Művészekből toborzott különleges egységgel tévesztették meg az amerikaiak a németeket a II. világháborúban

A hadicselek és az elterelő hadműveletek egyidősek a hadviseléssel. Julius Caesar és Napóleon is elkülönítettek egységeket, akiknek feladata az volt, hogy eltereljék az ellenség figyelmét a fontosabb műveletekről. Az Egyesült Államok hadserege azonban ennél jóval messzebbre ment a második világháborúban: felállított egy nagy mobilitású egységet, melynek kizárólagos feladata volt a multimédiás diverziók keltése rövid időn belül – ez volt a 23. Főhadiszállás Különleges Csapatai nevű alakulat.

Szigorúan titkos

A mindössze 1100 fős alakulat történetét a háború után több évtizeddel hozták először nyilvánosságra, ezelőtt vajmi keveset lehetett róla tudni. A második világháború talán legismertebb megtévesztő jellegű hadművelete a brit Fortitude (Állhatatosság) hadművelet volt, amelynek keretében arról győzték meg a német vezetést 1944 tavasza és nyara folyamán, hogy a nagyszabású szövetséges partraszállás a csatorna legkeskenyebb pontján, Calais környékén fog történni, nem Normandiában.

A 23. különleges egységet hivatalosan 1944. január 20-án létesítették, csapatai nagy része májusban, nem sokkal a június 6-i D-nap előtt érkezett meg Angliába. Vezetője a reguláris hadsereg bizonyított veteránja, Harry L. Reeder ezredes volt. Az alakulat alkalmas volt az ellenség egyszerre történő vizuális, hangos, és rádiós félrevezetésére – az 1000 főnél alig nagyobb alakulat akár két hadosztálynyi, azaz 30 000 katona jelenlétét is képes volt szimulálni.

Művészi látványosságok

A vizuális félrevezetést az egységen belül a 603. műszaki álcázó zászlóalj végezte. E zászlóalj tagjai közül sokan valódi művészek voltak, akiket New York és Philadelphia művészeti akadémiáiról toboroztak – emiatt az a hír járta, hogy az egész amerikai hadseregben ebben az alakulatban volt a legmagasabb az átlagos IQ. A képzőművészek üres óráikban sem voltak restek – az általuk készített rajzokból és festményekből a háború egy különleges képe rajzolódik ki. Többen közülük nagy karriert futottak be a háború után.

A 603. zászlóaljnak minden a rendelkezésére állt, amivel csak össze tudták zavarni az ellenség felderítőit: felfújható tankok, tüzérségi eszközök, dzsipek, teherautók, de még repülők is az eszköztáruk részét képezték. Ezek segítségével komplett csali páncélosalakzatokat, gépkocsiparkokat, tüzérségi ütegeket, de még a partraszálló csapatok korai hídfőállásaként szolgáló, úgynevezett Mulberry-kikötők másolatait is létre tudták hozni, amelyek teljesen valódinak tűntek a levegőből.

Az álcázóknak az apró részletekre való odafigyelés volt a legfontosabb fegyverre: a mindössze 42 kilogrammot nyomó felfújható Sherman harckocsik helyei mögé például buldózerek segítségével eszközöltek lánctalpnyomokat. A valódinak aligha nevezhető eszközökkel való munkának voltak derültebb pillanatai is: egy alkalommal Arthur Shilstone tizedes őrségben állt, amikor meg kellett állítania két francia biciklist, akik túl közel jöttek. Végül rájött, nem őt nézik, hanem a mögötte zajló munkát: a francia civilek azt látták, amint négy amerikai katona látszólag megemel egy 40 tonnás Sherman harckocsit. Magyarázatul a tizedes annyit mondott nekik, „az amerikaiak nagyon erősek.”

Valódinak hangzottak

A hangokkal történő félrevezetés a 23. különleges egységen belül a 3132. jelzőszázad feladata volt. A híres Bell Labs laboratórium mérnökei segítségével páncélos, gépesített és gyalogos csapatok mozgásainak hangját vették fel különféle helyzetekben még az Egyesült Államokban, majd a felvételeket magukkal hozták Európába. A felvételek a kor technikai színvonalának megfelelően mágnesszalagra kerültek rögzítésre. Nagy erejű hangszórók segítségével akár 25 kilométerre is hallani lehetett, ahogyan néhány jármű egy egész páncéloshadosztály mozgásának megfelelő, valóságosnak tűnő hangzavart kelt.

Kusza vonalak

A rádiós félrevezetők szerepét a csupán Különleges Jelzőszázadnak nevezett egység töltötte be. A század állományát a hadsereg egészéből válogatott kiváló rádiósok alkották, akik hamis hálózatokat hoztak létre, miközben más, valódi egységek rádiósait utánozva beszéltek egymással. Az egyes távírógép-kezelők stílusait is megtanulták utánozni, így akár azt is elhitethették az ellenséggel, hogy egy rég továbbállt egység még mindig az addigi helyén van – az ellenség is az egyedi stílusjegyekre figyelt a táviratos közlés figyelésekor. Az alakulat negyedik eleme a 406. harci műszaki zászlóalj volt, amely a fegyveres biztosítást látta el.

Valódi improvizálás: „atmoszférika”

A franciaországi hadjárat kezdetén – a művészi improvizálás méltó példájaként – egy újabb eszközzel bővítették ki fegyvertárukat: az általuk csak „atmoszférikának” nevezett valódi színjátékkal. Ez a német kémeket és civil besúgókat vette célba a már szövetséges kézen lévő területeken. Az „atmoszférika” keretében a 23. különleges egység tagjai nagyobb egységek jelzéseit helyezték el egyenruháikon, valamint magas rendfokozatú tiszteknek álcázták magukat – ez utóbbi egyébként az amerikai katonai törvények megszegése volt, azonban az egységnek nem származott belőle baja. Hamis parancsnoki központjaik mellett a városi kávézókat is ily módon álcázva látogatták, és hangosan tárgyaltak ki valótlan hadműveleti terveket, hogy az esetleg hallgatózó informátorokon keresztül további zavart keltsenek az ellenség köreiben.

Az „atmoszférika” keretében az egység többször keltette hatalmas csapatszállító teherautó-konvojok látszatát úgy, hogy néhány járművet egy meghatározott útvonalon vezettek körbe-körbe, miközben úgy tűnt, a jármű tele van – valójában a ponyvával letakart plató leghátsó részén ültek csak katonák.

Egy alkalommal a garantált hatás elérése érdekében az alakulat katonái egy egész konvojnyi dzsippel – amelyek gondosan fel voltak díszítve a 6. páncéloshadosztály jelzéseivel – érkeztek meg egy kollaboránsgyanús személy által üzemeltetett vendéglátóhelyhez. A dzsipek egyike a vezérőrnagyi piros rendszámmal volt felszerelve, és egy csakugyan kétcsillagos tábornoknak álcázott katona utazott a hátsó ülésén. A „tábornok” és „őrsége” ezután bement az épületbe, rekvirált hat láda drága konyakot, és fizetés nélkül távozott – gondolatmenetük az volt, hogy ha valamit, akkor ezt az esetet biztosan el fogja panaszolni az illető a németeknek, ha valóban nekik dolgozik.

A „szellemhadsereg” akciói

Ahogy Reeder ezredes magyarázta embereinek, az alakulat feladata az volt, hogy egy vándorló előadóművészekből álló társulat mintájára bárhol, bármikor eljátsszák szerepeiket – minden alkalommal más, valódi harci egység jelenlétéről kellett meggyőzniük a németeket. Egy „igen kritikus és figyelmes rádiós, szárazföldi és légi közönségnek” játszottak, akiket feltétlenül meg kellett győzniük.

Az egység első, kisebb akciójára az 1944. június 6-i D-nap után két héttel került sor, amikor egy gyorsan felállítható, az inváziós csapatok utánpótlásának gyors kirakodására szolgáló Mulberry-kikötőt szimuláltak éjszaka fények segítségével a francia partoknál, hogy az ellenség tüzérségi tüzét elvonják a valódi frontvonal mögötti csapatokról. Ezután Brest és St. Lo városok bevételéből is kivették részüket azzal, hogy elhitették a németekkel, a valódinál nagyobb erő készül bekeríteni őket.

A Mosel menti előadás

A „szellemhadsereg” székhelyévé 1944 őszétől a háború végéig Luxemburg vált. Itt adták elő egyik legnagyobb szabású küldetésüket is: ez volt a Bettembourg hadművelet, melynek keretében arról igyekeztek meggyőzni a folyó túlpartján állomásozó német csapatokat, hogy Patton tábornok 6. harckocsihadosztálya itt fog átkelni.

A hatás érdekében folyamatos erre utaló rádiós kommunikációt folytattak, továbbá négy teljes napon keresztül hallatták hangszóróikon keresztül a közeledő amerikai páncélosok hangjait. A hangeffektusok között emberi hangok is voltak – az éjszaka játszottak között volt például egy őrmester hangja, amint emelt hangon felszólít egy katonát, hogy oltsa el a cigarettáját.

A 60 órásra tervezett hadművelet azért nyúlt egyhetesre, mert a németek – akik a becslések szerint a „szellemhadsereg” rádiós kommunikációjának akár 75 százalékát is lehallgathatták – annyira komolyan vették a fenyegetést, hogy további csapatokat rendeltek a térségbe. Végül a 83. gyaloghadosztály mentette fel az alakulatot, amely már amiatt kezdett aggódni, hogy a németek esetleg megelőző csapást mérnek rájuk. Valójában a németek a nagyszámúnak tűnő amerikai csapattal szemben reménytelennek ítélték meg helyzetüket, így felrobbantották az általuk őrzött hidakat, és visszavonultak.

Németország kapujában

A 23. különleges egység összesen több, mint 20 nagyobb elterelő vagy félrevezető akciót hajtott végre a háború során. Legmerészebb és legveszélyesebb ezek közül 1945 márciusában történt, amikor a Rajna-menti Anrath és Dülken német falvak környékén szimuláltak nagy méretű csapatmozgást, hogy elvonják a figyelmet a folyón Weselnél átkelő amerikai 9. hadseregről és brit szövetségeseikről.

ez volt a Viersen-hadművelet, melynek során több mint 600 felfújható harckocsit és tüzérségi eszközt „vetettek be”. Emellett a műszaki csapatok álcázófüstöt alkalmaztak, miközben a jelzőszázad éjjel teherautók hangjait, nappal építkezés hangjait játszotta az ellenség felé, hogy a hídvető egységek munkáját szimulálják (néhány valódi mozgatható hidat is készítettek a látszat érdekében). A tüzérségi előkészítés utánzásaként rendszeresen villanógránátokat robbantottak.

Az elterelő akció teljes siker volt – a német csapatok nagy számban indultak meg a Rajnán keresztül a „szellemhadsereg” pozíciója felé, miközben a valódi 9. hadsereg több kilométerrel odébb átkelve csupán rendezetlen és elszórt ellenállással találkozott, és rendkívül kevés veszteséget szenvedett el.

A háborút követően

A 23. Főhadiszállás Különleges Csapatairól szóló aktákat a háború után titkosított irattárakba helyezték, ahol évtizedeken keresztül nyugodtak. Létezéséről ugyan lehetett tudni – az alakulatban szolgált egyes katonák elbeszélései megjelentek az amerikai sajtóban –, ezek azonban igen kevés részletet tartalmaztak, és kevés információt az egység felépítését illetően.

A „szellemhadsereg” hatékonyságához azonban nem férhet kétség. Mind az amerikai hadsereg saját későbbi elemzései, mind az egységről szóló aktákhoz és a német feljegyzésekhez azóta hozzáférő civil kutatók eredményei ugyanazt támasztják alá: több esetben a németek teljességgel tényként kezelték a nem létező amerikai haderő-csoportosulások jelenlétét. A „szellemhadsereg” katonái csatákat ugyan nem nyertek, de rengeteg életet mentettek meg azzal, hogy megosztották az ellenség figyelmét. Aligha vitatható, hogy a hadművészet egyik legmagasabb szintű és legösszetettebb válfajának kifinomult művelői voltak.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu