Hosszabb távon a szövetségeseknek hozott előnyt Norvégia német megszállása

A Németország által 1940 tavaszán megszállt Norvégia nem vált jelentős csatatérré a háború során, azonban a szövetségesek és Németország közötti verseny az ország feletti irányításért nem várt következményekkel járt a későbbiekben mindkét fél, legfőképpen a szövetséges hadművelet kitervelője, Winston Churchill számára.

Egyre feszültebb helyzet

Churchill a norvégiai harcok idején még az Admiralitás első lordja volt Neville Chamberlain kormányában, az északi események vége felé viszont ő váltotta Chamberlaint a miniszterelnöki székben.

Ez a fejlemény – bár nyilván nem előre megtervezett módon – kétségtelenül a Churchill által pártfogolt és kiharcolt, végül teljes szövetséges kudarccal végződő hadművelet számlájára írható, legalábbis részben.

Az első világháborúban az egész Skandináv-félsziget semleges maradt, és a harcok teljességgel elkerülték a térséget – egyúttal azonban ebben a háborúban a brit haditengerészet sikeresen vette blokád alá a Balti-tengert, korlátozva ezzel Németország élelmiszer- és nyersanyagellátását, valamint katonai képességeit a nyílt tengeren.

Hitler számára emiatt igen hamar fontossá vált kialakítandó kontinentális rendszerében Norvégia: ahhoz, hogy Németország nagyobb mozgástérrel rendelkezzen a tengeren, mint az előző háborúban, a Balti-tenger kapuját képező két országot, Norvégiát és Dániát saját irányítása alá kellett vonnia.

Norvégia katonailag is könnyű célpont volt: míg a semlegességét továbbra is hirdető Svédország már az 1930-as évek közepén megkezdte a fegyverkezést és hadereje korszerűsítését, valamint létszámának növelését, addig Norvégia néhány ezer fős állandó hadereje mellé csak nehézkesen tudta kiépíteni tartalékos rendszerét, és a modern hadviselés követelményeinek aligha felelt meg.

Nem rendelkezett sem harckocsikkal, sem légvédelmi fegyverekkel, és csupán néhány harci repülője és hadihajója volt. A sokkal kisebb területű, ráadásul fekvéséből adódóan katonailag sokkal nehezebben is védhető Dánia hasonlóan könnyű célpontnak számított.

Azonban miután 1939-ben Lengyelország lerohanásával jelentős területeket foglalt el keleten, a német katonai vezetés számára a fő cél 1940 tavaszán a Benelux államok és Franciaország ellen tervezett hadművelet sikerre vitele volt.

A vezérkarból sokan nem értettek egyet Hitlerrel abban, hogy ennek megkezdése előtt el tudják foglalni Norvégiát és ott stabil pozíciót tudnak kialakítani, a Führer azonban hajthatatlan volt.

Nem tántorította el tervétől az sem, hogy Norvégia megszállásához nyolc szárazföldi hadosztályra volt szükség, miközben a szövetségesek ellen tervezett hadművelet keretében eleve csak 136 német hadosztályt terveztek bevetni összesen 149 brit, francia, holland és belga hadosztály ellen – azaz a németek az északi kitérővel szándékosan rontottak saját matematikai esélyeiken.

Churchill, látva a Norvégia elleni német támadás egyre növekvő valószínűségét, arra biztatta a kabinetet és az Admiralitás tisztjeit, hogy Nagy-Britannia lépjen elsőként.

A szövetségesek számára viszont ekkoriban Franciaország és a Benelux államok védelme volt a prioritás, és a szeptember 3-i brit hadüzenetet követően az expedíciós csapatok el is foglalták állásaikat a kontinensen.

Tervezési verseny

A 65 éves Churchill addigi karrierútja nem adott sok bizalomra okot stratégiai képességeit illetően: korábban már szolgált az Admiralitás első lordjaként 1911-től 1915-ig, ekkoriban egy, a norvégiaihoz kísértetiesen hasonló, a háború fő hadszínterétől távol eső és kétes értékű hadműveletet támogatott: az antant számára katasztrófába torkolló partraszállást a Dardanelláknál, az Oszmán Birodalom szívében.

A főként ausztrál és új-zélandi csapatokból álló inváziós erő súlyos veszteségeket szenvedett, a kudarc pedig óriási törést jelentett Churchill karrierjében – éppen az 1930-as évek végére sikerült kilábalnia a politikai elszigeteltségből.

Mindazonáltal 1940-ben hasonló eltökéltséggel sürgette tervét, mint 1915-ben. 1940 februárjában már Churchill nyomására hajtott végre a brit Királyi Haditengerészet egy hatékony erődemonstrációt a németekkel szemben – a brit kereskedelmi flotta 299 korábban foglyul ejtett matrózát szabadították ki az őket Németországba szállító Altmark nevű hadihajóról.

Az akció norvég felségvizeken történt, és négy német tengerész halálával járt. Amikor elért a hír Hitlerhez, a német vezető kikelt magából, amiért az Altmark legénysége nem okozott veszteségeket a briteknek.

Az akció azonnal más megvilágításba helyezte Churchillt a brit közéletben: a sajtó körülrajongta, mint egyetlen politikust, aki a brit–francia hadüzenetet követő, valódi szövetséges akciók nélküli „furcsa háború” közepette határozott cselekvésre szánta el magát.

Miután a fogolyszabadítással már megsértették Norvégia semlegességét, Churchill még erélyesebben kampányolt amellett, hogy a brit haderő hozzon létre támaszpontokat az országban – a tervek mellett márciusra már ki volt jelölve e célra hat brit zászlóalj, és a francia részvétel is biztosítva volt.

Hitlert mindeközben az Altmark-akció arra ösztökélte, hogy felgyorsítsa saját inváziós terveit. A vezérkar engedelmeskedett parancsainak, azonban minden német tisztben felmerült a norvég terv hallatán az aggodalom, hogy országuk ismét kétfrontos háborúba keveredik.

A Führer legkésőbb az április 7-én kezdődő művelet előtt egy héttel látni akarta a végső tervet, amely így április 1-jére készült el. Eszerint 68 000 főnyi szárazföldi csapatnak kellett partra szállnia Norvégia kulcsfontosságú pontjain, a Luftwaffe mintegy 1000 repülőjének és a német felszíni haditengerészet nagy részének támogatásával. Mindeközben a britek április 3-ára álltak elő jóváhagyott tervvel az ország megszállására.

A csapatait féltő Hitler

A németek a legnagyobb erőt Oslo megtámadására jelölték ki, a további célpontok az északi Narvik kikötőváros, valamint Bergen, Trondheim, Stavanger, Kristiansand, Egersund és Arendal voltak.

A hadműveletet a kétéltű műveletekben tapasztalt Nikolaus von Falkenhorst tábornok vezette. Az invázió két lépcsőben indult meg: április 7-én a legmesszebbre induló erők megindultak Cuxhaven kikötőjéből Narvik, Trondheim és Oslo felé, majd április 9-én megkezdődtek a partraszállások.

A britek már 7-én észrevették az inváziós erőket, és 8-án elsüllyesztettek egy német cirkálót. A norvég erők több helyen ellenállást tanúsítottak, azonban a németek sehol nem ütköztek túlzottan nagy nehézségekbe.

Nagyobb veszteségeket egyedül Oslónál szenvedtek, ahol a norvég partvédelem nehéz lövegei és partról indítható torpedói elsüllyesztették a Blüchert, a legújabb német cirkálót. Április 10-én brit zuhanóbombázók elsüllyesztették a Königsberg nevű könnyű cirkálót is Bergennél.

A helyzet reménytelenségét látva VII. Haakon király és családja, valamint a kormány elhagyta az országot. A szélsőjobboldali Nasjonal Samling nevű párt vezetője, Vidkun Quisling ennek hatására a világ első rádiós államcsínyét kísérelte meg, azonban a németek ekkor még nem őt támogatták.

Hitler egyszerűen megelőzte a briteket Norvégia megszállásában. Hiába lendült akcióba már az első hírek hallatán a brit haditengerészet április 7-én, az egyetlen hely, ahol áttörést tudtak elérni, az északi Narvik volt.

Az április 10-én ideérkező brit hajók megsemmisítették az itteni német inváziós flottát, és a következő napokban légitámadásokat is végrehajtottak a városon.

Hitler olyannyira féltette az északi kikötővárosban kiszolgáltatott helyzetben lévő csapatait, hogy ki akarta vonni őket, de erről végül lebeszélték tábornokai.

Rövid távú kudarc, hosszú távú előny

A szövetségesek számos akadályba ütköztek. Narviknál a közeli Harstad szigetén szálltak először partra a brit és emigráns lengyel csapatok, azonban hiányos téli felszerelésük okán – miután a városban és környékén derékig érő hó volt – parancsnokuk nem volt hajlandó továbbindulni velük.

A helyzeten az sem segített már a kezdetektől fogva, hogy Churchill rendszeresen meggondolta magát fontos döntésekben, ezzel zűrzavart okozva a szövetséges inváziós erők körében.

Április 16-án egy brit dandár és három francia zászlóalj Trondheimtől 160 kilométerre északra szállt partra, és lassan haladt délre a város felé, míg egy másik brit dandár a várostól még nagyobb távolságra délre ért partot és indult meg észak felé.

Ezekben a napokban a norvég hadsereg is egyre erősebb ellenállást kezdett tanúsítani, és még úgy tűnt, Hitler terve elbukhat. Április 22-étől azonban a német légi fölény egyre nagyobb gondot jelentett a szövetségeseknek, a Luftwaffe gépei folyamatosan támadták a Trondheim felé tartó csapatokat, akiknek se megfelelő felszerelést és ellátást, sem kellő mennyiségű tüzérséget és légvédelmet nem tudtak biztosítani.

A németek ráadásul az ország több pontján harckocsikat is partra tettek, míg a szövetségesek egyáltalán nem rendelkeztek páncélosokkal a hadművelethez. Április végére megszületett a döntés a csapatok evakuálásáról, amely május első napjaiban meg is történt – csupán a Narvik felé vezető út mentén hagytak erőket, hogy lassítsák a német erősítések célba érését.

Ekkor még úgy tűnt, az elszigetelt német csapatoktól a szövetségesek elveszik a várost, Churchill azonban ismét meggondolta magát: úgy döntött, lerombolják a kikötőt és annak felépítményeit, majd teljességgel evakuálják a csapatokat Norvégiából. A szabotázzsal május 30-án végző utolsó csapatok június 8-án értek vissza Nagy-Britanniába.

Időközben május 10-én megindult a német támadás Nyugat-Európában is, és a Chamberlain-kormány megbukott. Hiába a norvég művelet szégyenletes kimenetele, az új miniszterelnök ennek ötletgazdája, Churchill lett.

Következmények, téves és helyes tanulságok

A norvég hadjárat megtanította Churchillnek és a briteknek, hogy nem szabad alábecsülniük a német képességeket, Hitler azonban igencsak elbízta magát terve sikerén – úgy érezte, vezérkara kétségei felett is győzelmet aratott határozottságával. Norvégia megtartása a háború során azonban súlyos erőket vont el az egyéb frontoktól – 1944-ben már 600 000 német katona várta itt a be nem következő szövetséges partraszállást, ami növelte a normandiai invázió esélyeit.

A veszteségek mindkét oldal számára igen magasak voltak: több mint 6000 embert vesztettek a szövetségesek, míg a németek 3500-nál valamivel többet. A szövetségeseknek azonban jóval kevesebb repülőjük és hajójuk veszett oda, a Kriegsmarine különösen legyengülve került ki a konfliktusból.

A második világháborúról szóló hatkötetes történeti művében, amelyet a háború utáni években publikált, Churchill igyekezett a lehető legjobb fényben beállítani a kudarcos norvégiai műveletet, saját hibáit pedig igyekezett áthárítani másokra.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu