Halottak napja: fontos, hogy mindenki a maga módján emlékezzen – interjú Dr. Zelena András gyászterapeutával

Gyász, halál, veszteség – napjainkban mintha tabu övezné a témát. Az emberek többsége nem képes szembenézni a halállal, a gyásszal, a veszteségérzéssel, főleg ha az idő előtt, hirtelen, nem várt módon következik be. Szeretteink idő előtti eltávozása, az elbúcsúzás lehetőségének hiánya, gyászrítusaink és temetkezési szokásaink változása mind-mind befolyásolják a feldolgozási folyamatot. A témában Zelena András Batthyány-Strattmann László-díjas gyászterapeutát, tanszékvezető docenst kérdeztük.

Miért nem vagyunk képesek szembenézni a halállal, az elmúlással?

Megváltoztak a családi körülmények, és a szocializációnak ma már nem része az elmúlás, mint régen. Míg a század elején együtt éltek a különböző generációk, és a felnövekvő gyermekek ugyanúgy részeseivé váltak az öregedésnek, a betegségeknek és az elmúlásnak, addig ma már ez nem igazán jellemző. A súlyos állapotú beteget kórházba szállítják, és azt az állapotromlást, haldoklást, amit régen az otthoni ápolásban élt át a család, ma egyfajta izoláció veszi körül.
A kórházak egyes osztályaira nem engedik be a gyermekeket, és mi sem beszélünk nekik a betegségről, illetve a halálról, hiszen – gondolják sokan: „minek zaklassuk fel őket”. Sok szülő a temetőbe sem viszi ki a gyermekét, mert úgy gondolja, hogy nyomasztó teher lenne a picinek, akinek az a dolga, hogy vidám legyen.

Így nőnek fel olyan, maholnap a munkaerőpiacra lépő fiatalok, akik még nem voltak temetésen, és nem találkoztak az elmúlással sem.

A halálhoz való viszonyulás egy olyan szocializációs munka, amit ugyanúgy el kellene sajátítanunk, mint a társas viselkedés szabályrendszerét.

Nem volt ez mindig így, sőt: a halálnak olyan rítusokat is szenteltek, amelyek napjainkban már nem igazán jellemzők. Mik voltak ezek?

Ilyen például az otthoni ravatalozás, a holttest utolsó útjára való felkészítés. Régen még nem az volt a szokás, hogy a lehető legrövidebb időn belül elszállítsák az otthonában elhunyt hozzátartozót. A halál beállta után a család tagjai megállították az órát – erre azért volt szükség, hogy tudják, mikor történt pontosan a haláleset – gyertyát gyújtottak, és virrasztottak, de számos más szokás és rend is működött, akár tájegységenként különböző rítusokkal. Az otthoni ravatalozásnak nagyon szép hagyománya volt, és a hozzátartozók is részeseivé váltak. A halotti tor és a gyászviselet talán még nem tűnt el teljesen, de ma már inkább ezeket is elhagyják az emberek, pedig elég komoly üzenetértékkel bírnak a külvilág felé.

Mintha felgyorsult volna a gyász folyamata, a hozzátartozó igyekszik mihamarabb visszatérni a „normális kerékvágásba”, és elásni magában a történteket, a negatív, fájdalmas érzéseket. Ön hogy látja ezt?

Így van, és itt vissza is utalnék a társadalmi normákra. Azáltal, hogy nem sajátítjuk el a halálhoz, a gyász folyamatához való viszonyulás viselkedésmintáját, nem fogunk tudni mit kezdeni vele. Ott van a kínos csend vagy a vigasztalónak szánt, félresiklott mondatok: nincs benne gyakorlatunk, ezért ezek nem mindig segítő gesztusként hangzanak el. Gondoljunk csak bele, sokan azt a tanácsot adják a gyászolónak, hogy minél előbb térjen vissza a munka világába, valamint, hogy az élet megy tovább, de ezek mind hátráltathatják a gyászfeldolgozás normál ütemű megindulását.

Ha valakit veszteség ér, annak bizony meg kell élnie a fájdalmát, a veszteségét, ellenkező esetben az egy teljesen váratlan pillanatban, felhalmozódottan zúdulhat rá.

Mi történik akkor, ha valaki elakad a gyászfeldolgozás során?

A gyászmunkának különböző szakaszai vannak. Ha valaki elakad, akkor nem tud egy adott szakaszból továbblépni, de az is gyakori, hogy bizonyos szakaszokban több időt tölt el, és nem oszlanak fel kellőképpen az arányok. A legkevésbé gyakori eset, amikor egy szakasz teljesen kimarad.

Mindenszentek és halottak napja közeledtével érdemes felkészíteni a lelkünket és tudatosan készülni erre az időszakra.

Sokan úgy hiszik, ha elterelik a gondolataikat, és nem gondolnak az elhunyt emlékére, csupán gyertyát gyújtanak a temetőben, és hazamennek, azzal teszik a legkevésbé felzaklatót magukkal szemben. Ezzel szemben azonban érdemes minden nap készülni egy kicsit az ünnep előtt, elővenni a fényképeket, gyertyát gyújtani, és megélni az érzéseket, emlékeket, hogy azok ne egyszerre törjenek fel a legváratlanabb pillanatban.

Milyen jelei lehetnek az elakadásnak?

Sokféle jele lehet az elakadásnak, és leginkább a hozzátartozók vehetik észre. Az is egyfajta elakadás, ha valaki egyáltalán nem gyászol. Ezt például abban az esetben szoktuk észrevenni, amikor valaki az elhunyt összes hozzátartozójának a támasza akar lenni. Ha például egy olyan hozzátartozó édesanyja hal meg, aki egyébként maga is szülő, akkor a gyászoló úgy gondolhatja, hogy a gyerekei elveszítették a nagymamájukat, az édesapja pedig elveszítette a feleségét, és özvegy lett, neki gyermekként most őket kell támogatni. Addig-addig, hogy a saját gyászát végül egyáltalán nem éli meg. Ez is egyfajta megrekedt gyászmunka, hiszen nem viszi végig a feldolgozáshoz szükséges folyamatokat.
A következő elakadási forma az, amikor valaki láthatóan elhanyagolja a fizikai szükségleteit és a külsejét, nem megy emberek közé, azaz izolálódik, vagy nem engedi meg magának, hogy bárminek is örülni tudjon. Úgy gondolja, a hozzátartozó emlékét tagadná meg azzal, ha mosolyog, vagy jól érzi magát.

Ilyenkor az ember hajlamos az önkéntes izolációra, azt hiszi, csakis akkor gyászol igazán, ha soha többé nem lesz boldog.

Hogyan lehet segíteni a gyászmunkát?

Ha ismerősként tapasztalunk ilyet, a legjobb, amit tehetünk, ha érdeklődünk a gyászoló hogyléte felől, találkozóra hívjuk, és megadjuk neki a döntés lehetőségét, hogy mikor él majd a meghívással. Hívjuk el különböző aktivitásokra, kérdezzük meg, hogy szeretne-e beszélgetni, netán sétálni egyet, és ha mindezeket visszautasítja, akkor se sértődjünk meg, legyünk vele megértőek. Pár hét elteltével az is lehet, hogy ő maga kezdeményezi majd a találkozást, mert tudja, hogy van rá fogadókészség. Eddigi tapasztalataim során a gyászolók többsége azonban arról panaszkodott, hogy

a temetésen százával voltak jelen az ismerősök, ám azt követően senki nem hívta fel, érdeklődött a hogyléte felől, vagy invitálta meg akár egy teára.

Mikor ajánlatos szakember segítségét kérni?

Nagyon fontos kiemelni, hogy nincs két ugyanolyan gyász. Ha például valaki elveszítette a nagyszülőjét, akkor mondhatjuk, hogy tudjuk, mit érez, mert mi is elveszítettük a nagyszülőnket, ám ez nem feltétlenül van így. Vannak, akik több száz kilométerre élnek egymástól, és csak a családi összejövetelen találkoznak, míg mások napi szinten tartják a kapcsolatot és meghatározó szereplői egymás életének.
Arra azonban minden esetben érdemes figyelni, hogy saját magunk vagy a hozzátartozóink életminősége hogyan lesz menedzselhető a továbbiakban, az elhunyt nélkül. Aki úgy érzi, hogy nem tudja koordinálni az életét, és egyedül maradt a fájdalmával, az korán kérjen segítséget, ahogy az is, aki úgy gondolja, hogy már másfél-két év eltelt, de még mindig nem képes túllépni a fájdalmán. Ugyanakkor nem gondolom, hogy egy év elteltével mindenkinek – aki veszteséget élt át – terapeuta segítségére lenne szüksége.
Figyeljünk a gyászoló életminőségére, valamint arra, hogy mennyire zárkózik el a társas kapcsolatoktól, mennyire „zárkózik be”. Ha valaki a teljes izoláció jelét mutatja, ne legyünk várakozó állásponton a segítségkérést illetően.

A halál mellett mi okozhat még veszteségérzést?

A munkahely elvesztése, a maradandó egészségkárosodás, a nyugdíjba vonulás traumája vagy egy szakítás, válás is okozhat veszteségérzetet. Gyakorlatilag bármi, amivel kapcsolatosan úgy érezzük, hogy elveszítettük, és ami korábban fontos és szerves része volt az életünknek.

Az utóbbi másfél év bőven tartogatott az emberek számára hasonló tragédiákat. Sokan elveszítették a munkahelyüket, szeretteiket, átalakultak a szokások, a találkozások, egyszóval nagyot változott a világ a pandémia következtében. A gyászfolyamat is átalakult?

Megtapasztaltuk, hogy az élet rendkívül illékony, hogy az életerős édesapák, édesanyák, sportolók és fiatalok ugyanúgy áldozatául eshetnek – nemcsak közlekedési baleseteknek és egyéb tragédiáknak, hanem – olyan betegségeknek is, amelyről pár hónappal ezelőtt még nem is tudtunk, vagy legalábbis azt gondoltuk, hogy velünk úgysem történhet meg.

A járvány következtében a hozzátartozónak nem mindig van ideje felkészülni a veszteségre, mivel a kórházakban életbe lépő látogatási tilalmak, korlátozások vagy a karantén ellehetetleníti őket. Milyen hatással van ez a gyászfolyamatra?

Nehezebben indul meg a gyászfolyamat. Régen a fiatalok az idősebbektől tanulták meg, milyen elveszíteni egy hozzátartozót, mostanra azonban azt is elveszítettük, amire eddig egy kórházi látogatás alkalmával lehetőségünk volt. Azzal, hogy egy egészséges szervezet hogyan alakul át egyik pillanatról a másikra légzéstámogatottá, nem feltétlenül találkoztunk korábban, nem volt a mindennapjaink része. Pontosan ezért megnehezült a dolog.
Hasonlóan, mint a terrorcselekmények,

nem attól fél az egyén, hogy a másodperc tizedrésze alatt millió darabokra hullik a teste, sokkal inkább attól, hogy ez bármikor megtörténhet akár vele, akár a szeretteivel is.

Egyfajta társadalmi traumaként az emberek minden tömegközlekedésre szálláskor lejátsszák ezt a gondolatot, és ez szorongást vált ki belőlük. A vírussal kapcsolatban is hasonló érzés játszódik le bennük.

A rokonok, barátok és családtagok együttérzése, osztozása segíti a gyászmunkát. De a járvány alatt ezekből a találkozásokból is lényegesen kevesebb lett. Mennyire nehezítette ez a folyamatot?

A közösségi feldolgozási stratégiák teljesen kimaradtak. Míg régebben összeborulva sírtunk a többi hozzátartozóval, sétálni mentünk a barátainkkal, vagy közösen kávéztunk a kollégáinkkal, úgy a járvány idején még egy temetésre, búcsúztatásra sem mehettünk el ötven főnél többen.

Mi a helyzet az online gyásszal? Jót tehet a hozzátartozónak, ha a közösségi médiában osztja meg a veszteségét?

Az online gyász is egyfajta segítségkérés. Ez nem egy kiüresedett, elszemélytelenedett következményhalmaza a világnak, sokkal inkább egy segítségkérés olyasvalakitől, aki személyesen nem kapta meg a kellő támogatást, és az online térben keres sorstársakat. Megoszlanak a vélemények arról, hogy másokat mennyire traumatizál a dolog, mindenesetre én azt szoktam mondani, hogy a sorstársi segítség sokszor nagyobb katalizátor a gyász feldolgozásában, mint a szakemberi segítség. Míg a terapeuta medikális vagy pszichológiai szempontból nyújt professzionális segítséget, addig a sorstársak egyfajta jövőképet is adnak a gyászolónak, hiszen velük is hasonló történt, és fel tudtak állni. A sorstársi státusz emiatt rendkívül fontos.

Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére, hogyan kellene kezelnünk a halálhoz való viszonyunkat? Mikor kellene erről elkezdenünk beszélni a gyerekeknek?

Akkor kellene erről elkezdeni beszélni, amikor a kérdés először megfogalmazódik a gyermekben. Minden gyermeket foglalkoztatja a halál kérdése, különösen attól kezdve, hogy elkezdenek közösségbe járni. Az ő érzelmi és értelmi szintjüknek, befogadóképességüknek megfelelő választ kell nekik adni, se többet, se kevesebbet. Nem kell, hogy akadémiai értekezés legyen a témából, de mellőzzük a lebutított tőmondatokat is, hiszen a meg nem válaszolt kérdéseket a gyermekek saját maguk fogják megválaszolni, lehet nem úgy, ahogy szeretnénk és akaratlanul, a legjobb szándékkal is tetézzük szorongásaikat, a meg nem válaszolt kérdések táptalaján kialakult félelmeiket.

Mindenszentek és halottak napja alkalmából mit tanácsol a szeretteiket gyászoló hozzátartozóknak?

Aki esetleg olyan állapotban van, hogy nem tud kimenni a temetőbe, netalán úgy érzi, hogy nem szeretne mások előtt emlékezni, annak azt javaslom, hogy akár egy gyertya meggyújtásával, akár egy korábbi vagy későbbi időpontban tett sírkertlátogatással próbálja ezt megtenni.

Azonban az is fontos, hogy mindenki a maga módján emlékezzen: ki egy imával, ki egy meggyújtott gyertyával, ki azzal, hogy rendezi szerettei síremlékét, vagy éppen egy fényképalbumot nézeget – ha a saját magunk által bevett stratégiát alkalmazzuk, talán a veszteség feldolgozása is a jó irányba haladhat.

Kiemelt kép: Gémes Sándor
Fotók: Gémes Sándor, MTI/Mohai Balázs