Szépen zárt le egy korszakot a 007-es – Nincs idő meghalni

Nem a Nincs idő meghalni lett minden idők legjobb James Bond-filmje, sőt még a Daniel Craig nevével fémjelzett érában is akadt jobb alkotás, ám így is emlékezetesen zártak le egy korszakot az alkotók.

Amikor 2005-ben bejelentették, hogy Daniel Craig lesz az új James Bond, akkor sokan a vészharangot kongatták az ikonikus filmszériával kapcsolatban. Úgy vélték, hogy az angol színész eleganciában, sármban elmarad elődjeitől, sőt néhányan még a színészi képességeit is megkérdőjelezték. Tény, hogy Craig már messze van attól a hőstől, akit Ian Flemmint megírt és akit Sean Connery olyan kiválóan keltett életre a ’60-as években ám mégis egy önálló, teljesen autonóm Bondot alakított akit hamar szívéve zárt a rajongók többsége. Ehhez persze kellett a Casino Royale amely egy nagyon erős nyitánynak számított és a Skyfall amely minden idők egyik legerősebb 007-es mozijaként feledtetni tudta a Quantum csendje gyengeségeit.

Hat évvel ezelőtt aztán a Spectre-A fantom visszatér megint csak maximum középszerűnek volt nevezhető és Daniel Craig akkor kategorikusan ki is jelentette, hogy szeretne visszavonulni őfelsége titkosügynökének szerepétől. Szerencsére meggondolta magát és így nem iratkozott fel elődje, Pierce Brosnan mellé és búcsúzott egy érájához méltatlan filmmel az ikonikus szereptől. Ha az 1954-es tévéfilmet és az 1967-es parodisztukus Casino Royale-t nem számítjuk akkor Craig a hatodik 007-es ügynök, ám korábban nem volt jellemző, hogy valaki „búcsúfilmet” kap a producerektől. Sean Connery 1983-ban tért vissza a Soha ne mond, hogy soha című filmmel, hogy végleg elköszönjön karrierje leghíresebb szerepétől, Roger Moore esetében viszont egyértelmű volt, hogy az 1985-ös Halálvágta után teszi le a Martinit, a Chesterfildet és a Walther PPK-t. George Lazenby élete legnagyobb hibáját elkövetve csak egy Bond-filmet vállalt, Timothy Dalton a Bond-filmek holtpontján két film után távozott, Pierce Brosnant pedig a producerek ítélték túl öregnek egy újabb kalandhoz.

Az új film megszületése több mint kaotikus volt: 2018-ban távozott az eredetileg a rendezésre felkért Danny Boyle és a filmet végül a True Detective-sorozattal ismertté váló Cary Joji Fukunaga dirigálta le. Eredetileg már 2019-ben be akarták mutatni az alkotást ám a munkálatok elhúzódása miatt 2020. áprilisára került át a premierdátum. Addigra lecsapott azonban a koronavírus és a pandémia miatt előbb a 2020. novemberi majd a 2021. áprilisi bemutatás lehetősége sem valósult meg. Korábban csak egyszer (1989 és 1995 között) kellett várni hat éve a brit szuperügynök kalandjai között (akkor Timothy Daltonnal kútba esett egy filmterv és végül Pierce Brosnan át is vette a szerepet kollégájától).

A Nincs idő meghalni története a Spectre után veszi fel a fonalat: James Bond kilépett az MI6-től és próbál normális életet élni egykori ősellenségének Mr. White-nak a lányával Madeleine Swann-nal. Olaszországban azonban megtámadják és ő a nőt hibáztatja emiatt és már látni sem akarja. Öt évvel később elrabolnak egy vírust az MI6 laboratóriumában. Természetesen a brit titkosszolgálat illetve a CIA is nyomozásba kezd és barátja Felix Leiter megkéri Bondot, hogy térjen vissza és segítsen nyomozni neki. A (korábbi) 007-es némi hezitálás után reaktiválja magát ám nem számol azzal, hogy hamarosan élete legnehezebb küldetésében találja magát. Az ügybe belekeveredik a Spectre, Bond ősellensége Ernst Stavro Blofeleld és Madeline is ám a szálakat egy terrorista mozgatja, akinek személyes bosszúvágya van a Spectrével és Bond szerelmével szemben is.

163 perces játékidővel ez a leghosszabb James Bond-film és az alkotók igyekeztek is kihasználni a játékidő adta lehetőségeket. A főcím előtti felvezetés például rekordhosszúnak számít, ráadásul két komponensből áll: az olaszországi események előtt ugyanis kapunk egy flashback-jelenetet két szereplő közös múltjából. Az ügynöki státuszáról lemondó Bond élete is kellően alapos akárcsak az, hogy bemutassák miként él magányosan főhősünk, aki ugyan továbbra is élvezi az élet apró örömeit (egy jó alkoholos ital, egyéjszakás kalandok csinos nőkkel), de túl az ötvenen nemhogy komoly kapcsolata nincs, de barátai sem, maximum Felix Leiter. Éppen emiatt is volt jó ötlet, hogy a CIA Jamaicán dolgozó ügynökét hamar kiírták a sztoriból. Egy kiégett férfit látunk aki megpróbálkozott az átlagos élettel ám ez a próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve.

Ez a film csakis James Bondra fókuszál, ennél személyesebb története még nem volt a brit ügynöknek vásznon, sőt az 1989-es Magányos ügynök óta ez az első olyan mozi, ami Bond személyes bosszúját helyezi előtérbe. A főhős karakterének bemutatása mellett az akciók kapják a nagy hangsúlyt és ezek ha nem is mindig kiemelkedőek, de akad köztük egy-két nagyszerű pillanat (különösen azok, amelyek Norvégiában játszódnak). Bond és Madeleine újabb találkozása előrevetíti, hogy milyen érzelmek vannak még kettejük közt öt évvel később is. Ezt lehetne úgy értelmezni, hogy Bondból egy lelkizős, némileg nyálas machót csináltak ám a Craig-éra erőssége volt, hogy az ügynök szentimentálisabb oldalát is bemutatták már párszor, elég csak a Vesperrel kapcsolatos eseményekre vagy az előző M halálára gondolni. Ami azonban igazán megkoronázza a látottakat az a lezárás illetve ahová kifut a történet. Ez a kritika spoilermentes, így nem lesz elárulva, hogy mi is történik, de tény, hogy az utolsó 15 perccel sikerült katartikus lezárást adni James Bond leghosszabb időtartamú korszakának.

Persze abszolút nem tökéletes a film és a már említett Skyfall szintjét nem is éri el a hibák miatt. Ilyen hiba, hogy a főgonosz Lyutsifer Safin (hihetetlen, hogy egy ilyen rajzfilmes keresztnevet adtak egy Bond-gonosznak) karaktere gyakorlatilag papírvékony. Birtokolja ugyan a Bond-gonosz attribútumokat (arcsérülés, világuralmi tervek, nehéz gyerekkor), Rami Malek sem játssza rosszul a karaktert, de közel sem lehet a legjobb antagonisták között emlegetni a szériában. Sokan tartottak attól, hogy Bond legközelebb már nő lesz, nos ez ilyen formában nem történik meg, de tény, hogy főhősünk visszavonulása után egy Nomi nevű nő (Lashana Lynch alakításában) érdemli ki a 007-es ügynöki címet. A kódszámmal való szórakozás illetve a két karakter közti csipkelődések nem válnak a film erényévé, ahogyan a karakterből is egy jó segítő lett, mintsem egy erős nő. Továbbá az a jelenet ahogyan lezárják a Spectre-szálat illetve Blofeldtől is búcsút veszünk méltatlan a franchise eddigi történetéhez. Az előző filmben beadták nekünk, hogy négy filmen keresztül ez a szervezet irányított mindent a háttérből, most viszont kettő perc alatt le van rendezve a világ legnagyobb titkos társasága. Billie Eilish főcímdala megosztja a közönséget a fiatal énekesnő személye és stílusa miatt ám tény, hogy a filmet látva érezni lehet, hogy nemcsak azért esett rá a producerek választása, hogy a tinédzsereket bevigyék a moziba.

Daniel Craig tehát utoljára játszotta el Bondot és az előző rész kissé unott 007-ese után most ismét csúcsformában volt, mind fizikailag, mind színészileg. Az 53 éves brit színészen látszott, hogy mindent belead ahhoz, hogy méltó búcsút vegyen attól a karaktertől, amely világsztárrá tette őt és egy nagyon erős alakítást tesz le az asztalra. Léa Seydoux karaktere Madeleine Swann az előző részben csak az aktuális Bond-lány volt szinte 0 árnyaltsággal most viszont érezzük, hogy mit is látott meg benne Bond, hogy őt válassza az ügynökélet helyett, ehhez pedig egy nagyon jó alakítás társul. Akit még mindenképpen ki kell emelni, az Ana de Armas, a dél-amerikai színésznő alig 10 percet van a vásznon, de rövid játékideje alatt is remekel egy emlékezetes karakterben.

A többiek vagyis Ralph Finnes mint M, Naomi Harris mint Moneypenny, Ben Whishaw Q szerepében, Jeffrey Wright Felix Leiterként és Christoph Waltz Blofeld megtestesítőjeként egyértelműen mellékszerepben maradnak. Nem is kell nagyon megvillantaniuk a tehetségüket, Whishaw karakterének azért írtak két jó poént illetve a kétszeres Oscar-díjas Waltznak is van emlékezetes pillanata ám ők itt mind arra szolgálnak, hogy elbúcsúztassák a Daniel Craig nevével fémjelzett Bond-érát.

Egy korszak lezárult és a következővel kapcsolatban annyi biztos, hogy szinte semmi sem biztos. Láttuk Bondot immáron minden élethelyzetben az 1962 óta eltelt időszakban így óriási kérdés, hogy a producerek, hogyan képzelik el a főszerepeket. A főszerepre mindenkinek megvan a maga jelöltje a rajongók közül ám ezek puszta találgatások egészen addig, amíg nem fogjuk megtudni, hogy ki is öltheti magára a 007-es szmokingját. Abban azonban reménykedhetünk, hogy egy hasonló éra következhet minőség szempontjából mint a mostani, amely másfél évtizedig tartott.

Nem hibátlan film a Nincs idő meghalni, de egyértelműen méltó búcsú egy korszaktól, és ott van a legjobb 10 James Bond-film listáján.

Forrás: filmszakadas.blogstar.hu