Bán Csaba: a mai világban az arra való elcsendesedésre van szükség, amely Istenhez és embertársainkhoz visz közelebb

A Hódmezővásárhelyi Ótemplomi Református Egyházközség lelkipásztorának gondolatai és üzenete a Promenad24 olvasói számára a reformáció emléknapján.

Mára a római katolikus egyház ünnepe mellett a világ is ünnepel ezen a hétvégén és a következő hét elején. Mindenszentek (üdvözült lelkek napja), november elseje és a halottak napja, november másodika mára az egész országot a temetőbe hívja. Helyén való, hogy életünk részévé vált az emlékezet, az előttünk járt családtagjainkra való megemlékezés. A mára nagy ünnepekké vált két nap árnyékában meghúzódik október 31-e, a reformációra való megemlékezés.

Ez a nap a nyugati egyház protestáns ágához tartozó felekezetek ünnepe, bár leginkább az evangélikus, vagy más névvel lutheránus egyházak, illetve a reformátusok, más névvel a presbiteriánusok, kálvinista egyházak ünneplik, emlékeznek meg róla. A hagyomány szerint 1517. október 31-én indult el Wittembergben Luther Márton tételeinek kiszögezésével az egyházban az a fordulat, ami az akkori Európát, később az Újvilágot teljes egészében megváltoztatta. Az akkori német területeken Luther, Svájcban előbb Zwingli, majd pedig Kálvin volt az, akik gondolataikkal, írásaikkal és életükkel változást indítottak el az egyházban.

A reformáció hittételeit röviden összefoglalni nem lehet, ezért most azokból egyetlen, egy kevésbé ismert és fontos gondolatot emelek ki, amely engem is az idei évben foglalkoztat: ez pedig a csend. Ez a szó és fogalom nem szerepel a hittételek között. Sőt, a reformáció meglehetősen hangos volt, a Németalföldön parasztlázadást, háborút indított el, mégis a reformáció egyik alapvonása, – legalábbis Luther és a reformátorok életében -, a csend. Nem annak a kalapácsnak kopogásával kezdődött a reformáció, amelyikkel Luther, illetve valószínűleg a wittembergi vártemplom egyházfia kiszögezte a 95 tételt. A csenddel, az aktív csenddel, az Istenre való figyeléssel, a meditációval, a lelki gyötrődéssel (tentaciones) kezdődött évekkel korábban a reformáció. Luther szerzetes volt.

Életének rendje, szokása volt a csend, hozzátartozott a mindennapokhoz. Ez a csend azonban igen aktív volt a számára. Ő elsősorban azt kereste, ami az életet teljessé teszi. Sok fajta csend létezik. Most ezen a hétvégén kiemelkedik a temetők csendje, vagy a természet csendje, amelyben a madarak éneke, vagy a tenger morajlása bőségesen belefér. Sokunk átélte a kórház csendjét, amelyben a sóhaj, a panasz és a fájdalmas jaj kiáltás is belefér. A sort bizonyosan lehetne még hosszan folytatni tovább.

Luther életében a csend, amikor magára maradt a szerzetesi cella csöndjében igen aktív volt. Tusakodással, gondolkodással, belső lelki vívódással teli, aminek eredménye, vége lett mindaz, amit bibliafordításában, írásaiban, így a 95 tételben is megfogalmazott. Erre az aktív csendre, az Istenre való figyelésre nagy szükség van.

A csend különböző megjelenései formáit nem becsüljük le. Szükség van a teremtett világ szépségének megismerésére, az abban való szép életre. Szükség van az emlékezet kertjébe elmenni és elcsendesedni. Leginkább azonban ebben a mai világban az arra való elcsendesedésre van szükség, amely Istenhez és embertársainkhoz visz közelebb.

A 46. Zsoltár Luther számára különösen is kedves volt. Amikor Wartburg várában  György lovag álnéven kellett életét megmenteni, akkor írta e zsoltár alapján a híres énekét: „Ein feste Burg ist unser Gott” azaz „Erős vár a mi Istenünk”. Ennek a zsoltárnak a végén, a 11. versben ott áll ez a mondat: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.” Az elcsendesedésnek legnagyobb értelme az Isten megismerése, az Isten szeretetének megismerése a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban.

Bán Csaba ótemplomi református lelkipásztor

(borítókép archív)