meg.

Hough mérnöki diplomát szerzett a Cornell Egyetemen, a háború előtti időszakban pedig az amerikai szövetségi állam megbízásából ásványkincs-felmérő feladatokat látott el az ország nyugati felében, majd olajcégek megbízásából Dél-Amerika dzsungeleit térképezte fel. 1944 őszén azonban már egy különleges katonai hírszerzőegység vezetője volt.

Különleges, kék színű igazolványaikat a Szövetséges Expedíciós Haderő főhadiszállásán állították ki, ezekkel szabadon mozoghattak a harctéren a szövetséges csapatok állásai között anélkül, hogy bárki kérdőre vonhatta volna őket. Küldetésük lényege ugyanis annyira szigorúan őrzött titok volt, hogy az egység egyik tagja visszaemlékezése szerint csak azután bonthatta ki a parancsait tartalmazó borítékot, hogy az Európába tartó repülőgépe már két órája a levegőben volt. Aachenben a célpontjuk egy könyvtár volt.

A „HOUGHTEAM” néven ismert egység 19, gondosan válogatott tagból állt. Négyen magas szintű képzettséggel bíró civilek voltak: egy mérnök, egy térképész, aki korábban a Chicagói Egyetem térképgyűjteményének kurátora volt, egy öt nyelven beszélő nyelvész, illetve egy előkelő kentuckyi család sarja, aki egy katonai attasé gyermekeként jobbára Európa különböző fővárosaiban nőtt fel, és több európai nyelvet is kiválóan beszélt.

A csapat tagja volt továbbá tíz legénységi állományú katona. Egyikőjük egy japán tolmács volt, akit a CIA-előd OSS-től „kölcsönöztek”, mások pedig a titokzatos Katonai Hírszerzési Kiképzőközpont növendékei voltak a Maryland állambeli Camp Ritchie-ből. A „Ritchie-fiúk” közt voltak európai menekültek is, akik fogolykihallgatásban és a pszichológiai hadviselés más fortélyaiban részesültek oktatásban. Feladataik közé tartozott a civilek kikérdezése az ellenséges csapatmozgásokról, a zsákmányolt dokumentumok lefordítása, illetve természetesen a foglyok kihallgatása. A menekültek számára különleges lehetőség volt ez: bevethették nyelvismeretüket az őket hazájukból elüldöző ellenség legyőzésére.

A több mint 800 kilogrammnyi kamera és egyéb, mikrofilmes felvételek előállítására szolgáló felszerelés mellett a HOUGHTEAM mintegy 11 000 indexkártyát is hozott, amelyeken az amerikai hadsereg Katonai Térképészeti Szolgálatának meglévő anyagai mellett olyan célpontok listája szerepelt, mint a különféle műszaki egyetemek, könyvtárak, levéltárak és egyéb olyan intézetek, ahol az általuk keresett dokumentumokat tárolhatták. A listák emellett név szerint sorolták fel azon német tudósokat, akik feltehetően együttműködnének velük, illetve azokat, akikben egyáltalán nem bízhattak meg.

Tudományos kincsvadászat

Aachenben Hough és csapata a Technische Hochschule könyvtárát vette célba. Habár az épületet eltalálták az amerikai bombák, több ezer kötet sértetlen maradt. Hough érdeklődését azonban végül nem ezek, hanem az épületen kívül takaros stócokba rendezett mappák keltették fel. Úgy tűnt, a németek „hátrahagytak számos iratot szépen összekötözve, hogy teherautókra rakodják őket, amikor sebtében távoztak” – írta Hough.

Az egyetemi könyvtárnál felejtett dokumentumok között voltak rendkívül precíz földmérői és térképészeti adattáblázatok is, méghozzá Németország olyan területeiről, amelyekre még nem értek el a szövetségesek. A HOUGHTEAM pontosan az ilyen iratokat kereste. Sebtében mikrofilmre fényképezték az anyagot, és a frontra küldték, ahol a szövetséges tüzérségi egységek azonnal fel tudták használni arra, hogy pontosabb csapásokat mérjenek az ellenségre.

Az Aachenben lefoglalt irathalmaz csupán az első volt a HOUGHTEAM meglepő sikerei közül, amelyek nem csupán a háború mihamarabbi végét vetítették előre, de azt is, hogy segítségükkel az Egyesült Államok évtizedekre nagy hatással lehet a világ rendjére.

Kevés nyilvánosan elérhető adat van arról, pontosan mennyi hasonló dokumentum került Hough és csapata birtokába – vagy hogy milyen kalandos úton sikerült megszerezniük. Ez egyrészt feladatuk szigorúan bizalmas jellegéből fakad, másrészt abból, hogy az efféle szigorúan technikai, laikusok által szinte értelmezhetetlen adatok csak a katonai hírszerzést, illetve a szakavatott akadémiai térképészeket érdekelték. Annyi bizonyos, hogy óriási tudományos kincsről van szó, feltehetően a legnagyobb geográfiai adattárról, amelyet az Egyesült Államok valaha háborúban zsákmányolt.

Hough Washingtonba küldött jelentései, valamint a küldetést illető kevés, mára elérhetővé vált feljegyzés alapján, továbbá a csapat tagjainak családjai és leszármazottai által rendelkezésre bocsátott magánlevelezés alapján a kutatók számára napjainkra némileg rekonstruálhatóvá vált, hogy pontosan miként is ment végbe e történelmi jelentőségű misszió.

A küldetést az is figyelemreméltóvá teszi, hogy azt egy rendkívül valószínűtlen társaság hajtotta végre: akadémikusok, menekültek, írnokok és katonák egyvelege, egy elitegyetemen végzett mérnök – Hough – vezetése alatt, akinek szakmája mellett igazi szenvedélye a geodézia volt – a Föld és a rajta található alakzatok méretének és helyének pontos, matematikai módszerekkel történő meghatározásának tudománya.

A 20. századi hadviselésben – a katonai műholdak megjelenése előtt – az emberek és gépek csupán korlátozott hatásfokkal tudták teljesíteni feladataikat a harcmezőn, ha nem álltak rendelkezésre pontos térképészeti adatok, amelyek alapján dolgozhattak. Az amerikaiak tudták, hogy a németek valódi kincsestárral rendelkeztek az ilyen anyagokból, és feltételezték, hogy ezt még ki is egészítették hódításaik során az általuk lerohant országokból – köztük a Szovjetunióból is. Tudták, hogy ha Hough-nak és csapatának sikerül a háború káoszában megkaparintani e kincseket, az nem csupán a Harmadik Birodalom feletti győzelmet segíti elő, de felbecsülhetetlen előnyt ad az Egyesült Államoknak bármilyen jövőbeli globális konfliktus esetére.

Hough parancsa tehát így szólt: kövessék a frontot, és az első tank hátán robogjanak be Berlinbe is.

Helymeghatározás a GPS kora előtt

Napjainkban, amikor a zsebünkben lapuló telefon másodpercek alatt képes a földrajzi helyzetünket pontosan meghatározni, könnyű megfeledkezni arról, e technológia mennyire új – az amerikai haderő csak 1978-ban lőtte fel az első GPS-műholdat –, illetve arról is, hogy korábban mennyire munkaigényes folyamat volt a pontos földrajzi adatok összegyűjtése és használható adatbázissá rendezése.

A birtokhatárok vagy egy építendő út pontos vonalát kijelölő mindennaposabb földméréssel szemben egy régió geodetikus felmérése a Föld kanyarulatát, sőt még az e kanyarulaton belüli eltéréseket is figyelembe veszi. Ez a fokozott precizitás annál fontosabbá válik, minél nagyobb távolságokról van szó.

A második világháború harcainak jellege sürgőssé tette az ilyen méréseket, mivel a hadműveletek korábban soha nem látott módon megkövetelték a légi, szárazföldi és tengeri csapatok minden addiginál nagyobb területeken történő koordinálását.

Az amerikaiak tudták, hogy a zsákmányolt adatok óriási előnyt adhatnak nekik a geodézia végcéljának teljesítésében: egy, az egész világot behálózó geodetikus hálózat létrehozásában. Egy ilyen rendszerben ugyanis a Föld felszínének bármely pontja számszerű koordinátákkal kifejezhető, és bármely másik ponttól való távolsága és iránya nagy pontossággal kiszámíthatóvá válik.

Ez rendkívül hasznos lehet bármilyen nagy távolságról végzett emberi tevékenységben – például egy ballisztikus rakéta egy másik kontinensen található célponthoz vezényléséhez, mint ahogyan az nem sokkal később a hidegháború során fel is merült.

Nem sokkal Aachen eleste után a szövetségesek számára kedvezőtlen fordulatot vett a harci helyzet. 1944 decemberében a németek nagyszabású ellentámadást indítottak az Ardennek erdőiben, Belgium déli részén és Luxemburgban jelentős területeket visszaszerezve. A rossz időjárás nem tette lehetővé a szövetségesek számára légi fölényük kihasználását, és a harcok még 1945 januárjában is zajlottak.

Hough ezt az időszakot Párizsban töltötte várakozással. Az időjárás itt is mostoha volt, az áramellátás időszakos, és fűtőanyag sem mindig volt, amellyel begyújthattak szálláshelyükön. A csapat tagjai szinte mind betegek voltak, ennek ellenére megpróbáltak valamiféle munkát végezni – Franciaországban és más, már felszabadított európai országokban igyekeztek információkat összegyűjteni. Bár heti hat napot munkával töltöttek, igyekeztek valamelyest pihenni is.

A nyelvésztől a pornógyűjtőig

Raymond Johnson, egy chicagói telefontársaság 24 éves technikusa Párizs mozijait és kabaréit indult el felfedezni, továbbá naplója tanúsága szerint néhány francia szót is gyakorolt a helyi nőkkel. Berthold Friedl, a többiek társaságában nehezen oldódó 46 éves nyelvész ugyanebben az időszakban írt egy francia nyelvű könyvet a szovjet katonai stratégiáról és filozófiáról, amelyet 1945-ben ki is adott. „Dr. Friedl képtelen volt az üres csevegésre” – emlékezett vissza Johnson.

A kentuckyi aranyifjú, a 32 éves Martin Shallenberger bár folyékonyan beszélt németül és franciául is, Johnson emlékei szerint nem nyerte el a többiek szívét – a legtöbben arrogánsnak találták. Rendszeresen az idegeikre ment azzal, hogy megváratta őket, amíg valami látványosságot lefényképezett, vagy rosszabb esetben nekiállt maga megfesteni a vízfestékes készlettel, amelyet mindenhová magával vitt (megjegyzendő, hogy Shallenberger a későbbiekben elismert festő lett).

David Mills, a finom modorú geodéta mérnök, illetve Edward Espenshade, a térképész már jobb viszonyt ápolt a legénységi állományúakkal. Espenshade ritka könyveket gyűjtött, különös tekintettel a pornográf tartalmúakra, amelyeket minden további nélkül elöl hagyott, hogy a többiek is megvizsgálhassák őket – köztük Mildred Smith, a csapat két női tagjának egyike is.

Az illinois-i földrajztanárnőt eredetileg csupán adminisztratív, illetve gépírói segítségként vették be a csapatba, de Hough hamar felfigyelt kezdeményezőkészségére és intelligenciájára, és a „téli szünet” idején megbízta azzal, hogy kutassa át Párizs térképüzleteit, később pedig Londonba küldte kutatni az ottani anyagokat. A tanárnőt a többiek csak „Smitty”-nek becézték, sokan közülük – mint Johnson is – sosem találkoztak még hozzá hasonló nővel. „Addigi életem során keveset érintkeztem személyesen a felszabadult típusú nővel, aki el tudta olvasni »földalatti« könyveinket, és tökéletes higgadtsággal meg tudta beszélni azokat a férfiakkal” – írta Espenshade pikáns könyveire utalva.

Maga Hough is igyekezett munkával lekötni magát. Amikor a belgák segítséget kértek tőle földmérési adatok, illetve titkos tüzérségi koordinátákat tartalmazó listák mikrofilmre viteléhez, örömmel vállalta a feladatot, de egyúttal a belgák tudta nélkül mindenből küldött egy másolatot Washingtonba is. Amikor a szövetséges csapatok bevonultak Strasbourgba, Hough emberei a hazai terepen mozgó franciákat megelőzve szállítottak el egy garnitúra csúcsminőségű német földmérő felszerelést.

Ha akadályok bukkantak fel, Hough mindig kreatív megoldást talált. Amikor több semleges ország hatóságai is ódzkodtak attól, hogy Espenshade és Shallenberger átkutassák kutatóintézeteik és könyvtáraik anyagát, Hough menleveleket szerzett az amerikai Kongresszusi Könyvtártól, amelyekkel kutatóknak tudták beállítani magukat. Hasonló módszerrel jutott be Shallenberger a pápa vatikáni magánkönyvtárába is, amely amúgy szigorúan tiltott területnek számított minden idegen haderő tagjának, tekintettel a pápai állam semleges mivoltára.

1945 márciusára a nyugati szövetségesek újra mozgásba lendültek kelet felé, és már a Rajnán készültek átkelni Németország törzsterületeire. Úgy tűnt, a HOUGHTEAM végre nekiláthat a fő feladatnak, amely miatt Európába érkezett.

Bizalmas dokumentumok a szemét közt

Március 4-én Hough és Mills elhagyták Párizst három katonájuk társaságában. 7-én értek Kölnbe, majd másnap bejárták a híres gótikus katedrálist, amely szinte egyedüli épületként vészelte át a várost ért bombázásokat. Március 9-én értesültek róla, hogy Bonnt is elfoglalták a szövetségesek, és estére már ott is voltak. Kihallgatták a helyi földtudományi intézet igazgatóját, aki elvezette őket az épület egy titkos zugába, ahol egy láda értékes könyvet rejtett el. A férfi azt állította, annak ellenére rejtette oda az anyagokat, hogy parancsot kapott azok elszállítására a Rajnától keletre.

„Meglepő, hogy ezek a németek ennyire együttműködőek” – írta Hough napi jelentésében washingtoni feletteseinek. Azt, hogy a tudós meggyőződésből működött együtt velük, vagy csupán jobban félt az amerikaiak esetleges bosszújától, mint a nácikétól, nem tudta biztosan megítélni.

Március végén Hough és emberei már elfoglalásának másnapján Frankfurtban voltak, és az üzleti negyed egyik épen maradt épületében rendezkedtek be. A város egy része még égett, és alig lehetett ivóvízhez jutni – szerencséjükre találtak két teli fürdőkádat, amelyet a németek nem eresztettek le visszavonulásuk előtt. De a HOUGHTEAM frankfurti célpontjaiból csak romhalmazok maradtak. Az egyik intézet pincéjében még találtak könyveket, ezek azonban a kezükben porladtak szét finom hamuvá, amikor megpróbálták megvizsgálni őket.

A kicsivel nyugatabbra fekvő Wiesbadenban már nagyobb szerencséjük volt. Egy épület pincéjében 18 kötegnyi földmérési adatot találtak egy halom szemét mögött elrejtve. A „Bizalmas” jelzéssel ellátott dokumentumok több ezer földrajzi pont geodetikus adatait tartalmazták Délnyugat-Németországban. Az adatok azonnali hadműveleti értékkel bírtak az amerikai 7. hadsereg számára, amely éppen azokban a napokban kezdte meg előrenyomulását azon a területen. Hough a katonai hierarchiát megkerülve juttatta el az adatokat azokhoz a tüzéralakulatokhoz, amelyek fel tudták használni.

A csapat emellett további értékes információt kapott a német Birodalmi Földmérőhivatal, a Reichsamt für Landesaufnahme (RfL) egy elfogott hivatalnokától: két apró türingiai városka nevét árulta el, ahol a hivatal értékes anyagokat rejtett el. Ezek a helyszínek nem szerepeltek Hough-ék listáin. A városkák mintegy 200 kilométerre keletre voltak.

Az amerikai 3. hadsereg éppen ekkoriban ért az életszerű porcelánbabáiról híres Türingiába, ahová április 10-én követte őket Hough négy katonájával. A két kisvárosban, Friedrichrodában és Waltershausenban egy sor különböző helyszínre elosztva – három porcelánbaba-műhelyben, néhány magánlakáson, illetve egy tanyasi házban és az ahhoz tartozó istállóban – megtalálták az RfL teljes archívumát, azaz a német állam legjobb saját geodetikus felméréseit az ország területéről. A dokumentumokat Berlinből szállították a félreeső vidéki helyszínekre, hogy elrejtsék őket. „Nem tudom még megbecsülni sem, mi minden van itt, de az biztos, hogy rengeteg” – jelentette Hough.

Eredményes kihallgatás

Április 12-én Hough és emberei Ohrdrufba, a hírhedt buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altáborába látogattak. Az első, amerikaiak által felszabadított lágert mindössze nyolc nappal korábban érték el a szövetséges csapatok, és Hough-ék éppen egy napon érkeztek oda Patton és Eisenhower tábornokkal. „Nincsenek szavak, amelyek kifejezhetnék a rémisztő jeleneteket mindenhol” – írta naplójában Hough. „Visszataszító volt, és szinte elállt a szavunk is.”

Azt az éjszakát Johnson és a HOUGHTEAM több másik tagja a közeli Gotha városában töltötte. A háború ezen szakaszában megszokott volt, hogy az amerikai hadsereg lefoglalt civil lakásokban szállásolta el katonáit. Johnsont mélyen megérintette, mennyire ismerősnek hatott a környezet. „[a lakások] takarosak és kényelmesek voltak” – írta naplójában. „Növények az ablakokban, ruhákkal teli szekrények, gyermekszobák játékokkal, varrókészletek, tálalószekrények minőségi porcelánnal és ezüstneművel.”

A katonák nehezen tudták összeegyeztetni a német lakosság mindennapi életét azzal, amit a táborokban láttak. Johnson egyik társa üres arckifejezéssel csak ült, és lyukakat égetett egy karosszék kárpitjába. „Nem tudtunk semmi olyat tenni, ami felérhetett volna az aznap látottak súlyával” – írta Johnson.

Néhány nappal később Hough és emberei kihallgattak több további RfL-es tisztet, köztük a hivatal igazgatóját, Wilhelm Vollmart is, aki nem bizonyult túl együttműködőnek – egy éjszakát a fogdán is töltött. A szervezet vezető geodétája, Erwin Gigas, valamint egy harmadik német, akit Hough nem nevezett meg, ám azt írta, „ő az egyetlen igazi ember, aki érdekelt minket”, már értékesebb forrásnak bizonyultak.

A kihallgatást a „Ritchie-fiúk” egyike, a német születésű Hans Jacob Meier vezette. A harmincas évei végén járó férfi korábban New Yorkban egy élelmiszerüzletet vezetett, azonban a HOUGHTEAM tagjai titokzatos figurának ismerték, aki volt, hogy napokra eltűnt, majd pontosan a megbeszélt helyen és időben bukkant fel újra.

A „Ritchie-fiúk” közül a német születésűek számára a hazájukba való visszatérés azzal a kockázattal járt, hogy ellenségként futnak össze olyasvalakivel, akit „előző életükben” ismertek. Hough és a többiek ezért Meiert például a német foglyok előtt „Liford tizedes” néven szólították.

A meg nem nevezett fogoly eleinte nem volt hajlandó beszélni. Amikor a kérdések egyre lényegre törőbbek lettek, a férfi „színe többször is megváltozott, de nem válaszolt” – írta Hough. Csendben várakoztak. Meier megfenyegette a férfit, hogy ott helyben a katonai rendészetnek adja át. Ha volt ennél durvább fenyegetés – vagy ha alkalmaztak ennél keményebb kihallgatási technikákat –, arról Hough nem tesz említést. Mindenesetre a férfi végül kimondott egy nevet: Saalfeld.

Veszélyben a főnyeremény

Saalfeld körülbelül 80 kilométerre délkeletre volt a csapat akkori pozíciójától. Hough, Mills és a legénység öt tagja április 17-én érkeztek meg a városba, öt nappal azután, hogy az amerikai 87. gyaloghadosztály elfoglalta. A vasútállomást és a közeli gyárak le lettek bombázva, és a lakosság éppen az épen maradt, teli vagonokat fosztogatta. Sok holttest még az utcán hevert, temetetlenül.

A 87. gyaloghadosztály egyenesen továbbvonult anélkül, hogy felállította volna a katonai közigazgatást, így Hough és emberei vállalták magukra a rendteremtők szerepét. Találkoztak a polgármesterrel és három másik helyi vezetővel, akik Hough szerint „úgy tűnt, örülnek, hogy látnak néhány szövetséges egyenruhát a környéken”.

A szemüveges őrnagy nem köntörfalazott azzal kapcsolatban, mit keresnek csapatával a városban. A városatyák elvezették őket egy sikátoron át egy raktárcsarnokba, ahol egy nagyjából 10×15 méter alapterületű helyiségben plafonig érő polcsorokat láttak, tele papírokkal.

Az amerikaiak nem másra bukkantak, mint a Wehrmacht központi térkép- és geodetikusadat-raktárára, a főnyereményre. A hadsereg anyagai ugyanis – a jobbára civil RfL adataitól eltérően – jóval túlnyúltak Németország háború előtti határain, Kelet-Európába és a Szovjetunióba. Ezt az anyagot szintén Berlinből szállították el, hogy megmentsék a bombázásoktól.

Hough sürgönyt címzett a legközelebbi amerikai hadtestparancsnoknak. „Veszélyes helyzet állt elő Saalfeld városában” – kezdte. „Tucatnyi vagy még annál is több teherautóra való dokumentum került elő, nagy része pótolhatatlan, amely rendkívül nagy értéket képvisel a Hadügyminisztérium számára.” Azonnal kérvényezte legalább 150 katona rendelkezésre bocsátását a város biztosítására – nem csupán a HOUGHTEAM és az értékes zsákmány védelmére, de a lakosok biztonsága érdekében is.

Alig volt idő felmérni az adattár tartalmát. Hough és emberei a raktárban töltötték az éjszakát, hogy biztonságban tudják a kincset. A legközvetlenebb fenyegetést a szovjet és lengyel menekültek kóborló bandái jelentették: e szerencsétlen sorsú emberek a közeli kényszermunka-táborokból szabadulva bosszúhadjáratba kezdtek a német lakosság ellen, fosztogatva és gyújtogatva. Hough becslése szerint körülbelül 4000-en lehettek, sokan részegek voltak, és némelyikőjüknél fegyver is volt. Ha éppen a raktárhoz tévedtek volna, a néhány amerikai aligha védhette volna meg a felbecsülhetetlen értékű zsákmányt.

A Vörös Hadsereg ekkor már Berlint támadta. Nyilvánvaló volt, hogy az európai háborúnak hamarosan vége, Hough pedig tudta, hogy Saalfeld már a szovjetek számára kijelölt megszállási zónában volt a szövetségesek korábbi egyezségének megfelelően. Ez azt jelentette, hogy a harcok végeztével a várost át kell adniuk a szovjeteknek – ha nem viszik el időben a térképészeti anyagokat, soha többé nem látják őket.

A kincs kimenekítése

A következő napok során a HOUGHTEAM nagyszabású „mentőakciót” hajtott végre: a környéken lévő különböző amerikai egységektől kölcsönöztek teherautókat, kisrepülőket és katonákat, valamint német civilek tucatjait is bevonták a rakodási munkába. Május 8-ára – a német megadás hivatalos napjára – 35 két és fél tonnás kapacitású teherautóra való térképet, adatot és mérőeszközt menekítettek a 120 kilométerre délre található Bambergbe, amely már biztonságos helyen, a leendő amerikai megszállási zónában volt. Június 1-jéig összesen 250 tonnányi zsákmányolt anyagot szállítottak el Saalfeldből és más türingiai rejtekhelyekről.

Hough új főhadiszállást rendezett be csapatának a bambergi városházán, és csaknem egy holdnyi raktárterületet foglalt le, hogy legyen hol rendszerezniük az anyagokat. Itt a teljes mennyiséget leszűkítették 90 tonnányi térképre, légi felvételre, kiváló minőségű geodéta eszközre és nyomtatott adatra, amelyet 1200 ládába csomagolva szállítottak el az amerikai hadsereg Térképészeti Szolgálatának washingtoni központjába.

A zsákmány teljes körű geodetikus információt tartalmazott egy tucatnál is több európai országról, többek között a Szovjetunió európai területeiről, és több egyéb országról is a Közel-Keleten, illetve Észak-Afrikában. Hough később úgy becsülte, ez az információ 95%-ban újdonság volt az amerikai haderő számára. A közel 100 000 „átlagos” térkép részletesen lefedte Európát és a Szovjetuniót (annak ázsiai területeit is beleértve), Észak-Afrika egyes részeit, valamint néhány egyéb területet a világ különböző tájain.

A Vörös Hadsereg július 2-án vonult be Saalfeldbe – az előző napon még zajlott a HOUGHTEAM mentőakciója.

A hatalmas zsákmány részét képezte az iratok és térképek tömkelege mellett hét hatalmas, sztereoplanigráfnak nevezett műszer is. E bonyolult eszközök arra szolgáltak, hogy segítségükkel több légi felvétel alapján topográfiai térképeket készítsenek egy adott területről. A korban csúcstechnikának számító masinák számtalan tekerővel és állítható karral voltak ellátva, és felállítva egy egész szobát kitöltöttek – kezelésükhöz két emberre volt szükség.

A sztereoplanigráfok lencsék és szűrők bonyolult, egymást átfedő rendszerével mérték le az ábrázolt terep különböző pontjai közti távolságokat és magasságkülönbségeket. A Saalfeldben zsákmányolt darabokat a neves német optikai cég, a Zeiss gyártotta, Hough pedig összesen félmillió dollárra (mai árfolyamon mintegy hétmillió dollár, azaz csaknem 2,2 milliárd forint) becsülte értéküket.

Hough semmit sem bízott a véletlenre: egy saalfeldi bútorgyárral készíttetett robusztus szállítóládákat, egyik tisztjével pedig elhozatott egy mérnököt a Zeiss központi irodájából, hogy felügyelje a drága optikai berendezés szakszerű szétszerelését és elcsomagolását.

Május vége felé, amikor a Saalfeldben megtalált anyagok nagy része már biztonságban volt az amerikai zónában, Hough egy vasárnapot végre kiadott az embereinek pihenőnapként – ez volt március óta az első. A megelőző néhány hét rohanása után bizonyára neki is szüksége volt egy kis feltöltődésre. Naplójában feljegyezte, hogy szép tavaszias idő volt, és a délnémet táj idillinek tűnt. Az utcán még lehetett látni hazafelé tartó, egyenruhás német katonákat – málhazsákjuk még a hátukon volt, fegyver azonban már nem volt náluk.

A kazánfűtő altábornagy

A háború vége azonban nem lassított Hough munkatempóján. Már megvolt fejében az elképzelés, mit is kellene kezdeni a hihetetlen mennyiségű lefoglalt adattal, és még Bambergben munkához látott. A geodétákban éppen az ezt megelőző években merült fel a globális hálózat, avagy geodetikus alap létrehozásának gondolata, azonban 1945-ben tudták, hogy ez még csupán távoli álom.

Maga Európa is mintegy 20 különböző gyűjtés egybefésülésével lett volna geodéziai értelemben egységesen feltérképezettnek nevezhető, mivel minden ország – egyes esetekben az országokon belüli régiók is – külön-külön végezte el saját geodetikus felméréseit, gyakran eltérő matematikai módszerekkel.

Mindazonáltal a nyers adatok, amelyek alapján Európa egységes geodetikus adathalmazát létre lehetett hozni, léteztek – és a nagy részük Hough birtokában volt. Rengeteg számolásra volt azonban szükség még ahhoz, hogy használhatóvá tegyék. Hough ezért május közepén az RfL vezető geodétáját, a fentebb említett Erwin Gigast szintén Bambergbe hozta korábbi, számításokkal foglalkozó beosztottai egy részével együtt.

A német szakemberek nekiálltak elvégezni a több ezer számítást, amelyre szükség volt ahhoz, hogy egyelőre csak Közép-Európát egy egységes geodetikus alapba foglalják. Hough elintézte, hogy a tudósok civil otthonokban kapjanak szállást és ellátást, és a korábban a német államtól kapott fizetésüknek megfelelően jutalmazta őket. Ahogy egyre nőtt a csoport létszáma, a szövetséges kémelhárítás minden egyes új tagot szigorú ellenőrzésnek vetett alá, és visszautasított bárkit, aki gyaníthatóan náci szimpatizáns volt.

Mindeközben a HOUGHTEAM többi tagja folytatta addigi munkáját. Shallenberger és Espenshade sóbányák mélyéről, várak falai mögül, de még egy kolostor temetőjének csontjai közül is újabb térképeket és adatokat hozott fel. Megtalálták a német külügyminisztérium térképgyűjteményét, a Luftwaffe légifelvétel-archívumát, és számos kreatív német térképészettechnikai újdonságra is rátették a kezüket.

Shallenberger sikeresen elfogta a Wehrmacht térképészeti és földmérési tevékenységének főfelelősét, Gerlach Hemmerich altábornagyot is. Habár az amerikai hadsereg lefoglalta saját használatára Hemmerich berlini otthonát, és át is vizsgálta azt, Shallenberger úgy döntött, biztos, ami biztos, maga is tesz egy látogatást. Feltűnt neki, hogy a szakácsnő a hivatalos, irodalmi Hochdeutschot beszélte, ami meglehetősen szokatlan volt valakitől ebben a pozícióban.

A kihallgatás során a nő beismerte, hogy valójában Hemmerich felesége, és a tábornok is ott lakott egész végig a házban: egy közeli amerikai katonai objektumban vállalt munkát kazánfűtőként. Amikor aznap hazaért a munkából, Shallenberger már fegyveres kísérettel várta, és őrizetbe vette.

Mivel küldetésük érezhetően a végéhez közeledett, Hough elkezdett időt szánni arra, hogy ajánlóleveleket készítsen emberei számára, amelyekkel előléptetésekre terjesztette fel őket, illetve leendő új munkaadóik figyelmébe ajánlotta őket. Meiert, a német születésű tolmácsot egyenesen két rendfokozatos előléptetésre, majd az amerikai hadsereg egyik legmagasabb fokú kitüntetésére, a Bronzcsillagra terjesztette fel.

Hough beadványa szerint Meier érdeme volt több olyan információ megszerzése is, amelyek a különleges egység legnagyobb felfedezéseihez vezettek. „Német forrásokból ismert, hogy e munka tetemes része rendkívüli kockázatot jelentett az életére, mind az adott időre, mind a jövőre nézve” – írta Hough az előterjesztésben.

A zsákmány felhasználása

Hough végül 1945 szeptemberében tért vissza Washingtonba, és újra elfoglalta helyét a hadsereg Térképészeti Szolgálatánál a geodéziai osztály igazgatójaként. Mire Gigas és csapata végeztek Közép-Európa egységes geodetikus alapjának összeállításával 1947-ben, Hough egyfajta geodéta-diplomataként a kontinenst beutazva lefektette az alapjait annak, hogy Európa többi részét is bekapcsolják e munkába.

Amikor több, a német megszállást átélt ország – érthető okokból – tiltakozott az ellen, hogy átadja saját földmérési adatait a német tudóscsapatnak, Hough rávette az amerikai hadsereg Térképészeti Szolgálatát, hogy vegye át a projektet. A munka 1951-ben öltött testet az egységes európai geodéziai alap, az ED50 létrejöttével. A történelemben először az egész kontinens egyetlen geodéziai hálózatban egyesült.

A következő lépésként az ED50 vált a létrehozandó globális koordináta-rendszer, az úgynevezett univerzális transzverszális Merkátor (UTM) kiindulópontjává – ezt kezdte el alkalmazni az amerikai mellett a NATO szövetségi rendszer minden tagjának hadereje. Hamar bebizonyosodott, hogy a civil életben is nagy haszna van: a gazdasági fejlesztési projektektől az ökológiai kutatásokon át az ásványkincsek felméréséig a legváltozatosabb célokra alkalmazhatónak bizonyult.

William Rankin, a Yale Egyetem tudománytörténésze és A térkép után: kartográfia, navigáció és a terület átváltozásai a huszadik században című könyv szerzője szerint az UTM kulcsfontosságú lépés volt a területet intuitív, vizuális módon ábrázoló hagyományos térképek felől a koordináta-rendszerek felé – amilyen a GPS is –, amelyek sokkal nagyobb fokú precizitással határozzák meg az egyes pozíciókat. Az UTM megmutatta, „hogyan lehet másként gondolkodni a térről és az elhelyezkedésről a matematika segítségével” – mondta Rankin. „Olyan volt, mint egy GPS előtti GPS.”

Eredményeik ellenére a HOUGHTEAM tevékenységét mindeddig csupán futólag említette maréknyi történész, és még katonai térképészeti berkekben is jobbára elfeledett történetnek számít az övék. „Megszoktuk, hogy titokban dolgozunk, és a nemzetbiztonsághoz való hozzájárulásaink elismerés nélkül maradnak” – mondta el Thomas Kaye, aki katonai térképészként is csupán néhány éve hallott először Hough történetéről, miután egy hidegháborús térképészettörténeti műben belebotlott egy rá vonatkozó utalásra.

Kaye ennek nyomán elkezdett lobbizni azért, hogy Hough bekerüljön az amerikai Nemzeti Térinformatikai Hírszerző Ügynökség (National Geospatial-Intelligence Agency – NGA) Hírességek Csarnokába. Az 1976-ban, 77 éves korában elhunyt Hough végül 2020-ban részesült ebben a kitüntetésben.

A szervezet hivatalos történésze, Gary Weir szerint a HOUGHTEAM által begyűjtött anyag óriási előnyt jelentett az Egyesült Államoknak a hidegháború éveiben. Az a képesség, hogy a moszkvai Vörös Térre irányítsanak egy montanai silóból kilőtt rakétát, olyan mértékű precizitást követel, amely csak a geodézia segítségével lehetséges.

A saalfeldi geodetikus anyagban a németek által zsákmányolt szovjet felmérési adatok is voltak, amelyek így immár az amerikaiak birtokába kerültek. „Ha célra akarjuk irányítani a fegyvert, pontosan erre a fajta adatra van szükség” – mondta Weir. Talán nem is olyan meglepő, hogy Hough szerepet játszott a hadsereg irányított rakéták kifejlesztését célzó programjának korai szakaszában is.

Az atomfegyverek által mindkét szuperhatalom számára „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” korában már nem csupán az volt fontos, hogy az Egyesült Államok rendelkezett ezekkel az adatokkal, de az is, hogy a Szovjetunióban tudtak erről. Egy, a Life magazinban 1958-ban megjelent cikk tanúsága szerint Hough 1957-ben egy torontói konferencián vezető szovjet geodétákkal is találkozott. A bemutatkozáskor a szovjet delegáltak egyike hidegen végigmérte őt, és csak annyit mondott, „sokat hallottunk magáról, Mr. Hough.”

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com