Bárhol, bármilyen álcában lecsaphatott a szesztilalom legrettegettebb ügynöke

Az Egyesült Államok történetének egyik leghírhedtebb rendelkezése a 18. alkotmánykiegészítés, közismertebb nevén a szesztilalom volt. A két világháború közötti időszak mindennapjait alapvetően befolyásolta ez az intézkedés, a maffia megerősödését is a szesztilalom bevezetéséhez köthetjük. Számtalan popkulturális alkotás született, amely ezzel a korszakkal foglalkozik, ám ezek alapvetően a szesztilalmat kijátszókkal foglalkoztak. De mi a helyzet azokkal, akik a rendelkezés betartása felett őrködtek?

Szomjasak és tartózkodók

A rabszolgaság eltörlése után a mélyen vallásos amerikai társadalmi rétegek számára új elérendő célt kínált a terjedő alkoholizmus visszaszorítása, majd legyőzése. Az Amerikai Mértékletességi Társaság 1826-ban alakult meg Massachusettsben, diadalútja innen datálható. Tíz éven belül több mint egymillió tagjuk volt, akik vállalták az alkoholos italoktól való tartózkodást. Hosszú távú céljuk az egész ország alkoholról való leszoktatása volt.

A szesztilalomért folyó harc azonban igen megosztotta az Egyesült Államokat, úgynevezett „szárazakra” és „nedvesekre” bomlott a társadalom. Szövetségi szinten egy ideig nem koronázta siker a szárazak törekvését, ám egyre több államban kezdtek elfogadni olyan rendelkezéseket, amelyek a későbbi szesztilalom előfutárai voltak.

A sort 1881-ben Kansas nyitotta. Az első világháború két okból is felgyorsította a szesztilalom bevezetését: egyfelől a gabonából készített italokat vissza kellett szorítani, hogy a hadsereg és a lakosság élelmezésétől ne vonják el a nyersanyagokat, másfelől az alkoholos italokat készítő műhelyek és üzemek nagy számban németek vagy német származásúak tulajdonában voltak. A szesztilalomért való küzdelem így egyfajta hazafias jelleget is öltött.

Andrew Volstead republikánus képviselő 1919-ben nyújtotta be a Volstead-törvényt, vagy más néven a 18. számú alkotmánykiegészítést, amely betiltotta a 0,5%-nál magasabb alkoholtartalmú, gabonából készített italok előállítását, szállítását és árusítását is. Érdekes módon a tilalom a kukorica- és gyümölcsalapú égetett szeszekre nem vonatkozott, főleg azért, mert az amerikai fogyasztók között ismeretlenek vagy népszerűtlenek voltak.

Bár Woodrow Wilson elnöki vétóval megpróbálta megakadályozni a törvényt, mind a szenátusban, mind pedig a képviselőházban átment a javaslat. (Utóbbiban mindkét párt tagjai között nagyjából kétharmados többségben voltak a „szárazak”).

A szesztilalom 1920-ban lépett életbe. Az amerikai társadalmat némileg váratlanul érte a teljes körű tilalom, ám hamar megszerveződtek azok a hálózatok is, amelyek arra épültek, hogy eljuttassák a szeszt a fogyasztókhoz. Korántsem csak a szervezett bűnözői körök figyeltek fel a lehetőségre. Az Egyesült Államokban több mint 1500 szövetségi ügynököt állítottak rá arra a feladatra, hogy elejét vegyék a csempészetnek és a tilalmat kijátszó árusoknak. Közülük is kiemelkedett Izzy Einstein.

A messziről jött ember

Izzy Einstein vagy eredeti nevén Isidor Einstein Zassowban, Ausztria-Magyarországon látta meg a napvilágot. 1901-ben még fiatalemberként döntött úgy, hogy kivándorol az Egyesült Államokba. Dolgozott postai hivatalnokként, de bolti eladóként is. Sem a háttere, sem pedig a képzettsége nem tette volna lehetővé, hogy rendfenntartói munkában vegyen részt, ám Izzy Einsteinnek volt egy nagyon komoly előnye: számtalan nyelven beszélt.

Az anyanyelve a jiddis volt, emellett tudott angolul, németül, magyarul, lengyelül és egy kicsit oroszul is. Az új törvény miatt az emberhiányban szenvedő hatóságok örömmel fogadtak a soraikba olyasvalakit, aki számos bevándorlóval szót értett.

Einstein külsőleg sem tűnt annak a figurának, aki hatékonyan léphetett fel a szesztilalom megszegőivel szemben. A rendelkezés bevezetésekor már 40 éves múlt. Fegyvert sem igen viselt, mégis csaknem ötezer embert sikerült letartóztatnia, s az elítélési rátája 95%-os volt. Működése eredményeképpen több mint ötmillió gallon italt foglaltak le, ami akkori értéken közel 15 millió dollárt jelentett.

A lenyűgöző statisztika mögött persze nem annyira szokatlan, ám általa életvitelszerűen alkalmazott módszer állt: Izzy Einstein ugyanis álruhában dolgozott. Egy távoli unokatestvére – aki komikusként kereste a kenyerét – adta az ötletet számára, így alkoholt szimatoló ügynökként ő sem ment a szomszédba, ha valaki másnak a személyét kellett magára öltenie.

Emellett maga mellé vette Moe W. Smitht, aki állandó partnerévé vált a felderítései során. Moe is volt korábban már minden: biztosítási ügynökként, bokszolóként, de egy éjszakai klub menedzsereként is kipróbálta magát, végül ügynöknek állt. Külseje nem sokban különbözött Einsteinétől, ő is kövérkés és veszélytelen alaknak látszott.

A zenész, a focista meg a kínai

Izzy Einstein született tehetségnek bizonyult, ha arról volt szó, hogy más bőrébe kellett bújnia. Ahhoz ugyanis, hogy bejusson az illegális italkimérésekbe, először bizalmat kellett keltenie a kiszemelt emberekben. Ha kellett utcaseprőnek, eladónak, könyvtárosnak, házaló ügynöknek, fűszeresnek, dokkmunkásnak, sírásónak öltözött, s még az is előfordult, hogy Moe-val közös párosuk egyike nőnek adta ki magát, és így lepleztek le egy illegális kocsmát.

Egy alkalommal pedig úgy záratott be egy tiltott italkimérést, hogy sáros futballmezbe öltözve jelent meg egy ilyen helyiségben, ahol csak annyit közölt, hogy végre vége a szezonnak, és szívesen szakítaná meg az edzését. Elhitték neki.

Persze nem csak a munkások körében „aratott sikert”, hiszen az alkoholtilalom nem csak az alsóbb társadalmi rétegekre vonatkozott. Amikor gazdagabb vendégeket fogadó helyszínekre vadászott, akkor bankárt, szépségverseny-bírát vagy lengyel grófot alakított. De eljátszotta egy magyar hegedűs és egy operaénekes szerepét is.

Egyszer megtörtént, hogy a Zenészek Klubjába tért be egy kölcsönkért kártyával, és felajánlotta, hogy fizet egy italt annak, aki állást ajánl. Miután érdeklődtek, hogy milyen hangszeren játszik, azt felelte, hogy harsonán, ám otthon hagyta. Miután kerítettek neki egyet, a muzikális családból érkező Izzy olyan sikeresen eljátszott egy számot, hogy visszatérése esetére megígérték neki az állást. Vissza is tért: egy letartóztatási paranccsal a kezében.

1922-ben egy kínai mosodásnak adta ki magát, és ez bizonyult hatékony álcának ahhoz, hogy a New York-i kínai negyedben is leleplezzen illegális italkiméréseket. De a nemzetiségek eljátszása nem állt meg itt, képes volt harlemi afroamerikainak is maszkírozni magát. A különféle nációk sorában voltak jiddis sírásók, német savanyúságcsomagolók, orosz halászok, texasi marhapásztorok és olasz gyümölcskereskedők is.

A két ügynök híre gyorsan elterjedt, számos illegális italos helyen még az arcképüket is kifüggesztették, hogy figyelmeztessék a veszélyre a helyieket. Mindez még találékonyabbá tette Izzy Einsteint, olyannyira, hogy egy alkalommal a saját nevén mutatkozott be, mire a helyiséget őrző kidobó ember nevetve beengedte a bárba.

Máskor fogadást kötött egy kocsmában, hogy ő Izzy Einstein, akinek a képe ott van a falon. A vendégek hangosan kacagtak, ám ő elővette az igazolványát, és letartóztatással bizonyította, hogy érdemes lett volna jobban megnézni az emlegetett arcképet.

Búcsú a szolgálattól

Izzy Einstein és Moe Smith sorsát a népszerűségük pecsételte meg. Az újságok fokozott figyelemmel követték a tevékenységüket, mivel történeteik valósággal toborozták az olvasókat. Ráadásul idővel rájöttek, hogy a hétfő reggeli lapokban van a legtöbb hely, mert a lusta újságírók nem szívesen dolgoztak hétvégén.

Így nem kellett mást tenniük, mint vasárnapra időzíteni a rajtaütéseket, és garantált volt a hétfői címlapsztori. A vasárnapi rekordjuk 71 rajtaütés volt 12 óra leforgása alatt. A biztos hírekre vágyó hétvégi ügyeletesek pedig cserébe a fix sztoriért bármit lehoztak tőlük.

A Tiltási Iroda, amelynek Izzyék dolgoztak, azonban féltékeny szemmel nézte a növekvő népszerűségű párost, amely az addigi gyakorlattól eltérően túlságosan is sokszor került az újságok címlapjára.

Elsősorban a szervezet méltóságát féltették ezektől az akcióktól, úgyhogy siker ide vagy oda, 1925. november 13-án felmentették őket a szolgálat alól. Izzyék verziója egy kicsit különbözött a hivatalosétól. Szerintük az iroda át akarta őket helyezni Chicagóba, de ők megtagadták a váltást, mert New Yorkban akartak maradni. Ezért kellett repülniük.

A szesztilalom idején nevet szerző páros ezek után szakterületet váltott, egy életbiztosítással foglalkozó New York-i társaságnál kezdett dolgozni. „Ami elég jó az exelnök Coolidge-nek, az elég jó lesz Izzy Einsteinnek is!” – felelte, amikor az új munkája felől érdeklődtek. Ezt a nagy világgazdasági válság idején is sikeresen folytatták.

Izzy Einstein 1932-ben még egy önéletrajzi könyvet is megjelentetett. Ebben többek között kifejezte reményét, hogy nem haragszanak rá egykori leleplezettjei, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Hogy valóban nem tartottak haragot, azt abból tudhatjuk, hogy sokan közülük Izzy Einstein életbiztosítást kötő ügyfelei lettek. Az egykori eredményes nyomozó végül 1938-ban hunyt el. Társa, Moe Smith 1960-ban követte őt.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu