Megdöbbentő, milyen tanulságokat vont le Németország a harckocsik I. világháborús szerepléséből!

Nemigen lehet megnevezni olyan nemzetet, amelynek a történelmi hadviseléséhez olyan szorosan hozzátartoztak a páncélosok, mint Németországhoz. A második világháború ikonikus fegyvernemét annak ellenére köti az emlékezet a német hadsereghez, hogy annak kifejlesztése az ellenük harcoló antant hatalmakhoz köthető. Az első világháború során ugyanis a britek úgy vélték, hogy megtalálták azt az eszközt, amelynek segítségével eldönthetik az állóháborút, és térdre kényszeríthetik Németországot. A német hadsereg korántsem volt ilyen jó véleménnyel a páncélosok bevetéséről, de az számukra is egyértelművé vált, hogy valamit tenni kell ellenük.

Füstös doboz

1916-ban az első világháború már két éve folyt szakadatlanul, és a szembenálló felek minden lehetőséget megragadtak, hogy valamiképp kierőszakolják a döntést a frontokon. A britek a háború korai évei alatt felvetették, hogy szükségük van egyfajta szárazföldi csatahajó szerepét betöltő harci járműre.

Léteztek ugyan páncélozott járművek már az első világháború előtt is, ám ezek alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy a lövészárkokkal szaggatott terepen érdemi műveleteket hajtsanak végre. A britek ezért 1915. február 20-án létrehozták a Landship Committee (Szárazföldi Hajók Bizottsága) nevű szervezetet, hogy páncélozott harci járműveket fejlesszenek ki. Alapítója a későbbi miniszterelnök, Winston Churchill volt.

Az első ígéretesnek tűnő jármű, amelyet a bizottság égisze alatt komolyabb teszteknek vetettek alá, a „Little Willie” kódnevű tank lett. A fejlesztője, Sir William Tritton, egy mezőgazdasági gépeket gyártó vállalat igazgatójaként tevékenykedett a háború előtt. A kapcsolódás nem véletlen: az első harckocsikat traktorokból építették át, miután azok rendelkeztek megfelelő motorral ahhoz, hogy leküzdjék a kihívásokat. Ez a típus azonban sokat szenvedett a lánctalpak meghibásodásától.

A Mark I-es tank viszont már sikeresebb fejlesztésnek bizonyult. Rombusz alakúra tervezték, hogy az alacsony súlypont lehetővé tegye a terepen való közlekedést, és hogy megelőzzék a lánctalpak gyors tönkremenetelét. A típust nagyobb tételben rendelte meg a brit hadsereg, így az 1916. július 1-jén induló Somme-i csatában már bevethették őket.

A tankokat a gyalogsági támadás előtt ékként alkalmazták, mivel úgy alakították ki őket, hogy leküzdjék a szögesdrótok és a géppuskák jelentette akadályokat. A támadásban résztvevő katonák pedig a páncélosok fedezékében nyomultak előre az ellenséges vonalakig.

A flers-courcelette-i csatában, amely a Somme-i csata egyik nagyobb ütközete volt, már nagyobb számban tűntek fel a tankok. Működésük azonban igencsak problémásnak bizonyult. A csatában résztvevő 19 éves Bert Chaney jelzőtiszt például azt írta, hogy a hozzájuk rendelt három brit tank az ő állásaikat kezdte el lőni. Felettese, egy ezredes először háborgott ezen, majd az életét kockáztatva rohant oda a tankokhoz, hogy az oldalukat verve hívja fel a figyelmüket a tévesen kivitelezett támadásra.

Egy idő után a páncélosok legénysége is érzékelte a problémát, bár nem az ezredes jelzésére, ugyanis a motor nem különült el a legénységtől, a tank belseje hangos és füsttel teli, rendkívül egészségtelen hely maradt. A visszaemlékezésben említett három tank közül végül az egyik egy farönkön akadt fent, egy másik találatot kapott, ám a harmadik teljesítette a feladatát, és átvágott a német vonalakon.

1917. november 20-án a cambrai-i ütközetben a britek már tömegesen vetették be a tankokat. A 476 páncélozott jármű tüzérségi előkészítés nélkül, ám légi és tüzérségi támogatással végezte el a támadást, ami azt eredményezte, hogy a német vonalakat 6-8 km-rel hátrébb lökték alig néhány óra leforgása alatt. A tankok közül 140 darab veszett oda, ám elsősorban műszaki hiba, és nem az ellenséges tűz miatt. A német hadvezetés tudta, hogy lépnie kell valamit az új találmány ellen.

Magad uram, ha eszközöd nincsen!

A brit támadások ellenére a német hadvezetésnek nem létezett központi direktívája a tankelhárításra. A frontvonalakon küzdő német gyalogságnak mégis meg kellett tennie a megfelelő ellenlépéseket.

Az „átlagos” géppuskatűz nem segített rajtuk, ahogy a gránátok sem voltak elég hatásosak a brit tankok ellen. Ezért találták ki ötletszerűen a „német krumplinyomó” nyeles kézigránát köré felerősített hat másik gránátból álló „geballte Ladung” (kötegelt vagy bálázott töltet) nevű improvizált fegyvert. Ezt egyszerűen a tankokon lévő nyílásokba próbálták dobni.

A módszer azonban nem számított veszélytelennek, ezért a németek más megoldásokat is kerestek. Az egyik ilyen a K-lövedék volt, amely volfram-karbid magból és egy könnyűfém-ötvözetből készült köpenyből állt. Ezt kézifegyverekben is képesek voltak használni, ráadásul elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy lyukat üssenek a brit tankok páncélzatán. Olykor géppuskákat is felszereltek vele, amelyek eredményesen vették fel a küzdelmet a páncélosokkal.

A nagy áttörést a Tankgewehr M1918 páncéltörőpuska jelentette, amelynek a lövedéke már acélmagból állt. A 13,2 mm-es lövedék képes volt arra, hogy a 25 mm-es páncélzatot 250 méterről átüsse.

A németek széles körben rendszeresíteni szerették volna a fegyvert a hadseregben, ám 1918 szeptemberére mindössze 4600 darab készült el. A fegyver nem volt veszélytelen a kezelő számára sem, miután olyan erős hátrarúgással bírt, hogy a felhasználók körében a kulcscsonttörés jelentette az egyik leggyakoribb sérülést.

A gyalogsági páncélelhárítás mellett még egy módszert fejlesztettek ki: a tereprendezést. A legsikeresebb megoldásnak az bizonyult, amikor a frontvonalak előtti szakaszt egyszerűen „elmocsarasították”, így az amúgy is gyenge pontnak számító lánctalpak könnyebben felmondták a szolgálatot.

Az ellenakciók között még felmerült a kiszemelt terület elaknásítása is. A németek által kifejlesztett 4,6 kilogramm tömegű Flachmine 17 hasznos eszköznek tűnt, ám a háborús viszonyok közepette az aknák telepítése korántsem számított egyszerűnek. A legnagyobb problémát az ehhez szükséges tetemes idő jelentette.

Maguk a németek kevés kísérletet tettek arra, hogy saját tankokat küldjenek az első világháború frontjaira. Elsősorban az antanttól zsákmányolt harckocsikat „sorozták be” a hadsereg kötelékébe. Főleg ezek kerültek be az 1916-tól alkalmazott rohamzászlóaljakba is. Ennek ellenére Sturmpanzerwagen A7V néven kifejlesztettek egy konstrukciót, ám ezt csak 1918 második felében kezdték el gyártani.

Az aknatelepítésnél mégis eredményesebbnek bizonyult a tüzérség páncélelhárítási célú alkalmazása. A 75 mm-es aknavetőt több alkalommal sikerrel vetették be az antant támadó tankjai ellen.

Az elhárítás elhárítása

A német próbálkozásokat az antant természetesen nem nézte tétlenül. 1918 októberében egy ellenséges páncélelhárításról értekező brit dokumentum a fentebbi német próbálkozásokat foglalta össze. Javaslatokat is megfogalmazott az 1918-as év végén, és az 1919-ben várható harcok kapcsán. A brit tankokra leselkedő legfontosabb veszélynek a lövegeket, aknavetőket és a tankra veszélyes kézifegyvereket tekintette.

A harckocsikkal történő támadások előtt csökkenteni kellett a németek opcióit arra, hogy elbánjanak a brit páncélosokkal. Az első megoldás az a tüzérségi zárótűz, amely igencsak megszokott megoldás volt az első világháborúban. A tüzérség mellett ezt a feladatot a légierő is el tudta látni, ráadásul a tapasztalatok szerint elég hatékonyan támadta a német páncélelhárítás fegyvereit.

Ám a hatékonyabb megelőzés érdekében a repülőgépek páncélozását javasolta, azok ugyanis ebben az időszakban még meglehetősen sérülékenynek számítottak a későbbi modelljeikhez képest. Sőt egy olyan taktikai változtatást is javasolt, amely szerint a gyalogságnak nem a tankok mögött kellene haladniuk, hanem felderítő egységekkel meg kell előzniük a páncélosokat, hogy a tankelhárító német alakulatokat megsemmisítsék.

Persze nemcsak a német páncélelhárítás megsemmisítésére gondoltak. A tankok kilövésének megakadályozását a támadás éjszakai időpontra történő rögzítését javasolták. De az első világháború hadviselésében előszeretettel használtak mesterséges füstöt is, amelyet füstgránátokkal biztosítottak.

A füst elrejtette a támadó tankokat. (Sőt, a füstgránátok abban is segíthettek, hogy a füst leple alatt a tűzszerészek hatástalanítsák a tankok ellen telepített német aknákat). Igaz, az első világháborúban használt tankok rendkívül zajosak voltak, így ha nagy tömegben támadtak, akkor hiába használtak füstöt, a németek felkészülhettek a fogadásukra.

Más hátrányai is akadtak az első világháború páncélosainak. A hatékony német kézifegyverek és gránátok kivédésére ugyanis felmerült a páncélvastagság növelése is. A brit tankok fájdalmasan lassúak voltak későbbi, második világháborús társaikhoz képest, a plusz súly pedig nemcsak tovább rontotta volna a végsebességüket, de fokozta volna a meghibásodások valószínűségét is.

A változtatásokra végül nem került sor. A németek egy hónappal később letették a fegyvert. Bár a vereségükben nagyobb szerepet játszott a hátország kimerülése, mint a tankok felbukkanása a frontot, mégis az itteni tapasztalatokat is felhasználva tették a páncélosokat a második világháború egyik legfontosabb fegyverévé.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com