Véres ámokfutássá vált a spanyol kalandor El Doradót kereső útja

Egy vagyontalan spanyol nemes átkel az Atlanti-óceánon, hogy megcsinálja szerencséjét a 16. századi Amerikában. Expedícióra indul, hogy felkutassa El Doradót, de valódi célja nem a legendás aranykirályság meglelése, hanem a mindenekfeletti hatalom megragadása volt. Vérrel írja bele nevét a történelem könyvébe: több mint hetven ember halála szárad a lelkén, köztük három papé és négy nőé. A róla szóló legenda szerint a venezuelai partoknál, ahol saját emberei végeztek vele, olykor még ma is megjelenik a szelleme.

Az „Őrült”

Lope de Aguirre gyermekéveiről és kora ifjúságáról nem sokat tudunk. Csupán annyi bizonyos, hogy a 16. század elején, Baszkföldön jött világra, egy szegény nemesi család második sarjaként. Vagyon nélkül korlátozottak voltak a lehetőségei: a papi pálya mellett egyedüli alternatívaként a szerencselovagként történő kalandozás, háborúzás kínálkozott a számára – s a kettő közül ez utóbbi mellett döntött.

Vagyonszerzési terveinek megvalósításához a frissen meghódított Amerika bizonyult a legideálisabb helyszínnek, ezért 1534 körül Sevillába, a forgalmas nagyvárosba utazott, amelynek kikötője az egyre fontosabb gyarmati kereskedelem kiindulópontja és érkezési helye volt. Feltehetően ebben az évben el is hajózott az Újvilágba, de a Peruba való megérkezését követő rövid időszakot homály fedi. Az első ismert adatok azonban arról tanúskodnak, hogy számításai nem váltak be, a gyors meggazdagodás elmaradt, s lóidomárként kellett küzdenie a megélhetésért.

Aguirre az amerikai területek birtoklása körüli konfliktusok kiéleződésének idején érkezett Peruba, ahol akkor már polgárháborús helyzet uralkodott. A hódító nemesség első generációja és a királyi hatalom képviselői küzdöttek egymással a gyarmatok feletti uralomért. Kezdetben a királyi erők oldalára állt, az alkirály mellett harcolt, s miután vereséget szenvedtek, kénytelen volt Nicaraguába menekülni, hogy elkerülje a megtorlást.

Amikor öt év elteltével visszatért Peruba, őrizetbe vették, majd Francisco de Esquivel nyilvános korbácsolásra ítélte, amiért megszegte az indiánokat védő törvényeket. A büszkeségében sértett Aguirre bosszút esküdött, s ezzel kezdetét vette életének egyik leghírhedtebb epizódja, mely lerántja a leplet könyörtelen jelleméről. A legenda szerint három év leforgása alatt mintegy hatezer kilométert tett meg gyalogszerrel, miközben Esquivelt üldözte – elvei szerint ugyanis megalázott nemes addig nem ülhet lóra, amíg vissza nem szerezte becsületét. Végül cuzcói házában sikerült rálelnie a bíróra, s miközben az éppen békésen szundikált, tőrt döfött a halántékába.

Ezért a bűntettéért később halálra ítélték, így Aguirre ismét bujkálni kezdett. A királyi hatalom elleni lázadásokból továbbra is kivette a részét – egy alkalommal még egy kormányzót is megölt. Mindezek ellenére mégis sikerült kegyelmet kapnia, egy másik felkelésnek köszönhetően – azáltal, hogy beállt Chile meghódítója, Alonso de Alvarado királyi csapatába. Ebben az időszakban ragasztották rá az „Őrült” elnevezést.

A csatában szakállas puskával meglőtték a jobb lábán, a kezén pedig égési sérüléseket szenvedett. Már közel ötvenéves volt, sánta és megcsonkított, ezért azonnal kapott a kínálkozó alkalmon, mely – számításai szerint – véget vethetett volna az állandó élet-halál harcnak, amelyet Amerikába érkezése óta vívott: csatlakozott egy új expedícióhoz, melyet az alkirály indított a legendás El Dorado felkutatására.

El Dorado helyett Peru

Az aranyvárosról szóló történetek rendkívül nagy érdeklődést váltottak ki a spanyolok körében, s megszámlálhatatlan kalandort vonzottak az Újvilágba. A keresésére indított expedíciók viszont nagyrészt arra szolgáltak, hogy a gyarmatokon lézengő nagyszámú semmittevő, nincstelen és kapzsi nemes fölös energiáját levezessék. Bár a küldetések valódi sikerrel nem jártak, a királyi hatalom mindenképpen nyert azzal, hogy a veszélyes embertömeget felfedezőútra küldte.

Lope de Aguirre vélhetően nem hitt az arany országának létezésében, hiszen korábban már több próbálkozás is kudarcba fulladt, amely a feltérképezését tűzte ki célul. Ennek ellenére mégis csatlakozott az expedícióhoz, amely 1560 szeptemberében indult, s amelyben összesen 500 spanyol (köztük nők és papok), 600 indián és néhány fekete rabszolga is részt vett. Vezetőjük a 35 éves Pedro de Ursúa volt, aki az útra magával vitte mesztic szeretőjét, kinek személye később konfliktusok forrása lett.

Az expedíció hamar nehézségekbe ütközött, pénzhiánnyal küszködtek, ezért több nemes hanyagsággal vádolta Ursúát, illetve azzal, hogy hagyja magát befolyásolni a szeretője által. Aguirre megragadta az alkalmat, s három hónappal az indulást követően az elégedetlenkedőket felbujtva közösen legyilkolták a vezetőt, helyettesét és főbb híveit. Új vezetőjüknek Fernando de Guzmánt, egy ifjú sevillai nemest választották meg, Aguirre pedig megtartotta magának a tábormesteri címet.

A kasztíliai szokásoknak megfelelően az expedíció írnoka lejegyezte a történteket és a lázadást kiváltó okokat. A dokumentumot csaknem mindenki aláírta, amikor Aguirre a következőt vetette a jegyzőkönyv aljára: „Lope de Aguirre, az áruló”. Ezen sokan megbotránkoztak, mire ő felvilágosította őket, hogy Ursúa meggyilkolásával a spanyol koronával szálltak szembe, mindannyian lázadók, akiknek nem fognak megkegyelmezni.

Az expedíció tovább folytatódott, ám lassanként összeesküvések, árulások és gyilkosságok kiismerhetetlen szövevénye alakult ki. Aguirre volt a cselszövők között a legádázabb, mesterkedésének számos nemes esett áldozatul, s Ursúa szeretőjének vére is az ő kezéhez tapadt. Megválasztása után nem sokkal az új parancsnok is gyilkosság áldozata lett, s ekkor Aguirre magához ragadta az expedíció irányítását, s kikiáltotta magát a „szabadság hercegének a szárazföld és a chilei provinciák királyságaiban”.

Páratlan vezetői és szuggeszciós képességeinek felhasználásával Aguirre meg tudta győzni az expedíció tagjait, hogy El Dorado keresése egy lehetetlen küldetés, s helyette inkább térjenek vissza Peruba, lázadjanak fel az alkirály hatalma ellen, és hódítsák meg maguknak a gyarmatot. Uszályon haladtak végig az Amazonason, egészen a torkolatig, majd kikötöttek az Isola Margaritán, a mai Venezuela területén.

Itt fedte fel tervét, mely szerint szert kell tenniük egy kétárbócos vitorlásra, mellyel Panamába hajózhat híveket toborozni, s aztán megkezdhetik Peru meghódítását. Ám semmi sem úgy sikerült, ahogy eltervezte. A különítmény, amelyet hajószerzés céljából küldött a szárazföldre, átállt a király oldalára. A korona ugyanis ekkor már tudott Aguirre lázadásáról, és kegyelmet ígért azoknak, akik elfordulnak tőle.

Emberei lázadásán feldühödve Aguirre végigdúlta a szigetet, legyilkolta annak elöljáróit, s miután a tengeri út lehetősége kudarcba fulladt, úgy döntött, Venezuelában száll partra, és szárazföldön jut el Peruba. Ekkor mindösszesen 160 embere volt 100 puskával, 6 falkonettel, három lóval és egy öszvérrel. Kifosztottak és elfoglaltak két települést, Borburatát és Valenciát – melyeket közeledésük hírére előzőleg kiürítettek –, majd pedig egészen Barquisimetóig haladtak.

Ott ráeszmélve helyzete reménytelenségére, Aguirre meglepő lépésre szánta el magát: levelet írt II. Fülöpnek, melyben magára vállalta az összes bűntettet. „Meg akartak ölni, ezért mindet felakasztottam” – magyarázta tetteit, majd pedig hálátlansággal vádolta a királyt, amiért az semmi jutalmat nem ad azoknak, akik harcokban, saját vérük árán növelik birodalmát. Aguirre hangzatos stílusban figyelmeztette az uralkodót: „kivontam magam hatalmad alól, elszakadtam Spanyolországtól, hogy ezeken a földeken a lehető legnyersebb háborút vívjam, amit a földek csak el tudnak szenvedni”.

A véres vég

Barquisimetóban, a királyi csapatokkal történő egyik összecsapás után néhány tisztje elpártolt mellőle. A helyzet kilátástalan volt, s ez egyre inkább tudatosult Aguirrében. A vég közeledtével görög tragédiába illő cselekedetet hajtott végre: Elvira lánya szálláshelyére ment és leszúrta gyermekét. Átölelve az utolsókat sóhajtó fiatal lányt, azt súgta a fülébe: „ne nevezhessen senki az áruló lányának”.

Lope de Aguirrét saját emberei lőtték le, mert attól tartottak, feltárja szörnyű gaztetteiket a hatóságok előtt. A király parancsára a holttestét felnégyelték és elrettentésül Venezuela különböző szegleteibe küldték szét. A spanyol fennhatóság alatt álló területeken jó ideig még a nevét is tilos volt kiejteni, kegyetlenségei és merész tervei azonban feledhetetlenné tették alakját, s helyet biztosítottak számára a történelemben.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu