Valóságos csodát jelentett a guanó felfedezése az ipari forradalom földművelése számára

Az emberiség a földművelésre való átállással hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy a termőtalaj kapacitása véges – ha nem hagyják regenerálódni, vagy juttatják vissza egyéb módon a növénytermesztés által kimerített tápanyagokat, a termés nem lesz kielégítő, és fennáll az élelmiszerhiány veszélye. A megoldást a 19. században végül egy Dél-Amerikában, civilizációk sora által használt anyag rejtette.

Növekvő igények

Míg a természetes ökoszisztémákban az állati ürülék, illetve az elpusztult állatok és növények lebomlása elegendő ahhoz, hogy a talajba visszajuttassa az ezen életformák által igénybe vett tápanyagokat, az emberi földművelés oly mértékben kimeríti a termőföldet, hogy annak pihentetésével (vetésforgó) vagy speciális trágyázással pótolható csak vissza tápanyagtartalma.

A földművelő emberek legkorábbi eszközei a komposztált szerves anyagok, illetve az ürülék voltak, azonban ezek sem mindig garantálták a termőföld száz százalékos regenerálódását.

Az ipari forradalom által generált népességnövekedés a 19. században minden korábbinál nagyobb mennyiségű élelmiszer termelését követelte meg Európában. A megoldást végül egy másik kontinensen civilizációk egész sora által használt anyagban találták meg.

A világ minden táján létrejövő civilizációk mindegyike előbb vagy utóbb szembesült a termőföld kimerülésének problémájával, így a Dél-Amerika nyugati partvidékén egymást követő társadalmak is. Ezen a vidéken leltek rá arra a „csodaszerre”, amelyet ma guanóként ismerünk (a kecsua „wanu” szó spanyol átírásából).

A térséget a 16. században felfedező és elfoglaló spanyolok azt tapasztalták, a száraz, sokszor sivatagos területeken nagy értéket képviselt a nagy mennyiségben felhalmozódott, magas foszfor-, nitrogén- és káliumtartalmú madárürülék, amelyet többnyire a tengerpart közelében található, különféle madárfajok fészekrakóhelyeként szolgáló szigetekről gyűjtöttek be.

Ekkoriban azonban az európaiak még nem mutattak érdeklődést az inkák által használt különleges trágya iránt, amelyet a spanyol gyarmati rendszer idején tovább használtak a helyi közösségek.

A tökéletes szer

Amikor Alexander von Humboldt porosz földrajztudós és felfedező 1802-ben a perui Callaónál először találkozott a guanóval, a „Latin-Amerika második felfedezéseként” emlegetett útjáról szóló beszámolójából már széles körben ismertté vált a guanó Európában.

Humphry Davy cornwalli vegyész 1813-as, A mezőgazdasági kémia elemei című könyvében mélyebben elmerült a magas nitrogéntartalmú trágya jótékony hatásainak leírásában, e művét pedig a főbb európai nyelvekre történt lefordítása után számos szakember olvasta a kontinensen és az Egyesült Államokban is.

Habár Európa partjai mentén is megtalálhatók a tengeri madarak hasonló szigetei, a csapadékosabb és párásabb éghajlat nem teszi lehetővé a guanó olyan mennyiségben és minőségben való felhalmozódását, mint Dél-Amerika nyugati partjai mentén.

A világ ezen része azonban a távolság miatt meglehetősen nehezen volt megközelíthető a korabeli gazdasági nagyhatalmak számára, annak fényében pedig különösen nem volt gazdaságos a dél-amerikai guanó kitermelésének megkezdése, hogy egyéb értékes nyersanyag vagy termék nem volt a térségben, amelyre Európában vagy az Egyesült Államokban szükség lett volna.

Ez a helyzet a kora újkorban kezdődött bálnavadászatnak a térségbe érkezésével változott meg. A 17. és 18. század során az Atlanti-óceán, majd a Csendes-óceán északabbi régióinak bálnaállományát megtizedelte az iparosodó országok bálnaolaj iránti kiolthatatlan szomja, és a 19. század folyamán egyre inkább a Dél-Amerika nyugati partvidékén és az innen nyugatra lévő nyílt óceánon elejthető, nagytestű bálnafélék vadászatára helyeződött a hangsúly.

Az itteni bálnavadászat kezdetén éppen az elejtett állatokból kinyert bálnazsír volt a fent felvázolt helyzetben: ez volt az egyetlen nyersanyag, amelyért a térségbe jöttek messzi földekről a hajósok. Habár hajóik textilekkel, liszttel és állati zsírral megrakodva érkeztek Peru és Chile kikötőibe, a vadászatok után rendszerint félig üres raktérrel tértek haza.

Végül Peru részéről történt meg az első lépés: Francisco Quirós y Ampudia politikus és vállalkozó volt az, aki egy liverpooli kereskedőtársaság, egy francia kereskedőcsoport és a perui állam között egyezséget ütött nyélbe a guanóexport beindításáról.

Az üzlet igen jövedelmezőnek bizonyult: az 1840-es évek végére a perui állam adóbevételeinek 5%-át adta a guanóexport, 1869 és 1875 között ez az arány 80% volt. A fő brit exportőr, a Peruban már korábban is üzleti érdekeltségekkel rendelkező William Gibbs cége évente 80-100 ezer ezüstfontnyi profitot termelt – Nagy-Britanniában a Peruban bányászott guanó a beszerzési ár kétszereséért volt továbbértékesíthető.

A siker sötét oldala

A guanókitermelés nem minden résztvevő számára jelentett azonban jót. A korban kézi eszközökkel dolgozó munkásokat alkalmaztak a csodaszer megszerzésére, csákányaikkal és ásóikkal egyszerűen kifejtették az egymásra rakódott rétegeket.

Ez igen veszélyes munka volt – amellett, hogy az árnyék nélküli szigeteken, a tűző napon dolgoztak, a guanóból felszabaduló por légzési problémákat eredményezett, valamint fertőzéseket is okozott, főként hisztoplazmózist a tüdőben, illetve dizentériát a bélrendszerben.

A guanószigeteken való munka érthető okokból tehát nem vonzotta a jelentkezőket, Peru pedig 1854-ben betiltotta a rabszolgatartást, így a kényszermunka eszköze sem állt rendelkezésre (e törvény gyakorlatba való átültetésének egyik fontos alapja volt egyébként a guanóexportból befolyó adó, amelyet részben a volt rabszolgatartók anyagi kárpótlására fordítottak).

A guanókitermelők ezért előbb hosszú távú (nyolc éves) szerződéssel érkező, nem teljes körűen tájékoztatott kínai munkásokat alkalmaztak (sokan közülük azt hitték, Kalifornia aranybányáiba viszik őket), majd miután ők sem bizonyultak elegendőnek, egy még kevésbé etikus módszerhez folyamodtak: a Csendes-óceán különféle szigeteiről toboroztak munkaerőt, sokszor hazugságokkal vagy kényszerítéssel. E munkások jó része olyan szerződéseket „írt alá”, amelyeket el sem tudtak olvasni.

Felpörgés és kifulladás

A „guanóőrület” nem korlátozódott természetesen Dél-Amerikára: az anyagot elkezdték a világ minden táján keresni, változó sikerrel. 1843-ban a britek felfedezték, hogy a Nyugat-Afrika partjainál fekvő Ichaboe szigetén vastag guanóréteg található – ezt több száz hajóval és több ezer emberrel három év alatt kitermelték.

A korabeli brit tengeri hegemónia nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államokat. Saját tengerentúli érdekeltségek híján az amerikai kereskedőknek közvetítőkön keresztül kellett importálniuk, ami meglehetősen költségessé tette használatát az amerikai farmereknek. Utóbbiak igénye az olcsóbb guanóra annyira erős volt (politikai súlyuk pedig meghatározó), hogy 1856 augusztusában a kongresszus meghozta az úgynevezett „guanószigetek törvényét”.

Ez feljogosította bármely amerikai állampolgárt arra, hogy az ország nevében birtokba vegyen bármely guanókészlettel bíró szigetet, amennyiben az lakatlan volt, illetve nem állt más állam fennhatósága alatt. E törvény alapján került számos csendes-óceáni atoll és karibi sziget is az Egyesült Államokhoz – utóbbi térségben Navassa szigetének hovatartozása a mai napig viták tárgyát képezi az Egyesült Államok és Haiti között.

Navassához kapcsolódik az afroamerikaiak politikai mozgósításának egy fontos fejezete: 1889-ben az itt dolgozó feketék fellázadtak a rettenetes munkakörülmények miatt, az ügy végén három vezéralakot halálra ítéltek. Az ítéletet végül azonban az amerikai fekete közösségek kérelmeinek hatására Benjamin Harrison elnök életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítette.

A guanó és más nitrogénpótló megoldások (például nitrogénmegkötő gumós növények, illetve a vetésforgó) égető szükségének végül a Haber-Bosch-féle nitrogénszintetizáló éljárás vetett véget, amely által gazdaságosabb műtrágya előállítása vált lehetségessé.

Tudta-e, hogy…?

A Haber-Bosch eljárás nagy fontossággal bírt az első világháború idején: ennek köszönhetően volt képes Németország robbanóanyagokat gyártani annak ellenére, hogy nem fért hozzá a Chilében bányászható természetes nitratinkészletekhez.

A guanókitermelés kegyetlen munkájához a peruiak csak a Húsvét-szigetről mintegy 1400 őslakost szállítottak el, azaz a lakosság körülbelül 34 százalékát – az átvert, illetve elhurcolt szigetlakók közül összesen csak 15-en jutottak vissza élve.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu