A „zöld kalapos férfit” kellett keresniük az amerikai kongresszus tagjainak, ha inni akartak a szesztilalom idején

1920. január 16-án életbe lépett a 20. század egyik legambiciózusabb törvényi rendelkezése: az Egyesült Államok alkotmányának 18. kiegészítése, amely betiltotta a szeszes italok előállítását, árusítását és szállítását az ország területén. Az alkotmánykiegészítést Woodrow Wilson elnök vétója ellenében megszavazó kongresszusban mind a republikánus, mind a demokrata frakcióban jóval nagyobb volt a „száraz” (a szesztilalmat pártoló) képviselők, illetve szenátorok száma, mint a „vizeseké” (a szesztilalmat ellenzők).

A honatyák sem különbek

Habár a saját használatra történő korlátozott bor-, illetve ciderkészítés kivételt képezett a szövetségi törvények alól, az alkotmánykiegészítésen felbuzdulva több államban, illetve megyében annál is szigorúbb törvényeket hoztak, amelyek valóban mindenfajta szeszes ital birtoklását és készítését tiltották.

Ahogy az Egyesült Államokban felhalmozott készletek elapadtak, a szomszédos országok szesziparát lendítette fel az amerikai kereslet, különösen a kanadai whiskyk és a karibi rumok esetében – előfordult, hogy az amerikai polgárok külföldre utaztak alkoholt fogyasztani (különösen a kanadai határ mentén), illetve a csempészet is felvirágzott, jókora bevételt szolgáltatva a szervezett bűnözésnek. A tilalom végét végső soron kevésbé a polgárok ellenkezése, vagy a szervezett bűnözés elharapódzása hozta el, hanem a nagy gazdasági világválság által felnagyított jövedékiadó-kiesés. Magát a 18. alkotmánykiegészítést a 21.-kel vonták vissza 1933. december 5-én.

Ebben a különös évtizedben a tilalom ellenére az alkoholfogyasztás kulturális fontossága azonban még a legfelsőbb körökben sem szorult vissza – erre talán a legkiválóbb példa a washingtoni Capitolium „zöld kalapos embere”, George Cassiday története, aki előbb a képviselőház, majd a szenátus tagjait látta el munkahelyükön alkohollal.

Az 1892-ben munkáscsaládba született, ír származású Cassiday az elemi iskola harmadik osztálya után kezdett dolgozni egy üveggyárban (édesanyja egyébként tagja volt a Women’s Christian Temperance Union nevű szesztilalompárti szervezetnek). Az első világháború kitörésekor, 1914-ben jelentkezett a brit hadseregbe, mivel édesanyja brit állampolgár volt. Az Egyesült Államok 1917-es hadba lépése után az amerikai hadseregnél folytatta. Mivel a brit hadseregben az ellátmány része volt a szesz (főként vizezett rum formájában), saját állítása szerint a lövészárokban „megtanult inni”.

Az Egyesült Államokba visszaérkezve nem tudott visszatérni a háború előtti munkájához a pennsylvaniai vasúttársaságnál, és végül Washington D.C.-ben telepedett le. 1920-ban – a tilalom első évében – már nős emberként keresett munkát, amikor egy ismerőse mondta neki, hogy a szeszcsempészetben jó pénzt lehet keresni – egészen pontosan azt, hogy a Capitol Hillen (ahol a szövetségi törvényhozás épülete áll) többet lehet vele keresni, mint bárhol máshol. Cassiday először azt hitte, barátja csupán viccel, azonban az illető később bemutatta két déli képviselőnek, akik hajlandóak voltak akár házi készítésű, „pancsolt” szeszért is fizetni.

Mindkét férfi igennel szavazott a 18. alkotmánykiegészítésre, ez azonban nem jelentette azt, hogy megvetették volna a szeszt – mint Cassiday hamarosan megtapasztalhatta, a honatyák szavazatai nem feltétlenül vágtak egybe életmódjukkal. „Amikor az evésről, ivásról vagy általában a szórakozásról van szó, ugyanolyan emberek, mint bárki más” – írta később.

Cassiday első vendégei rendszerint déli képviselők voltak, akik kedvelték a házilag készült, „moonshine” (holdfény) néven ismert érleletlen whiskyt, amelynek az Appalache-hegység vidékein van a legnagyobb hagyománya. Idővel azonban, ahogy a képviselők között szájról-szájra terjedt a megbízható csempész híre, északi államokból valók is felkeresték, akik már valódi bourbont, rozswhiskyt, illetve importált skót whiskyt kerestek.

Az eresztő bőrönd és a „belső lerakat”

Cassiday érdekelt volt abban, hogy minél többen forduljanak hozzá szükségleteikkel, így végül New Yorkban talált egy megbízható partnert, aki be tudta neki szerezni a „valódi” italokat. Rutinja ezután az lett, hogy vonattal felutazott New Yorkba, ahol két nagy bőröndbe összeállított 40 quartnyi (körülbelül 38 liter) whiskyt, majd visszautazott a fővárosba.

Egy alkalommal a New York-i Penn Station vasútállomáson túl nagy erővel rakta le a földre az egyiket, a benne lévő üvegek közül többet eltörve. Ahogy sietett a vonat felé, a whisky elkezdett csepegni a bőröndből – egy vigyorgó járókelő megszólította: „Öcsém, eresztenek a ruháid!” Cassidy sietve felszállt a vonatra, behúzódott az illemhelyre, és kitakarította a bőröndöt. Szerencséjére az üvegek nagy része sértetlen maradt, így nem okozott nagy bevételkiesést a baleset.

Cassiday maga sem gondolta volna, mekkora sikere lesz az alsóházban. Habár a törvényhozás mindkét háza elsöprő többséggel szavazta meg a szesztilalmat, a csempész későbbi becslése szerint ötből négy képviselő és szenátor alkoholfogyasztó volt. Több tucat, de talán száznál is több képviselőt látott el, és tudta jól, nem ő az egyetlen ember, akitől vásárolnak. Egyetlen gondja az volt, hogy napi szinten egy vagy több bőröndnyi illegális szesszel kellett besétálnia a Capitoliumba, az azt őrző rendőrökön keresztül. Végül az egyik képviselő ajánlott neki egy megoldást – hozzon létre belső „lerakatot”.

A helyszín nem a Capitolium, hanem a közelben lévő képviselői irodaház lett, ahol a képviselő segítségével saját irodát kapott, amelyet szeszraktárrá alakított. Emellett arra is alkalmas volt, hogy ha az igények meghaladták a készletet, némi plusz portékát készítsen helyben. Cassiday állítása szerint az átlagos rozswhisky, tiszta szesz, meleg csapvíz, és némi színezék keveréke az esetek többségében meggyőzte vásárlóit. „Nagyon kevesen tudták igazán megkülönböztetni a jó szeszt a rossztól” – jegyezte meg.

Cassiday kimondottan szeretett a képviselőház tagjainak dolgozni. Előfordult, hogy meghívták mulatságaikra, amelyeket valamelyikőjük irodájában tartottak. Saját elmondása szerint az 1920 és 1925 közötti évek voltak élete legjobb időszaka – eltartotta feleségét és két gyermekét, és még jól is szórakozott közben. Még a Capitolium alagsorában tartott pókerpartikra is gyakran hivatalos volt.

1925 márciusában azonban változás következett: a képviselői irodaháznál őrködő rendőr megállította az eddigre már jelképpé vált zöld kalapját viselő Cassidayt, és átvizsgálta csomagjait, majd letartóztatta. A sajtó azonnal lecsapott a hírre, hogy a kongresszusi képviselők külön bejáratú szeszcsempészt alkalmaznak. Cassiday bűnösnek vallotta magát, és 60 napot töltött börtönben. Ez azt is jelentette, hogy ki volt tiltva a képviselői irodaházból.

Az alsóházból a felsőházba

A mindig találékony és immár ismert Cassiday így hát újra elkezdte felépíteni üzletét, ezúttal a kongresszus felsőházában. Itt már nem találta annyira kedvére valónak a társaságot, arányaiban azonban ugyanannyi alkoholfogyasztó volt a szenátorok között, mint a képviselőházban. Egyikőjük könyvei mögött tartotta irodájában a szeszt. Az illető sosem italt kért tőle, hanem „új olvasnivalót”, Cassidayről pedig mint „könyvtárosáról” beszélt. A szenátorok többnyire óvatosabbak voltak a képviselőknél – általában titkáraikat küldték „a zöld kalapos emberhez” rendelésükkel.

A csempész arra is választ kapott az egyik „száraz” honatyától, miért szavazott a szesztilalomra, amikor maga is alkoholfogyasztó. „George, tudom, hogy a körzetem elsöprő többségben ‘száraz’. Az ottani emberek hisznek a szesztilalomban. Amíg akarják, megkapják az összes ilyen jellegű törvényt. Ha eljön a nap, amikor már arra készülök, hogy visszavonuljak a kongresszustól, majd úgy szavazok, ahogy iszom.”

1929-ben Cassiday már négy éve a szenátusban dolgozott, amikor Charles Curtis alelnök tudomást szerzett tevékenységéről, és felszólította a szesztilalom érvényesítésére létrehozott szövetségi rendőri szerv, a Prohibition Bureau fejét, James Dorant, hogy vegye kézbe az ügyet. 1929-ben ráállítottak egy Roger Butts nevű, minden tapasztalatot nélkülöző ügynököt, aki sehogy sem tudott Cassiday bizalmába férkőzni.

A húszéves Butts mindent megpróbált – gyakornoknak adta ki magát, és így kért Cassidaytől alkoholt, a gyanakvó csempész azonban sosem neki szállított közvetlenül. Egy alkalommal még látványosan ittasan is ment be dolgozni, hogy híre eljusson a „zöld kalapos emberhez.” Cassidayre ez azonban éppen a kívánttal ellenkező hatással volt – egy ilyen felelőtlen fogyasztónak nem akart italt eladni.

Végül Butts a legegyszerűbb megoldással járt sikerrel: azt az üzenetet juttatta el Cassidaynek, hogy egy, a Capitolium parkolójában lévő autóhoz hozzon egy megadott időpontban hat üveg gint. Amikor 1930. február 18-án a megbeszélteknek megfelelően megjelent a csempész, a Prohibition Bureau ügynökei várták, és a gin mellett Cassiday „kis fekete könyvét” is lefoglalták, amelyben vásárlóit és rendeléseiket tartotta számon.

18 hónap börtönre ítélték. Miközben fellebbezésének eredményére várt, nem maradt tétlen – cikksorozatot jelentetett meg évtizedes tevékenységéről a Washington Post című lapban, amellyel az 1925-ösnél jóval nagyobb botrányt robbantott ki. Egyetlen honatyát sem nevezett meg, módszereiről és klientúrája kiterjedtségéről, szokásairól azonban részletesen beszámolt.

A csempész fellebbezését elutasították, így megkezdte börtönbüntetését – a maga módján. A csaknem tíz év alatt felépített kapcsolati hálója lehetővé tette, hogy egyetlen éjszakát se kelljen rácsok mögött töltenie. Saját maga ment reggelente otthonról autóval a börtönhöz, ahol eltöltötte a napot, majd este hazament.

A későbbiekben egy cipőgyárban, majd szállodákban dolgozott Washington környékén. 1967-ben, 74 évesen hunyt el. Tevékenysége cikksorozatán keresztül végleg hiteltelenítette a szesztilalmat támogató kongresszusi erőket. Az 1930-as kongresszusi választásokon aztán a „száraz” republikánus többséget felváltották az immár „nedves” demokraták, innentől pedig gyakorlatilag idő kérdése volt a szesztilalom vége.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com