Hat találmány, amely forradalmasította a mindennapokat a háztartásban

A technikai újítások kapcsán a legtöbb embernek napjaink egyre fejlődő 3D-nyomtatásos eljárásai, az egyre fejlettebb számítógépek és okostelefonok, avagy a robotika egyre szélesebb körű elterjedése jut eszébe. Ide tartoznak azonban azok a ma már megszokottnak számító, az életet könnyebbé tevő találmányok is, amelyek az elmúlt évszázadban forradalmasították a mindennapokat. A vízvezetékek és az áramszolgáltatás bevezetése elsöprő erejű társadalmi és kulturális változásoknak ágyazott meg azzal, hogy az ezekkel működtetett háztartási gépek segítségével rengeteg, addig munkával töltött időt szabadított fel az emberek életében. A különféle eszközök megspórolták a tűz felett főzéssel, a ruhamosással, illetve az edények kézi tisztításával töltött, sokszor teljes napokat. Ezek a találmányok különösen a nők életébe hoztak változást azzal, hogy felhasználásukkal több időt tölthettek az otthonon kívül – akár azzal, hogy maguk is pénzkereső munkát vállaltak vagy a felsőoktatásban képezték magukat, akár azzal, hogy új helyeken, új tevékenységekkel töltötték szabadidejüket. Ezek mind az egyre növekvő középosztálybeli létet támasztották alá. De hogyan jöttek létre a változást hozó gépek?

A hűtőszekrény: tartósítani az életet adó ételt

A 20. század elején az ételmérgezések gyakorisága növekvő tendenciát mutatott az Egyesült Államokban. Az élelmiszer ugyanis ekkor már minden addiginál nagyobb utakat tett meg termelésének helyétől – a farmokról – az üzletekbe, majd onnan az otthonokba. Az út során egyre nagyobb hányada szennyeződött vagy romlott meg, ami a legkülönfélébb fertőzéseknek ágyazott meg, amelyek a botulizmustól a tífuszig számos halálos betegséget okozhattak.

A 19. században az élelmiszerromlás megakadályozása egyetlen módon volt lehetséges: az északi vagy hegyvidéki tájakon jókora jégtömbök kifaragása és délre szállítása, ahol aztán a hajókonténerektől a háztartási „jégládákig” mindent velük hűtöttek.

Ez nem csupán körülményes és költséges eljárás volt, de a század második felében az is látszott, hogy fenntarthatatlan: a jégkitermelés sebessége meghaladta a jég újratermelődéséét, ráadásul az ipari mértékűre növelt eljárások egyre szennyezettebbé, koszosabbá tették magát a kitermelt jeget is, amely így egyre kevésbé volt alkalmas az élelmiszer biztonságos tartósítására.

A századforduló táján több feltaláló is rájött, hogy egyes gázok sűrített formában tárolásával és keringetésével lehetséges a jég mesterséges helyettesítése, az erre szolgáló szerkezetek azonban méretüknél fogva csak ipari felhasználásra voltak alkalmasak. Az Indiana állambeli Fort Wayne-i illetőségű feltaláló, Alfred Mellowes volt az, akinek 1915-ben elsőként sikerült otthoni használatra alkalmas, „kompakt” hűtőszekrényt előállítania.

Mellowes apró vállalkozása hamar túlvállalta magát megrendelésekkel, szorult helyzetéből William Durant, az egyre terjeszkedő General Motors autógyártó elnöke segítette ki: felvásárolta Mellowes cégét, mérnökeivel finomíttatott a szerkezeten, majd a detroiti gyártósoron megkezdődött a Frigidaire névre keresztelt hűtőszekrény tömeggyártása – ennek nevét ma is őrzi „frizsider” szavunk. A hűtőszekrény világhódító útja innentől – mondhatni – már történelem.

A mosogatógép: időt és törött tányérokat egyaránt spórolni

A mai mosogatógépek története egy valódi egyszemélyes hadjáratként indult: a nemrégiben megözvegyült Josephine Cochran (egyes forrásokban Cochrane) sürgősen megoldást keresett az ünnepi alkalmakkor használt családi porcelánok épségének megőrzésére, ugyanis cselédjei mosogatás közben rendszerint sérüléseket ejtettek a nő állítása szerint a 17. században készült étkészlet darabjain.

Cochran valódi feltalálódinasztiából származott: anyai nagyapja azon túl, hogy harcolt a függetlenségi háborúban, az első Amerikában szabadalmaztatott gőzhajóval is előrukkolt, édesapja, John Garis pedig mérnökként kalló- és fűrészmalmok sorát felügyelte az Ohio folyó partvidékén.

Bár hasonló tanulmányok folytatására nem volt lehetősége – 19 évesen férjhez adták egy William A. Cochran nevű férfihoz –, amikor szorult helyzetbe került, talán a vérében levő találékonyság mentette meg. Josephine a negyvenes éveiben járt, amikor 1883-ban alkoholizmussal küzdő férje elhunyt, csekély vagyont és rengeteg adósságot hagyva maga után. Ekkoriban az asszony már gondolkodott a mosogatást az ember helyett elvégző gép készítésén, mivel unta, hogy cselédei helyett saját kezűleg mosogassa féltett porcelánjait. Férje halálával a gép feltalálása egyszersmind a pénzkeresés lehetséges módját is kínálta, ám a korabeli nemi sztereotípiák ismét közbeszóltak.

Josephine Cochran ugyanis több, mechanikai képzettséggel rendelkező férfival is konzultált az általa felvázolt gép megvalósításáról, velük azonban mindig ugyanazt az utat járta be: elvetették az eredeti tervet, és fejükbe vették, hogy ők – férfiak lévén – jobban meg tudják valósítani a mosogatógépet. Ez irányú erőfeszítéseik rendre kudarcot vallottak, és kénytelenek voltak beismerni, hogy Josephine terve volt a jobb – a megépítésében segíteni azonban már nem voltak hajlandók.

Cochran végül csellel járt túl az őt akadályozók eszén: szabadalmi kérelmet nyújtott be a szerkezetre, teljes neve helyett csupán „J. G. Cochran” néven, hogy eltitkolja nemét. A működőképesnek elismert szabadalom birtokában vonta be a munkába George Butters gépszerelőt, akivel sikeresen megalkották az első prototípusokat.

Bár a Garis-Cochran mosogatógép néven elhíresült szerkezet korántsem az első e célra hivatott eszköz volt, forradalmi újítást tartalmazott a korábbi hasonló gépekhez képest: nem kefék, hanem nagy nyomású vízsugarak segítségével tisztította a bele helyezett tárgyakat.

Az 1893-as chicagói világkiállításon már díjat nyert a szerkezet, az ítészek úgy dicsérték: „a legjobb mechanikai konstrukció, tartósság és a célnak való megfelelés” jellemzik. 1898-ra Cochran saját üzemet is nyitott, ahol mosogatógépeit gyártották: a legkifinomultabb modellek akár 300 dollárba (mai áron csaknem 10 000 dollárba, azaz majdnem 3 000 000 forintba) is kerülhettek.

Megjegyzendő azonban, hogy Cochran gépeit a legtehetősebb családokon kívül főleg szállodák és éttermek vásárolták: mivel rendkívül költségesek voltak, a nők nagy többsége pedig nem rendelkezett önálló jövedelemmel, és férjeik számára sem volt szempont az ő szabadidejük növelése, az otthoni mosogatógépek igazi forradalmára a 20. század második feléig kellett várni.

A mosógép: megszüntetni a „mosónapot”

A 20. század hajnalán a legtöbb háziasszony kénytelen volt minden héten egy teljes napot a ruhák mosásának és szárításának szentelni.

A mosást sok tűzön melegített vízzel és kezdetleges szappannal, kézzel végezték a mosódeszka különféle változatain, a „szárítás” pedig a teregetést jelentette – éghajlattól és évszaktól függően a szabadban, avagy a tűz közelében, ami további kellemetlenségeket, avagy életveszélyt is jelenthetett.

A szerencsésebb asszonyok rendelkeztek kézi ruhafacsaróval, amelyen keresztülhajtva a kevésbé sérülékeny ruhadarabokat, lehetséges volt kipréselni belőlük a fölös vizet, hogy hamarabb megszáradjanak. A ruhák tisztítása azonban ezzel együtt is sok órányi intenzív fizikai munkát jelentett.

Eme áldatlan viszonyok közepette lépett a színre a mezőgazdasági gépekkel foglalkozó Frederick Maytag, aki 1907-ben új, az élet más területén alkalmazható termékeket keresett, amelyekre az év azon időszakaiban is van kereslet, amikor a mezőgazdasági gépekre nincs.

Maytag nagy ötlete végül valóban sikert hozott: előbb egy kézi tekerésű mosógépet eszelt ki, 1911-re pedig megoldotta mind az árammal, mind a benzinmotorral való működtetését.

A Maytag-féle Gyrofoam, az első olyan mosógép, amely agitátorral tisztította a ruhákat egy alumíniumtartályban, 1922-ben került piacra.

A porszívó: a tisztaság új szintje

Habár évezredek óta használjuk őket, a seprűk, illetve a szőnyegporolók egyszerűen nem elegendőek ahhoz, hogy otthonaink valóban tiszták maradjanak.

„A por és kosz felgyülemlése a lakóházakban nagy bosszúságot okoz minden jó háztartásvezetőnek” – írta Ives McGaffey 1869-es szabadalmi kérelmében, amellyel szőnyegtisztító találmányának kívánt védelmet szerezni. A szerkezet egy kézi tekerő segítségével hozott létre vákuumot, amelyet felhasználva apránként szívta ki a port a szőnyegekből.

Ennél jó néhány fokkal hatékonyabbak voltak azok a szintén vákuumos alapon működő porszívók, amelyek már benzinnel üzemeltek – ezek azonban olyan nagyok voltak, hogy lóval vontatták őket. Egy „Puffing Billy” („Pöfékelő Billy”) névre keresztelt ilyen szerkezettel tisztították ki többek közt a westminsteri apátságot is VII. Eduárd brit király 1911-es koronázása előtt.

A ma is ismert és használt, villanymotor segítségével vákuumot létrehozó porszívót egy ohiói áruház takarítója, bizonyos James Murray Spangler találta fel 1907-ben. Az asztmás férfi az általa munkahelyén használt porológépet tartotta felelősnek súlyosbodó tüneteiért, így nekilátott egy olyan szerkezet összeállításának, amely nem felveri, hanem elszívja a port a kívánt felületről.

Az első prototípus porzsákja még egy egyszerű párnahuzat volt, fogantyúja pedig egy seprűnyél, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a találmányban komoly potenciál rejlik. Spangler szabadalmaztatta is találmányát, azonban nem volt pénze annak tömeges előállítására.

A férfinak azonban szerencséje volt: bemutatta találmányát unokatestvérének, Susan Hoovernek, aki azonnal a porszívó rajongójává vált, és rávette bőriparos férjét, William Hoovert a gyártás finanszírozására. Az üzletembert nem volt nehéz meggyőzni: bőrtermékei javarészt lovakhoz való hámok és hasonló kellékek voltak, amelyekről tudta, hogy az automobil térhódítása miatt a napjaik meg vannak számlálva, így örömmel szállt be az új háztartási készülék gyártásába. Megvásárolta a pénzszűkében lévő Spanglertől a szabadalmat, és alkalmazásba is vette rokonát a gyártás felügyelőjeként.

William Hoover maga is javított valamelyest a szerkezeten, de különösen a marketingben járt az élen: ingyenes tíznapos próbaidőre is kölcsönadta termékeit az érdeklődőknek, akik közül aztán csak kevesen nem vásárolták meg. A gyártás Hoover műhelyéből hamar nagyobb üzembe költözött, a márkanév pedig sokáig a porszívó szinonimája maradt a világ számos nyelvén.

Az elektromos vasaló: sima ruhák parázs és égésnyomok nélkül

A tűzön vagy tűzhelyen melegítendő, avagy szénnel, parázzsal megtöltendő kezdetleges vasalók előkészítése és használata volt, hogy még a mosásnál is több időt vett igénybe.

A legegyszerűbb vasalókat – az időtakarékosság érdekében egyszerre többet – a tűzön melegítették, és amikor az éppen használatban lévő kihűlt, visszatették a tűzre, és egy forrót emeltek el onnan. A szén- vagy parázstartós vasalók esetében szintén megszakításokkal tűzdelt volt a munka, mivel újra és újra meleg szént vagy parazsat kellett beléjük helyezni.

Az 1850-es években megjelentek az első „önmelegítő” vasalók, amelyek földgázzal működtek: ekkor már sok helyen létezett a lakóépületekbe bevezetett gázhálózat, az eszközöket erre csatlakoztatva lehetett folyamatosan melegen tartani.

A 19. század második felében többen előálltak petróleummal, majd benzinnel működő, üzemanyagtartályos vasalókkal is, azonban – a gázos változathoz hasonlóan – ezek sem voltak a legbiztonságosabb vagy a legkönnyebb szerkezetek.

A New York-i illetőségű Henry W. Seely volt az, aki 1882-ben elsőként szabadalmaztatott egy elektromossággal melegített vasalót. Seely életéről meglehetősen keveset tudni, az azonban biztosnak tűnik, hogy a későbbiekben üzleti partnere volt Thomas Edisonnak, akinek számos szabadalmi kérvényén tanúként jelenik meg a neve.

Habár Seely úgy tűnik, nem tudott különösebb sikert kovácsolni találmányából, annak nyomán a vasalást megkönnyítő innovációk sora indult el: egy évtizeden belül már olyan elektromos vasalók kerültek piacra, amelyek a hőmérséklet szabályozását is lehetővé tették. Ezáltal már ki lehetett küszöbölni azt, hogy a vasaló kiégesse a ruhát – a mai, automatikusan lekapcsoló eszközöknél ez már úgy sem lehetséges, ha rajta felejtjük a ruhán a vasalót.

Az elektromos robotgép: a tésztakészítés megkönnyítése

Aki próbált már kézzel tésztát gyúrni vagy tojásfehérjét habbá felverni, tudja, hogy ezek mennyire idő- és erőigényes folyamatok, illetve azt is, hogy a robotgép használatával mennyi idő takarítható meg ezek során.

Nem csoda tehát, hogy már csaknem két évszázada többen is tettek erőfeszítéseket arra, hogy könnyítsenek a konyha leghosszadalmasabb munkáin. Bár az eredeti kézi habverő feltalálásának ideje bizonytalan, az emberiség vélhetően évszázadok, vagy akár évezredek óta használt összekötözött vékony faágakat e célra. A ma is elterjedt, drótból készült kézi habverő 1841 táján jelent meg.

Ennek első gépesített, kézi tekeréssel működtetett változatára az 1850-es évekből való az első szabadalom, a habverő és a tésztanyújtó funkciót összevonó első gépet – amely azonban egyáltalán nem hasonlított napjaink robotgépeire – 1884-ben szabadalmaztatta Willis Johnson afroamerikai feltaláló. A kétrészes, szétszerelhető és külön-külön is használható gép egyszerre tudta mindkét feladatot ellátni, feltalálója elsősorban a pékek segédeszközéül szánta.

Az otthoni használatra alkalmas, elektromos mixerrel Rufus M. Eastman állt elő 1885-ben, ennek továbbfejlesztései váltak aztán a 20. század elején a legnépszerűbb, legtöbbet eladott konyhai gépekké.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com