Éveket tölthettek a jég fogságában az eltűnt Franklin-expedíció tagjai

A történelem egyik leghíresebb rejtélyes eltűnése alighanem Sir John Franklin nevéhez, egészen pontosan az általa vezetett expedícióhoz kötődik. John Franklinről a legtöbben alighanem azt gondolták, hogy már túl járt karrierje csúcsán. Ám 1845-ben kapott egy megbízást, amelynek keretében elindult, hogy megtalálja az északnyugati átjárót. Amikor azonban még évekkel később sem kaptak hírt arról, hogy mi történt az expedíció 129 fős legénységével, külön vállalkozások indultak a felkutatásukra. Még a legutóbbi években is kerültek elő új tények a felfedezőúttal kapcsolatban.

Kapitány a hídon

A Brit Királyi Haditengerészet miniszterhelyettese, Sir John Barrow a 19. század első felében vállalkozások sorát indította északnyugati átjáró megtalálására. Ennek a felfedezés-sorozatnak az egyik jeles alakjává vált John Franklin is.

1818-ban az HMS Trent parancsnokaként részt vett az Északi-sark felé tartó, David Buchan által vezetett expedícióban. A vállalkozás azonban csupán a Spitzbergákig jutott.

Egy évvel később már maga vezetett expedíciót a Hudson-öböl vidékére. Franklin egy alkalommal beleesett a Hayes folyó vizébe, és csak a társainak köszönhette az életét.

A húsz fős legénységből végül tizenegyen hunytak el, miután kifogytak az élelemből. Franklinék arra kényszerültek, hogy zuzmókat és a saját csizmáikat egyék meg, egy társukat pedig kannibalizmussal vádolták meg, és megölték. Noha a vállalkozás katasztrofális végeredménnyel zárult, Franklin számára mégis ez hozta meg a hírnevet.

1825-ben, három évvel azt követően, hogy hazatért, ismét elindult a Királyi Haditengerészet megbízásából, hogy felderítse a Mackenzie és a Coppermine folyók torkolatát, valamint a Bering-szoros vidékét. Az előző úttal szemben ez hatalmas sikert hozott, több száz kilométernyi, addig fel nem térképezett partot fedezett fel, amiért lovaggá ütötték. 1837-ben kinevezték Van Diemen-föld (ma: Tasmania) kormányzójává, e hivatalt 1843-ig töltötte be.

Az 1840-es évek elején az admiralitás által szervezendő új, az Ázsiába vezető rövidebb, északi útvonalat kereső expedíció élére először nem őt, hanem a veterán William Edward Parryt akarták kinevezni, ám ő idős korára hivatkozva visszautasította.

James Clark Ross, aki szintén több expedíción volt már túl, a feleségének tett ígérete miatt mondott nemet. A 32 éves James Fitzjamest az admiralitás fiatal kora miatt nem merte megbízni, Francis Crozier pedig azért nem lehetett a befutó, mert alacsony származású, ráadásul ír volt. Végül a szintén idősnek számító, 59 éves Franklint kérték fel, aki elvállalta a küldetést.

Franklin végül két jól felszerelt hajóval indulhatott útnak, az HMS Erebust ő maga parancsnokolta, és a helyettesének Fitzjamest jelölte, míg a másik hajót, az HMS Terrort Crozier kapitányra bízta. 1845. május 19-én futottak ki Greenhithe kikötőjéből. Az élelmet biztosító szállítóhajókat Grönlandon küldték haza az expedíció öt tagjával együtt, utoljára júliusban látták a két hajót bálnavadászok a Baffin-öbölben.

Keresés a sarkkörön túl

Franklinékről az elkövetkező két évben nem érkezett hír. Ez önmagában még nem jelentett gondot, mivel a hajókat jelentős mennyiségű konzervvel látták el, és az addig szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy egy-egy vállalkozás akár több évig is eltarthat.

1848-tól azonban Franklin felesége, felhasználva férje korábban szerzett hírnevét, sürgetni kezdte parlamenti képviselők és a brit sajtó bevonásával, hogy mentőexpedíció induljon. Annak ellenére, hogy az admiralitás ennek nem látta okát, végül húszezer font jutalmat ajánlott fel a megtalálóknak, és három keresőcsapatot indított el.

Az egyiket John Richardson és John Rae vezette, és a MacKenzie-folyón lefelé keresték Franklinéket. James Clark Ross pedig a tenger felől, a Lancaster-szoroson keresztül hajózott be az expedíció nyomát kutatva.

1850-ben már tizenegy brit és két amerikai hajó kutatta a nyomokat a kanadai sarkvidéken. A Beechey-sziget keleti részén ekkor találtak három sírt, amelyekről úgy vélték, a Franklin-expedícióhoz tartozók nyugszanak bennük, továbbá egy esetleges átteleléshez tartozó nyomok is előkerültek, ám semmilyen további támpont arról, hogy az eltűntek merre mehettek tovább.

1852-ben Edward Belcher kapitányt küldték ki a britek öt hajóval, nemcsak Franklin, hanem a keresésére küldött két másik expedíció megtalálására is. Sikeresen rábukkantak a keletről próbálkozó, Robert McClure által vezetett csapatra, akik a hideg fogságába esve átteleltek. Végül Belcher csapatát is markába fogta a zord idő, ám 1854-ben sikerült mindannyiuknak kijutni, de négy hajót hátra kellett hagyniuk.

Belchert emiatt hadbíróság elé állították, ám végül felmentették. McClure, aki szintén kelet felől hatolt be a kanadai sarkvidékre, elsőnek bizonyította, hogy az északnyugati átjáró elvileg végighajózható.

1854-ben fordulat következett be a Franklin-rejtélyben. John Rae a Hudson-öböl Társaság megbízásából a Boothia-félsziget és a Vilmos király-sziget környékét derítette fel. Ekkor találkozott olyan inuitokkal, akik elmesélték neki, hogy körülbelül 35-40 fehér ember halt meg a Back-folyó torkolatánál. Azt is hozzátették, hogy az ottaniak kannibalizmusra kényszerültek. Bizonyítékként a hajókról származó tárgyakat mutattak, Franklin, Crozier és Fitzjames ezüst villáit és kanalait, amelyeket megvettek tőlük.

Rae beszámolt minderről az admiralitásnak, és a sajtóba is kiszivárgott a botrányos hír, amelyet Franklin felesége felháborodottan visszautasított. Az expedíció tagjait végül 1854. március 31-én halottnak nyilvánították.

Mi történt az expedícióval?

Az admiralitás nem tervezett további kutatásokat, ám a kétségek közt vergődő Lady Franklin megbízta Francis Leopold McClintockot, hogy derítse fel a történteket. 1859-ben, két áttelelést követően, kutyás szánokon járták be a Vilmos király-szigetet. Egy kőrakás alatt végül két, hivatalos papírlapra írt feljegyzést találtak.

Az első lap 1847. május 28-án kelt, amely alapján még minden rendben volt. A második lapon, amelyet 1848. április 25-én írtak, már szerepelt John Franklin 1847. június 11-én bekövetkezett halála, és arról írtak, hogy nemsokára elindulnak délre. McClintock a kutatása során egy csontvázat is talált a sziget déli partján, sőt a nyugati oldalán egy mentőcsónakra bukkantak, amelyben két további holttest volt. McClintock ugyan nem számolt be róla részletesen, de a környéken talált emberi maradványokon vágásnyomokat is találtak.

Az inuitok között élő Charles Francis Hall 1860 és 1869 között táborhelyeket, sírokat és más emlékeket talált a Vilmos király-sziget déli partjainál. Eleinte úgy vélte, hogy az expedíció egyes tagjai az őslakosok körében túlélhették a vállalkozás kudarcát. Inuitok százainak vallomását gyűjtötte össze, és jegyezte fel. Később ezek alapján belátta, nem lehet több túlélő, ugyanakkor kutatásai alapján egy eltérő eseménysor rajzolódott ki.

Míg a legtöbben úgy vélik, hogy 1848-ban a Terror és az Erebus legénysége elindult dél felé, és mind odavesztek, addig a Hall által gyűjtött beszámolók úgy sejtetik, valójában ekkor még visszatértek, és csak két évvel később, egy 1850. évi, délre történő eljutási kísérlet során haltak meg a legénység még életben maradt tagjai.

Csaknem száz évvel később, 1981–82 során Owen Beattie kezdeményezett ásatásokat a szigeten. Noha új leletek nem kerültek elő, a vizsgálatok mégis azt mutatták ki, hogy az expedíció korábban megtalált elhunytjai skorbuttól szenvedtek, maradványaikban pedig magas ólomszintet mutattak ki.

Egyesek szerint ez a hajó vízvezeték-rendszerének, míg mások szerint az ekkor használt, ólommal lehegesztett konzerveknek volt köszönhető. Hogy ez valóban halálos dózist jelentett-e, arról máig viták folynak, de azt tényként fogadhatjuk el, hogy az ólom csak fokozta a skorbuttól és élelemhiánytól már amúgy is szenvedő legénység egészségügyi bajait. 1992-ben további csontokat találtak a helyszínen, amelyeken a hús lekaparásának, illetve lefőzésének jeleit találták, újra megerősítve a kannibalizmusról szóló értesüléseket.

2014-ben végül a tenger mélyén megtalálták az Erebust, 2016-ban pedig a Terrort. Utóbbit jóval délebbre annál, mint amire számítottak, így ez a tény talán a kétszer történő délre indulást támasztja alá. Ez azért is érdekes, mert nem kizárt, hogy Franklin expedíciójának maradékát még megmenthették volna, de pechjükre nem ott keresték őket, ahol a hajójuk megrekedt.

James Clark Ross például behajózott 1848-ban a Peel-szorosba, ahol korábban Franklinék is elhaladtak, de mivel csak jégtorlaszokat látott, úgy vélte, erre nem jöhettek tovább. Franklin ráadásul úgy döntött, hogy a Vilmos király-szigetet nyugatról próbálja megkerülni, ami logikusnak tűnt az ő szemszögéből, de valójában ez az útszakasz jóval könnyebben fagy be és nem is olvad ki minden évben, ellentétben a keleti partokkal.

John Rae 50-100 km-re járt szárazföldön a helyszíntől, de ő már nem biztos, hogy talált volna túlélőket. 1853-ban az expedíciót kereső Richard Collinson, több áttelelés után, alig 50 km-re a helyszíntől azt az értesülést kapta a helyi inuitoktól, hogy tőle keletebbre van egy jégbe fagyott hajó. Collinson azonban nem bízott az információban, és a jég sem tette lehetővé a további kutatást.

Ha a szerencsétlenség okaira vagyunk kíváncsiak, akkor több, egymást fokozó rossz döntést találhatunk. Először is az expedíció szokatlanul nagy létszáma megakadályozta azt, hogy a magukkal hozott élelem kimerülése esetén a sarkvidékről lássák el a legénységet. Azok, akik korábban sikeresen teleltek át a sarkvidéken, lényegesen kisebb létszámmal dolgoztak.

Franklin nem hozott jó döntést, amikor nyugatról akarta megkerülni a Vilmos király-szigetet. Akkor is hibázott, amikor nem hagyott maga után olyan üzenetet, amely a további útitervéről tájékoztatott volna. A túlélők csoportjai pedig nem észak felé, a lehetséges keresőexpedíciók irányába, vagy éppen nyugat felé törekedtek, hanem egyenesen délnek, amivel pont elkerülték a keresésükre indulókat. Az pedig már csak egy újabb gondot jelentett, hogy előzetesen semmilyen szárazföldi menetelésre nem voltak felkészülve, így amikor végül mégis sor került rá, a legyengült és kimerült legénység már kezdettől fogva halálra volt ítélve.

Forrás: mult-kor-blogstar.hu