Egész Nyugat-Afrikát rettegésben tartotta két őrült francia tiszt véres ámokfutása a 19. század végén

1898-ban, az európai gyarmatosítás csúcsán Francia Nyugat-Afrikában két katonatiszt több száz négyzetkilométernyi területen hajtott végre hajmeresztően brutális tetteket. Paul Voulet és Julien Chanoine csaknem egy éven át tartó „hadjáratát” a gyarmati korszak legvéresebb eseménysorozatai közt tartják számon.

Civilizáló küldetés

A két tiszt erőszakossága, amely idővel a valóságos barbárságig süllyedt, még a korabeli Európa harcias közvéleményét is megdöbbentette, és örökre sötét foltot hagyott azon a népszerű érvelésen, hogy Franciaország „civilizáló küldetésen” volt Afrikában.

Az 1898 nyár végén Dakarból, a mai Szenegál fővárosából kelet felé elinduló expedíció kijelölt feladata a mai Csád és Niger területének, pontosabban a Csád-medencének a francia irányítás alá vonása volt. Ennek során a francia vezetés abban reménykedett, fontos hírszerzési információkhoz is sikerül jutni, továbbá lehetségessé válik összekapcsolni Francia Szudánt (a mai Malit) a térség többi francia gyarmatával.

A misszió nem jött létre egykönnyen: a francia haderő éppen a kínos, antiszemita indíttatásból hibásan lefolytatott Dreyfus-kémügyből próbált kilábalni, és mind a gyarmati, mind a katonai vezetésnek számos nagyobb gondja volt a Csád-medence irányítás alá vonásánál.

Mindazonáltal Voulet százados és jobbkeze, Julien Chanoine hadnagy elérte a szándékuk szerint karrierépítő küldetés elindítását. A gyarmatügyi minisztérium mindössze azt az utasítást adta nekik, hogy a szóban forgó területre terjesszék ki a francia „védelmet”.

Voulet – aki egyébként orvoscsaládból származott – már bizonyította vérszomjasságát a mai Burkina Faso francia elfoglalása idején, Chanoine pedig édesapján – egy magas rangú tábornokon, későbbi hadügyminiszteren – keresztül némi protekciót is képes volt biztosítani felettesének.

A küldetés nem indult valami fényesen: a Voulet által követelt francia katonák helyett 50 szenegáli lövészt és 20, szintén helyi toborzású szpáhit (könnyűlovast) bocsátottak a rendelkezésére, ezt a százados további 400 főnyi kényszersorozott segédcsapattal, valamint 800, szintén nem önkéntesen szolgáló hordárral egészítette ki.

A küldetést részben a francia adófizetők, részben magánbefektetők pénzéből finanszírozták, azonban a biztosított összeg nem volt elegendő ennyi ember ellátására, így már a sivatagi menet kezdetén élelmezési gondokba ütköztek. Voulet a több száz demoralizált katonának egyetlen dolgot ígérhetett fizetségül: zsákmányt és rabszolgákat.

A vérengzés megkezdődik

Az expedíció viszonylag eseménytelen úton eljutott a mai Niger területén található Sansané Haoussáig, ahol további helyi katonák és kísérők (köztük mintegy 200 nő és 100 rabszolga) csatlakozott a menethez, lovak, marhák, szamarak és tevék tömegével együtt. A sivatagos vidéken e csoport egyre inkább a határait feszegette az elérhető kevés élelmiszernek és víznek, ami egyre nagyobb elégedetlenséghez vezetett.

Letáborozott csapataitól Voulet messzebb vonult, hogy találkozzon Timbuktu katonai kormányzójával, Jean-François Klobb alezredessel. Klobb további 70 lövészt és 20 szpáhit bocsátott rendelkezésére, naplójában azonban megjegyezte: „Aggódom… számomra úgy tűnik, Voulet olyasmibe keveredik, amit nem ismer.”

Sansané Haoussába visszatérve a feljegyzések szerint Voulet nem volt hajlandó több élelmet a tábort követő civilekre áldozni. Amikor azok hangot adtak elégedetlenségüknek, Voulet katonáival 101 férfit, nőt és gyermeket öletett meg – szigorúan szuronyokkal, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel.

Innen továbbvonulva az expedíció mindenhol pusztítást hagyott maga mögött. Számos faluban azzal szembesültek, hogy megelőzték őket a portyázásban a helyi rabszolgakereskedők, akik ráadásul eltömték a kutakat, így a franciák víz nélkül maradtak.

Dühében Voulet parancsba adta minden útjukba kerülő falu megtámadását, ennek során emberek százai váltak kínzás, nemi erőszak, rablás, vagy egyszerű gyilkosság áldozatává, sokukat pedig rabláncra verve vonszolták tovább, miközben otthonaikat felégették. A térség lakosai hamar megtanulták rettegni a francia trikolór látványát.

Az expedíció egyik beosztott francia tisztje, Louis Peteau hadnagy eleinte maga is lelkes támogatója volt a küldetésnek, azonban a kibontakozó értelmetlen vérengzés ellen idővel szót emelt. Voulet az „engedetlenség” címszaván elbocsátotta, Peteau pedig elindult vissza Dakar felé. Ezalatt a hadnagy megírt egy 15 oldalas levelet menyasszonyának, amelyben felsorolta az atrocitásokat, amelyeknek szemtanúja volt.

A levélben kifejtette, hogy a dizentériával fertőzött hordároktól megtagadták a segítséget – gyakran lefejezték őket, és foglyul ejtett falubélieket kényszerítettek a helyükre. A levágott fejeket gyakran az út mellett karókra tűzték, a további rémületkeltés végett.

Peteau emellett elárulta a Sansané Haoussában történtek szörnyű igazságát: az itteni embereket azután gyilkolták le, hogy a helyi törzsfőnök Voulet minden követelésébe beleegyezett.

A levél hamar eljutott Antoine-Florent Guillain gyarmatügyi miniszter kezébe is, aki azonnal Voulet és Chanoine letartóztatását adta parancsba táviratban. „Remélem, a vádak megalapozatlanok – ha minden valószínűséggel szemben igaznak bizonyulnak e visszataszító bűnök, Voulet és Chanoine nem vezethetik tovább a küldetést anélkül, hogy szégyent hoznának Franciaországra” – írta.

Klobb hajtóvadászata és Voulet árulása

Az expedíció vezetőinek kézre kerítésével Klobb alezredest bízták meg, aki útnak indulása előtt egy levelet küldött futáraival Voulet-nak és Chanoine-nak, amelyben felszólította őket a megadásra. A levél célba ért, azonban a két tiszt eltitkolta annak tartalmát a többiek elől.

A tapasztalt Klobb hamar a renegátok nyomára akadt, annak ellenére, hogy Voulet és Chanoine több mint egy évvel korábban indultak útnak a Csád-tó irányába. Klobb eddigre már tíz évet töltött el Afrikában, jóval többet, mint bármely más francia tiszt.

Az alezredes kis létszámú csoportjával 1899 júliusában érte utol az expedíciót, a pusztítás nyomait követve. Július 11-én így írt naplójába:

„Megérkeztünk egy kis faluba, leégetve, tele holttestekkel. Két kislány egy ágra felakasztva. A szag elviselhetetlen. A kutakból nem jön elég víz az embereimnek. Az állatok nem isznak, a víz megromlott a hulláktól.”

Klobb és emberei tűzrakó helyek mellett is elhaladtak, amelyeken gyermekeket sütöttek meg Voulet csapatai. Az út menti halottak némelyikében Voulet helyi idegenvezetőit is felismerték – a saját embereit sem volt rest megölni, ha azok rossz fát tettek a tűzre. A holttestek gyakran oly módon voltak felfüggesztve a fákra, hogy lábukat elérjék a talajról a hiénák, a maradékot pedig a keselyűk fogyaszthassák el.

Július 13-án Voulet 150 nőt és gyermeket öletett meg egy közeli faluban, állítólag azért, hogy megbosszulja két katonája életét, akik egy másik faluban véghezvitt portya közben vesztették életüket. Július 14-én – a francia nemzeti ünnepen – Klobb utolérte Voulet-t a mai Nigerben található Zinder városánál.

Az alezredes egyedül, fegyvertelenül közelített a fékevesztett sereg felé, és azt a parancsot adta saját katonáinak, hogy semmilyen körülmények között ne nyissanak tüzet. Voulet arra utasította Klobbot, hogy forduljon vissza, ő azonban erre nem volt hajlandó. Voulet két sortüzet lövetett embereivel, Klobb pedig elesett, katonái elmenekültek.

A bukás

Az esetet követően Voulet letépte magáról rangjelzéseit, és bizarr beszédet intézett katonáihoz.

„Immár törvényen kívüli vagyok, megtagadom családomat és országomat. Már nem vagyok francia, fekete törzsfőnök vagyok. Afrika hatalmas, nálam pedig van fegyver, lőszer bőven, és 600 ember, aki szívvel-lélekkel elkötelezett irántam.”

„Birodalmat hozunk létre Afrikában, erős, bevehetetlen birodalmat, amelyet elhagyatott bozóttal veszek körbe (…) Ha Párizsban lennék, én lennék Franciaország ura.”

Az ötletet egyedül Chanoine fogadta lelkesen, a többi francia tiszt csendben lelépett, bizonyosnak véve, hogy Voulet-nak elment az esze. Az afrikai katonák vonakodtak engedelmeskedni a századosnak, miután eltávolította rangjelzéseit, és aggódtak amiatt, hogy családjukat bántódás éri, ha követik, így zendülés vette kezdetét.

A kevés Voulet-hoz hű társukat hamar leküzdötték, és megölték Chanoine-t is, maga Voulet azonban el tudott szökni, és egy közeli faluban talált menedéket. Később megpróbált visszatérni csapataihoz, az őrszem azonban lelőtte.

Az expedíció irányítását végül Paul Joalland hadnagy vette át, Klobb korábbi szárnysegédjével, Octave Meynier hadnaggyal közösen. A továbbra is szolgálni hajlandó szenegáliakkal végrehajtották az eredeti küldetést, azaz a térség pacifikálását: legyőzték Zinder urát, Amadou szárkit, majd két másik, párhuzamosan folyó expedícióval egyesülve a térség utolsó hadurát, Rabih az-Zubayrt is, biztosítva a Csád-medence feletti fennhatóságot Franciaország számára.

A végső siker ellenére azonban az elkövetkező évek során a Voulet-Chanoine expedíció hosszú árnyékot vetett Franciaország gyarmati tevékenységére. A Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényére emlékeztető események örök figyelmeztetésül szolgálnak arra, mi történik akkor, amikor instabil és végtelen kegyetlenségre képes embereket ruháznak fel szinte korlátlan hatalommal, majd eresztik szabadon őket egy védekezésre képtelen lakosság körében.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu