Mivel másfelé nem tudott, a tengereken kezdett terjeszkedésbe Portugália

A jóval nagyobb szomszédja, Spanyolország mellett az Ibériai-félsziget nyugati partjára szorult Portugália a középkor végéhez közeledve a végtelen Atlanti-óceán felé fordította tekintetét, mint a tágabb világra nyíló egyetlen kapura. A portugál tengerészek már 1341-ben megtették első útjaikat az ország partjaitól távolabb eső, csábító vizekre, feltérképezve a Kanári-szigeteket, illetve Afrika északnyugati partját. A későbbiekben a rivális Spanyolország hódította ugyan meg a Kanári-szigeteket, a portugálok azonban eddigre jelentős előnyre tettek szert a hajóépítés, a navigáció és a térképészet területén. Nem sokkal a 15. század beköszönte után az ambiciózus I. János király (ur. 1385–1433) már Marokkóra fordította tekintetét: az erős muszlim királyságot az Afrikában és azon is túl fellelhető arany, fűszerek és más mesés kincsek kapujának tekintette.

Ceuta elfoglalása és Tengerész Henrik hatása

1415-ben egy portugál flotta áthajózott a Gibraltári-szoroson a Földközi-tengerre, majd elfoglalta a marokkói Ceuta erődített kikötőjét, ezzel mintegy beharangozva Portugália megérkezését a világhatalmi színpadra.

Az elkövetkező évtizedek során I. János harmadik fia, Tengerész Henrik herceg (1394–1460) számos expedíciót finanszírozott, amelyek Afrika nyugati partjára indultak a kereszténység terjesztése, valamint az arany-, fűszer- és rabszolgakereskedelemből való profitálás céljával.

Henrik 1460-as halálának idejére a portugál tengerészek egészen a mai Sierra Leonéig is eljutottak Afrika nyugati partjai mentén, és aktív gyarmatokat alapítottak Porto Santo és Madeira szigetén, valamint az Azori-szigeteken.

Henrik halálát követően a tengeri felfedezőutak mögötti lendület némileg csökkent, azonban új erőre kapott bátyjának unokája, II. (Tökéletes) János (ur. 1481–1495) uralma idején.

1487-ben a Portugáliából Indiába vezető utat keresve Bartolomeu Dias (1450k.–1500) elsőként hajózott le Afrika legdélibb pontjáig, és kerülte meg a Jóreménység fokát, majd néhány napon át tovább hajózott, mielőtt a jó hírrel visszafordult volna hazafelé.

Kolumbusz Kristóf és a tordesillasi szerződés

Nem sokkal később, 1488 végén Kolumbusz Kristóf genovai hajós is ott volt Lisszabonban a közönség soraiban, amikor Dias beszámolt mesés útjáról János király udvarában. Kolumbusz, aki a portugál fővárosban tanulta ki a navigáció mesterségét, és portugál nőt is vett feleségül, megpróbálta meggyőzni az uralkodót, hogy nyugat felé hajózva is el tudná érni a kincsekben gazdag „Indiákat”.

II. János azonban elutasította a genovai elméletét, aki így a rivális spanyol udvarban Ferdinánd királytól és Izabella királynőtől kapott végül támogatást, hajókat és legénységet történelmi jelentőségűnek bizonyuló útjához.

1494-ben – Kolumbusz a Bahamákat, Kubát, és Hispaniola szigetét (a mai Dominikai Köztársaság és Haiti) érintő útjáról való diadalmas hazatérését követő évben – a portugál és a spanyol uralkodók képviselői összeültek egy kicsiny spanyolországi városban, hogy felosszák maguk között az „Újvilág”, illetve „India” névvel egyaránt illetett, ekkor még ismeretlen kiterjedésű terület feletti fennhatóságot.

A tordesillasi szerződés értelmében egy észak-dél irányú vonal került meghúzásra az Atlanti-óceánon az akkor portugál irányítás alatt levő Zöld-foki szigetektől 370 leugára (az egy ember által gyalog megtehető távolság korabeli mértékegysége, a különböző országokban és korokban 2 és 5 kilométer közötti hosszt jelölt) nyugatra, amelytől nyugatra spanyol, keletre pedig portugál fennhatóság alá kerül minden újonnan felfedezett terület „Indiában”.

A szerződés később a pontatlan mérések és a vonal pontos, térkép szerinti szögének meghatározatlansága miatt számos különféle értelmezést nyert, a spanyol érdekek értelemszerűen minél keletebbre, a portugálok minél nyugatabbra kívánták helyezni, különösen Brazília 1500-ban történt felfedezését követően.

Bár a szerződésre a pápa is áldását adta, a két birodalom újvilágbéli határainak kérdését végső soron egy, a két ország által közösen indított tengeri expedíció volt hivatott eldönteni, erre azonban sosem került sor.

Bár a tordesillasihoz képest véglegesebb határokat eredményezett az 1529-ben megkötött zaragozai szerződés, a 16. század folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai kontinens kapcsán nem elég Portugália és Spanyolország között eldönteni a fennhatóság kérdését: Anglia, Hollandia és Franciaország az elkövetkező évtizedek során szintén igényt támasztottak területekre az „új” földrészen.

Emellett természetesen bármiféle, az európai hatalmak által egymás közt megkötött egyezmény teljességgel figyelmen kívül hagyta a kontinens lakóinak – akik a becslések szerint ekkoriban akár 50 millióan is lehettek – véleményét és érdekeit, miközben az európai gyarmatosítás évszázadainak ők szenvedték el a következményeit.

Vasco da Gama eljut Indiába

1497-ben Vasco da Gama (1460k.–1524) négy hajóval és körülbelül 170 emberrel Dias útvonalát követve megkerülte Afrikát, majd még elődjénél is élesebben az Atlanti-óceán déli szakaszába fordulva – a kedvező szeleket kihasználandó – kerülte meg a Jóreménység fokát.

Az éhség, a skorbut és más bajok sújtotta legénység végül sikeresen felhajózott Afrika keleti partja mentén, a mai Mozambik, illetve Kenya több kikötőjében – köztük Mozambik szigetén, illetve Mombasában – is beiktatva pihenőket.

A többnyire muszlim lakosságú Kelet-Afrikában óvatosan kellett mozogniuk – Vasco da Gama magát muszlim kereskedőnek álcázva például a mozambiki szultánnál is audienciát eszközölt ki –, de több alkalommal is menekülniük kellett, miután fény derült arra, hogy keresztények.

Egy Mombasában felbérelt gudzsaráti navigátor segítségével végül az újabb óceánt átszelve eljutottak az indiai Kálikut (ma Kozsíkóde) városába, a szubkontinens déli csücskén. Da Gama sikere megnyitotta az első tengeri utat az Oszmán Birodalom által a szárazföldön Európától évszázadok óta elzárt Indiába, ami a globális kereskedelem és gyarmatosítás új korszakának kezdetét jelentette.

Da Gama és emberei későbbi expedícióikon portugál kereskedőtelepek és katonai erősségek egész hálózatát hozták létre Kelet-Afrikában és Indiában, ennek során a brutális módszerektől sem riadtak vissza a helyi lakossággal szemben. Lisszabon kikötőjében hamarosan egymást érték a fahéjat, gyömbért, fekete borsot, sáfrányt és más értékes fűszereket szállító hajók, Portugália pedig az európai nagyhatalmak közé emelkedett.

Az aranykor véget ér

A 16. század elején Portugália lett a világ leggazdagabb országa: hajói Indiából tovább terjesztették birodalmát kelet felé, 1512-ben a Fűszer-szigeteket (Indonéziát), 1514-ben pedig Kína partjait is elérve.

Nem sokkal később a híres Fernão de Magalhães (magyarosan Ferdinánd Magellán) (1480–1521) felvetette, hogy e vidékeket nyugat felé hajózva is el lehetne érni, talán könnyebben, mint a Jóreménység fokát megkerülve.

Elméletét bizonyítandó, egy expedíció támogatását kérte I. Mánuel (ur. 1495–1521) királytól, aki azonban ezt elutasította. Kolumbuszhoz hasonlóan Magellán is a spanyol udvarhoz fordult, ahonnan meg is kapta a szükséges támogatást: spanyol hajókkal és legénységgel indult el körbehajózni a Földet 1519 szeptemberében.

Habár az út jóval hosszabb volt, mint amire számítottak, maga Magellán pedig a helyi politikai csatározásokba való belekeveredése után egy csatában életét vesztette a Fülöp-szigeteken, egyik hajója teljesítette a világ körüli utat, amelyre vállalkoztak. A spanyol zászló alatt elért siker előrejelezte: hamarosan a múlté lesz Portugália dominanciája a világtengereken.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu