Más államokban is hallható volt a robbanás, amellyel megérkezett New Yorkba az I. világháború

Akárcsak a második világháborút, az Egyesült Államok az első világégést sem kerülte el, ám a részvétele korántsem számított magától értetődőnek. Amikor 1914-ben kirobbant az európai konfliktus, az amerikaiak többsége, beleértve a Woodrow Wilson vezette kormányzatot is, a semlegesség mellett foglalt állást. A közvéleményt ugyan foglalkoztatták a tengerentúli hadi események, ám nem kívánt hadba szállni az antant hatalmak mellett. Ez az állapot egészen addig tartott, amíg egy eset napvilágra nem hozta az Egyesült Államok területén működő német kémek hálózatát.

Egy robbanás, amely kilyukasztotta a Szabadság-szobrot

1916. július 30-án New Jersey állam második legnagyobb városának, Jersey Citynek a lakói hajnali két óra nyolc perckor hatalmas robbanásra ébredtek, amelyet számos további követett. Hamar kiderült, hogy a Szabadság-sziget közelében emelt mesterséges sziget, a Black Tom állt lángokban.

Ezen a szigeten tárolták azokat a hadianyagokat, amelyeket az amerikaiak az antant hatalmak megrendelésére készültek elszállítani. A tűzben csaknem 910 ezer tonna hadianyag, elsősorban kézifegyverekbe és tüzérségi eszközökbe való lőszerek semmisültek meg, de a pusztítás főleg az itt tárolt 45 ezer tonna TNT-nek volt köszönhető.

A felrobbant hadianyagok darabjai rendkívül messzire repültek, néhány darab átlyukasztotta a Szabadság-szobrot. A károk olyan jelentősnek bizonyultak, hogy emiatt le kellett zárni a szobor fáklyáját. A detonáció ereje a Richter-skálán egy 5,0-5,5 nagyságú földrengésével ért fel, és még a távoli Philadelphiában is érezni lehetett. A negyven kilométerre fekvő Manhattan alsó részein is ezernyi ablak tört be.

A kár nagyságát húsz millió dollárra becsülték, (mai értéken ez több mint négyszáz millió dollár lenne). Több százan sérültek meg, a híradások szerint legalább öten haltak meg, közöttük egy tíz hónapos csecsemő, akit a robbantás ereje kirepített a bölcsőjéből. A hatóságok megkezdték a nyomozást, és meglepő eredményre jutottak: a lehetséges elkövetőket körét a németekkel kapcsolatban álló személyekre szűkítették le.

Beszivárgó háború

Az első világháború kirobbanását követően az Egyesült Államok távol maradt az európaiak konfliktusától, ám ez nem jelentette azt, hogy más módon nem folyt volna bele a harcokba. Az amerikai vállalatok örömmel teljesítették a hadviselő felek hadiipari megrendeléseit, ám ezek a britek blokádja miatt értelemszerűen csak az antant hatalmaktól érkeztek. A németeknek nem maradt más választásuk, mint az, hogy a megrendeléseket kiszolgáló hadiipari és közlekedési infrastruktúrát minden eszközzel megpróbálják lerombolni.

1915. január 1-én tűz ütött ki egy Trentonban található acélöntödében, New Jersey államban. 1917. január 11-én pedig, fél évvel a Black Tom sziget felrobbanása után, egy Kingslandben található másik ipari egységben lobbantak fel a lángok. Mindkét üzemnek szerződése volt olyan szállításokra, amelyekkel az antant hatalmak haderőit látták el.

A legismertebb eset azonban a Kanada és az Egyesült Államok közötti Saint Croix-Vanceboro vasúti híd felrobbantásának a kísérlete volt. Az elkövető egy Werner Horn nevű német tartalékos hadnagy. Horn a közép-amerikai Guatemalában dolgozott, amikor kitört a háború.

Bár mindent megtett, hogy hazajusson, és többször kísérletezett azzal, hogy ezt az Egyesült Államokon keresztül tegye meg, nem járt sikerrel. Ezt követően találkozott a német követség egy munkatársával, majd elutazott Vanceboróba, bejelentkezett egy hotelbe egy robbanószerrel töltött bőrönddel, majd az 1915. február 2-ra virradó hajnalon működésbe hozta a bombáját.

A közeli épületek ablakai betörtek, de maga a híd kisebb károktól eltekintve sértetlenül megúszta a kísérletet. Horn, hogy elkerülje a kémeknek kijáró halálbüntetést, mindezt a német hadsereg egyenruhájába átöltözve tette meg. A törekvése sikerrel járt, ugyanis elfogása után előbb az Egyesült Államokban ítélték 18 hónapra, majd kiadták Kanadának, ahol tíz évet kapott. Ezt már nem töltötte le, mert a kanadai hatóságok őrültnek nyilvánították, és 1921-ben kiadták Németországnak.

Horn kísérlete beleillett azokba a német próbálkozásokba, amelyek végigkísérték a világháború éveit. Az a követségi ember, akivel találkozott, nem volt más, mint Franz von Papen, a követség katonai attaséja. 1915 végén ezért ki is utasították az Egyesült Államokból, ám távozása előtt megszerezték a bőröndjét, tele kompromittáló iratokkal, amelyekben azt tervezte, hogy ügynököket toboroz, és egy szabotázsokból álló akciósorozatot indít el.

Forró nyomon

A Black Tom szigeti robbanást követő nyomozás először két éjjeliőrt gyanúsított meg, akik cserépedényekben tüzeket gyújtottak, hogy elzavarják a szúnyogokat. Ám hamar kiderült a vizsgálatokból, hogy az általuk gyújtott tüzek túl messze voltak ahhoz, hogy gondot okozzanak.

Thomas J. Tunney, a New York-i rendőrség felügyelője gondolt először arra, hogy a robbanást nem véletlen baleset, hanem szándékos szabotázs okozta. Tunney szakértője volt a bombáknak, mivel a bombamerényletekben utazó anarchista csoportok után nyomozott a századforduló környékén.

A gyanú egy németre, Franz von Rintelenre terelődött. Von Rintelen 1915-ben érkezett az Egyesült Államokba, hamis svájci útlevéllel, álnéven. Tevékenységének a középpontjában a szabotázsakciók álltak. Ezeket általában időzített bombák segítségével, a britekkel szembenálló ír dokkmunkások köréből toborozva érte el. De munkásszervezetet is alapított, hogy sztrájkokkal és munkalassításokkal késleltesse az antantnak behajózni szánt amerikai segítséget.

Rintelen bőséges pénzt hozott magával, amellyel igyekezett minél több embert megnyerni magának. Valószínűleg így került a látókörébe Michael Kristoff, egy szlovák bevándorló, aki Bayonne-ban, New Jersey államban élt, és 1916 júliusától a Black Tom sziget hadianyag-raktáraiban dolgozott.

A nyomozók látókörébe Kristoff úgy került be, hogy idős szállásadója beszámolt nekik arról, hogy a robbanás reggelén a férfi zavartan viselkedett, és magában motyogva azt kérdezgette, hogy „mit tettem?”.

Azt is megtudták a férfiról, hogy olykor éjjel, piszkos kézzel és ruhában tért haza, üzemanyagbűzt árasztva. 1916 augusztusában a hatóságok letartóztatták Kristoffot, és hamar megdöntötték az alibijét. Ezt látva a férfi megtört, és beszámolt egy széles, német ügynökökből álló hálózatról, amelyet New Yorkból irányítottak és fizettek. A vallomás ellenére a hatóságoknak el kellett engedniük, mivel nem sikerült közvetlen bizonyítékot szerezni Kristoff ellen.

A politika közbe szól

Bár az Egyesült Államok területén folytatott német tevékenység egyre többeket fordított a háború irányába, Wilson és az elnöki adminisztráció igyekezett kívül tartani az országot az európai konfliktusból. Leghangosabb ellenfele az egykori elnök, Theodore Roosevelt volt. Wilson szerencséjére az 1916-os elnökválasztáson Charles Evans Hughes lett az ellenfele, aki azonban annak ellenére maradt háborúellenes, hogy a republikánusok között igen erős képviselete volt a háborúnak is. Győzelme lehetővé tette, hogy egy darabig továbbra is hárítsa azokat a kísérleteket, amelyek a német kémhálózatok működésére hivatkozva háborúba vezették volna az Egyesült Államokat.

A rendőrség nyomozása a Black Tom szigeti robbanás ügyében nem zárult le, és egy fedett detektívet, Alexander Kassmant állították rá Michael Kristoffra. Ő ausztriai anarchistának adta ki magát, hogy könnyen Kristoff bizalmába férkőzzön. Elvezette egy lehetséges támogatóhoz, David Grossmanhoz, aki szintén Bayonne-ban élt. Grossmann tagadta, hogy köze lett volna a robbanáshoz, ám azt elmondta, hogy Kristoff azt mesélte neki, hogy ő őrködött a Black Tom szigeten, míg két másik férfi elhelyezte a robbanószereket a megfelelő helyekre.

Michael Kristoff 1917 tavaszán eltűnt, így további vallomást már nem tudott tenni. A két említett férfit Grossman segítségével azonosították: valószínűleg Lothar Witzke, egy német tengerésztiszt, valamint Kurt Jahnke, egy német kivándorló lehettek azok. Mindketten Mexikóba távoztak a Black Tom szigeti robbanás után.

Mire azonban a nyomozás eljutott idáig, a háborúba lépés szempontjából érdektelenné vált a végkimenetele: a Zimmermann-távirat napvilágra kerülése után az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak. Az első világháború végül az antant hatalmak győzelmével zárult.

A háború után, 1939-ben a Német-Amerikai Vegyesbizottság megállapította Németország felelősségét az esetben, ám a nácik megtagadták az ötven millió dollárnyi jóvátétel kifizetését. Végül kamatokkal együtt 95 millió dollárra becsülték a károkat, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság 1953-ban elismert, és 1979-ig fizetett. A Black Tom sziget környékét később feltöltötték, és a Szabadság-szobor parkjába foglalták. A helyszíntől nem messze egy emléktáblát helyeztek el.

Lothar Witzkét 1918. február 1-én a mexikói határ közelében fogták el. Miután a nála lévő rejtjelezett dokumentumokat azonosították, a hadbíróság halálra ítélte. Kétszer kísérelte meg a szökést, egyszer sikerrel is járt, de még aznap elfogták. Szerencséjére az ítélet végrehajtása előtt Németország letette a fegyvert, így életfogytiglani büntetésre változtatták. Végül 1923-ban kegyelmet kapott, köszönhetően többek között a börtönben egy robbanás alkalmával tanúsított hősies segítségnyújtásáért. A második világháború után megválasztották képviselőnek a hamburgi parlamentbe.

Jahnke Mexikóban maradt, és ott próbálta meg a helyieket az Egyesült Államok ellen szervezni. Az 1930-as években visszatért Németországba, magánnyomozói irodát működtetett és Rudolf Hess tágabb környezetébe került. Miután Hess az Egyesült Királyságba repült, kiesett a náci vezetők kegyeiből, a nyomozati anyagait elkobozták. Hírszerzőként dolgozott tovább, amíg 1945-ben szovjet SZMERS ügynökök a feleségével együtt elfogták, majd a kivallatása után kivégezték.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu