Sokan szükségtelennek tartották az amerikai hadsereg első speciális hegyvidéki alakulatát

A hegyvidéki hadviselés mindig is a hadművészet egyik különleges, ám sokszor pótolhatatlan ága volt. Nem volt ez másként a XX. század háborúiban sem, az örök kérdés azonban itt is felmerült: mennyire érdemes, illetve szükséges egy ország számára specializált hegyi csapatokat fejleszteni?

Öszvérek és sílécek

1939. november 30-án a Szovjetunió lerohanta Finnországot, amiért az nem volt hajlandó területeket átadni neki a stratégiai fontosságú Leningrádhoz közel fekvő vidékein. Az elsőre esélytelennek tűnő finn erők nem omlottak össze a Vörös Hadsereg támadása előtt: hazájuk terepét és a téli időjárást kihasználva sítalpaikon közlekedve hajtottak végre rajtaütéseket az ellenségen, aránytalanul súlyos veszteségeket okozva annak soraiban. A világ közönsége ámultan nézte a finnek bátorságát – és a katonai szakértők is figyeltek.

Az Egyesült Államok legnagyobb síoktató szervezete, a National Ski Patrol elnökét, Charles Minot Dole-t teljességgel lenyűgözte a finn csapatok teljesítménye. Leveleket kezdett írni a hadügyminisztériumnak, hangsúlyozva a speciális téli képességekkel rendelkező gyalogos egység létrehozásának szükségességét. Franklin Roosevelt elnöknek írt hasonló tartalmú levelében még a National Ski Patrol segítségét is felajánlotta az egység kiképzésében.

Az amerikai hadseregnek voltak ugyan olyan egységei – mint például a minnesotai Fort Snellingben állomásozó csapatok – amelyek kaptak speciális téli felkészítést, nagyszabású gyakorlatokat azonban ezekkel az egységekkel sem hajtottak végre, így tudásuk valódi értéke kétséges maradt.

A kontinentális Egyesült Államokban lévő szárazföldi csapatok parancsnoka, Leslie James altábornagy kategorikusan kijelentette, hogy a hadsereg nem szándékozik hegyvidéki egységeket létrehozni – szerinte a mobilitása szempontjából öszvérekre utalt katonák nem vehették volna fel a versenyt a gépesített német csapatokkal.

„Minnie” Dole kitartása azonban végül eredményre vezetett: 1940 szeptemberében találkozott George C. Marshall vezérkari főnökkel, akinek elmondta, hogy annak ellenére, hogy télen az ország felét hó borítja, a többnyire a déli államokban kiképzett amerikai csapatok nem találkoztak még gyakorlataik során hegyvidéki területtel vagy nagy hóval. A németek – akik Dole szerint az egyre szélesedő háború során az Egyesült Államokat is célba vehették volna – több hegyvidéki egységgel is rendelkeztek, és egyre növelték ezek számát, míg az Egyesült Államok továbbra is ellenállt.

Úri huncutság

Alig egy hónappal a találkozó után megszületett a döntés, hogy a 87. gyalogezred 1. zászlóalját a Washington állambeli Fort Lewisba helyezik, ahol megkezdi a téli, illetve hegyvidéki kiképzést. Ezt az egységet bővítették ki 1941. november 15-ével hadosztállyá.

Lévén, hogy a hadsereg nemigen értett a síeléshez, az egység toborzását átengedte a National Ski Patrolnak – ez volt az első alkalom, hogy egy civil szervezetnek delegálták ezt a feladatot. Az egyesület hatékonyan végezte a munkát, és a világ legjobb síelői közül is sokan jelentkeztek az egységbe, olyan külföldiek is, akik Európából voltak kénytelenek az Egyesült Államokba menekülni az elnyomás elől.

Ilyenek voltak az osztrák Ludwig „Luggi” Foeger és Ernst Engel síugrók (utóbbi a Cornell Egyetemen lett edző), illetve a norvég Torger Tokle, aki még 1939-ben költözött az országba és mintegy 42 síugró bajnoki címmel és több világrekorddal is bírt. A jelentkezők közé tartozott továbbá a svájci Walter Prager és Peter Gabriel, valamint a német Friedl Pfeifer, aki később a ma már síparadicsomként ismert Colorado állambeli Aspen síturizmusát alapította meg.

A 10. hegyi hadosztály volt a második világháború legnagyobb, tisztán önkéntes egysége, és az önkéntesek közt egyaránt megtalálhatóak voltak az európai profik, az amerikai főiskolák és egyetemek sportolói és a hobbisíelők is. Ekkoriban a síelés meglehetősen úri időtöltésnek számított, így több gazdag család sarja is jelentkezett a hadosztályban való szolgálatra.

A rengeteg neves alak jelentkezése valóságos hírverést jelentett az amerikai hadseregnek, és a hadosztály vált az egyik legnépszerűbb egységgé a köztudatban. Számos újságcikk dicsérte képességeiket, és a róluk készült képek rendszeresen ábrázolták a kemény külsejű katonákat kietlen hegyoldalakban, téli álcaruhában és sítalpakkal.

1941 májusában Fort Lewisban létrejött hivatalosan is a Hegyi Kiképzőközpont, ahol kidolgozták a hegyvidéki hadviselés módszertanát és elkészítették hivatalos kézikönyveit a katonák számára. Itt végezték továbbá a felszerelés tesztelését, valamint a kiképzés legnagyobb részét is – ez utóbbira első körben 100 embert jelöltek ki az újonnan létrejött egység kötelékéből.

A szakértelmet továbbra is a National Ski Patrol szolgáltatta, az Alpine Ski Club nevű egyesület pedig arra a feladatra vállalkozott, hogy minél több európai katonai síkézikönyvet és hasonló anyagot lefordítson angolra. Igyekeztek bevonni minél több európai hegyi egységet megjárt katonát is a folyamatba, leginkább interjúk formájában.

Kegyetlen kiképzés és baljós kezdetek

A hadosztály hamar kinőtte Fort Lewist, és új helyszín után kellett néznie. Ez lett a coloradói Camp Hale, ahol 1944 novemberében végül napjainkban is használt elnevezését is megkapta a 10. hegyi hadosztály.

Itt kerültek felszínre a több mint 500 professzionális európai önkéntes és a tiszti állomány közötti súlyos ellentétek: miközben a síelők a kiképzés egyszerűsítésére és módszertanának javítására tettek javaslatokat, a tisztek úgy gondolták, ezzel fittyet hánynak a katonai hierarchiára.

Egy bosszúból különösen kegyetlenre tervezett hegyvidéki gyakorlat során – amelyet utólag Napóleon Moszkva alóli visszavonulásához hasonlítottak – két héten keresztül fagypont alatti hőmérsékletben, erőltetett menetben kellett haladniuk a katonáknak – a résztvevők mintegy negyede szenvedett el súlyos fagyási sérüléseket, illetve szélsőséges kimerültséget. A konfliktus végeredménye az lett, hogy McNair tábornok leváltotta Camp Hale parancsnokát.

A hadosztály első bevetése 1943 nyarán az Alaszka partjai mellett található Aleut-szigeteken történt. Ezek közül kettőt, Attut és Kiskát megszállták a japánok még 1942-ben. A távoli és stratégiailag nem túl jelentős vidékre igen lassan érkezett csupán az amerikai válasz, és az elsőként bevetett gyalogos egységek ugyan visszafoglalták Attu szigetét, de nagy veszteségeket szenvedtek a sarkvidéki viszonyok között.

Ezután megszületett a döntés a 10. hegyi hadosztály bevetéséről, azonban a japánok időközben csendesen elhagyták a szigetet, az amerikaiak tudta nélkül. A partraszállást követően több baráti tüzes incidens volt az egység katonái között, akik távolról japánoknak hitték egymást.

Függőleges harcmezőn

Ezt követően a „legcivilebb” hadosztály kapott még egy esélyt arra, hogy bizonyítson: 1945-ben, miközben szinte mindenhol a tengelyhatalmak összeomlásáról lehetett olvasni, Észak-Olaszország hegyvidékein a német csapatok továbbra is tartották magukat, súlyos veszteségeket okozva a szövetségeseknek. A fontos mezőgazdasági és iparvidéket jelentő Pó völgyét védelmező németek az úgynevezett Téli-vonalban voltak beásva az ország legmagasabb hegyláncain, a védműveket a legnagyobb náci infrastrukturális projekteket, mint például a legendás német autópályákat vagy az Atlanti falat is létrehozó Organisation Todt építette, az utóbbihoz hasonló megerősített betonbunkerek tömegével.

A 10. hegyi hadosztályt már az Olaszországba való megérkezéskor érte az első nehézség: speciális, éveken át fejlesztett felszerelésük nagy része nem érkezett meg, Boston kikötőjében várt arra, hogy hajóra tegyék. A leleményes katonák nem estek pánikba: a helyi olasz síegyesületektől kölcsönöztek felszerelést, valamint a harcok során a német hegyvidéki csapatoktól zsákmányolt felszerelést is felhasználták.

A Téli-vonal legerősebb pontja a Monte Belvedere nevű hegyen volt – több száz bunkert helyeztek el rajta a németek, géppuskákkal, aknavetőkel, és a hírhedt 88 milliméteres lövegeikkel. A csúcs felé vezető könnyebb útvonalakat végigaknázták, a hegyen elhelyezett tüzérség pedig fedezte a Pó völgyébe vezető legfontosabb útvonalat, a 64-es autóutat. A Monte Belvedere kulcsának a Riva-orom bizonyult, amelyen a német állások egymás látószögében voltak, hogy fedezzék egymást. A német géppuskák szinte egyenesen lefelé is le tudták fedni a hegyoldal ezen szakaszát, míg a mögöttük lévő domborzat ezzel szemben kiválóan alkalmas volt arra is, hogy a felszerelést és utánpótlást szállító teherautók járjanak rajta. A németek úgy gondolták, a szinte függőleges Riva-orom megmászhatatlan, így egyetlen zászlóaljjal védték csupán.

A 10. hegyi hadosztály a tökéletes egység volt a feladatra. A géppuskák tüzét elkerülendő éjszaka indította meg támadását 1945. február 18-án, erős fényű légvédelmi fényszórókkal elvakítva a hegyoldalban megbúvó német csapatokat, míg az amerikaiak több útvonalon – köztük egy 500 méteres teljesen függőleges szakaszon is – elindultak felfelé. Az elkövetkező napok során a 10. hegyi hadosztály csapatai kemény közelharcot vívtak a németekkel a Monte Belvederéért, amelynek végén bevették a csúcsot. A stratégiai pont visszafoglalására hét ellentámadást is indítottak a német csapatok, azonban a 10. hadosztály mindet visszaverte, mintegy 1000 hadifoglyot ejtve közben. Az amerikai csapatok ezt követően áttörhették a Monte Cappel Busón elhelyezkedő, utolsó német vonalat az Appenninekben, amellyel megnyílt a 64-es autóút is.

A 10. hadosztályé volt a megtiszteltetés, hogy elsőként keljen át a Pó folyón. Utolsó harcaikat a Garda-tónál vívták, amely már az Alpok lábánál helyezkedik el. 1945. április 27-én érték el a tó déli végét, amivel elvágták a visszavonuló német csapatokat a Brenner-hágótól, így azok nem tudtak átkelni Ausztriába. A németek olaszországi ellenállása május 2-án ért véget a csapatok megadásával.

A 10. hegyi hadosztály katonái számos kitüntetést érdemeltek ki a 114 napi harc alatt, köztük egy posztumusz Kongresszusi Becsületrendet is. 992 embert veszítettek és 4154-en sebesültek meg közülük, miközben öt elit német hadosztályt semmisítettek meg. Olaszország után hazatérve az Egyesült Államokba megkezdték a felkészülést következő hadműveletükre, azaz a Japán elleni tervezett invázióra, erre azonban már nem került sor. A háborút követően veteránjai oroszlánrészt vállaltak a sísport népszerűvé tételében az Egyesült Államokban, sokan közülük sikeres üzletemberek lettek. Az egységet később is többször bevetették, a nemrég véget ért ottani műveletek során Afganisztánban is szolgált.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com