Mindkét oldalon bevetették a kokaint az első világháborúban

Az újabb kutatások alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy az első világháború harcterein fontos szereppel bírt a kokain. Hogyan figyeltek fel a drogra az európai hadseregek, és miként jutott el a frontvonalba?

Ősi recept

A kokacserje levele a világon az egyik legrégebb óta fogyasztott kábítószer. Dél-Amerika őslakosai már évezredek óta ismerik, mind rekreációs célból, mind fájdalomcsillapításra és egyéb orvosi célokra használják napjainkban is egyes közösségeik.

A spanyol konkvisztádorok elsőre nem hitték el, hogy egy növénynek ennyiféle felhasználása lehet, és az ördög művének tartották fogyasztását. Végül azonban, miután meggyőződtek hatásairól, a gyarmati hatalom tíz százalékos adó kivetése mellett engedélyezte termesztését és árusítását.

A 19. század elején az európai hatalmak is komolyabban elkezdték megfontolni a kokacserje használatát katonáik fizikai állóképességének és harci kedvének növelésére. Elsőként a Latin-Amerikában csak Guillermo Millerként ismert William Miller nevű angol tiszt figyelte meg katonai használatra való alkalmasságát: Peru függetlenségi háborúja (1811-1826) alatt a helyi hadsereg mellett harcolt, és látta, hogy a kokalevelek rágása elengedhetetlen módja volt annak, hogy a perui katonák erejét és terhelhetőségét növeljék.

Európában elsőként Paolo Mantegazza olasz neurológus és fiziológus készített a kokacserje leveleinek stimuláló hatásairól tanulmányt, erre azonban nemigen figyeltek fel. Sir Robert Christison skót toxikológus volt az, aki konkrét kísérletekkel is felkeltette a koka iránt az érdeklődést Európában.

1870-ben megvizsgálta a koka hatását a fáradtságra: két diákja 26 kilométert gyalogolva fárasztotta ki magát. Ezt követően 6-8 grammnyi kokalevél elfogyasztása után az éhség, szomjúság és fáradtság tünetei megszűntek, így további egy órán keresztül tudták folytatni a gyaloglást.

1875 májusában, nem sokkal 79. születésnapja előtt végül Christison saját magán is kipróbálta a növény hatásait. Rendkívül lelkes volt a koka fizikai fáradtságot csillapító lehetséges felhasználhatóságát illetően. Egy alkalommal feljegyezte, túlsúlyos fiával együtt „elfáradás nélkül” képesek voltak egy csaknem 1000 méter magas hegycsúcs meghódítására a Skót-felföldön.

Katonai érdeklődés

Európa fegyveres erői is lassacskán kezdték felismerni a koka egyedi tulajdonságait és lehetséges katonai felhasználhatóságát. Theodor Aschenbrandt bajor katonaorvos ismerte Friedrich Wöhler és tanítványa, Albert Niemann 1859-es felfedezését, amikor a két férfi elsőként szintetizált kokaint a kokacserjéből. Találmányukat a következő évben jelentették be, 1862-ben pedig az 1668-as alapítású darmstadti Merck gyógyszeripari cég megkezdte a kokain előállítását.

A Merck úgy hirdette termékét, mint „olyan stimulánst, amely kimondottan alkalmas a test munkaképességének növelésére bármiféle veszélyes mellékhatás nélkül.” 1883-ban Aschenbrandt végrehajtott egy kísérletet, melynek keretében gyakorlatozó katonáknak vízben feloldott kokaint adtak. „Felkeltettem a hadsereg érdeklődését, és további kutatásra ösztönöztem őket” – írta összefoglalójában. „Úgy gondolom, elegendő bizonyítékot adtam kimagasló hasznosságáról.”

Ebben az időben a szer katonai hasznát nem általános erő- és állóképesség-növelő hatásában, hanem étvágycsökkentő hatásában látták. Arra látták jónak, hogy 15-20%-kal csökkentsék a hadsereg élelmezésének költségeit. Sok európai és amerikai orvos kísérletezett azonban a kokainnal az újabb felhasználási területek felfedezése érdekében.

Ilyeneket nem csupán az orvoslásban (például az aneszteziológiában és a lázcsillapításban) találtak, de a sportban is. A sport a korabeli államok stratégiájában fontos eszköz volt, mivel felkészítette a fiatal fiúkat a katonaéletre. Aschenbrandt katonai felhasználásról szóló jóslatai helytállónak bizonyultak az első világháborúban, melynek során a drog bőségesen bizonyította általános harctéri hatékonyságát.

A kokain iránti kereslet igen alacsony maradt még az 1880-as évek végén is, előállítása azonban egyenletesen növekedett. A Merck gyártásáról elérhető statisztikák jól szemléltetik ezt. 1881 és 1884 között összesen 1,4 kilogrammnyi kokain-hidrokloridot állított elő, csak 1885-ben viszont már csaknem 30 kilogrammnyit.

1913-ban a Merck kokaingyártása majdnem elérte a 9000 kilogrammot, ezután a háború megszakította a nemzetközi kereskedelmet, ami miatt a perui kokacserje és nyers kokain nem tudott eljutni az európai gyárakba. Ennek eredményeképpen a Merck gyártása 1915-re visszaesett 500 kilogrammra.

A semleges Hollandia színre lép

Ezzel egy időben, paradox módon, az első világháború egyre nagyobb keresletet teremtett a kokainra, és megágyazott egyetlen gyógyszeripari cég gyors fejlődésének: ez volt a Nederlandsche Cocaïne Fabriek, amelyet 1900 márciusában alapítottak Amszterdamban a Koloniale Bank és a Holland Kelet-Indiák kokacserje-ültetvénytulajdonosainak közös vállalkozásaként.

A háború alatt az NCF, amely lelkesen adott el kiváló minőségű kokaint mind az antantnak, mind a központi hatalmaknak, a drog első számú gyártójává vált a világon, évente átlagosan 14 000 kilogrammot előállítva. A háború tökéletes alkalom volt a cég számára, hogy elfojtsa konkurenciáját, és hatalmas profitot termeljen.

Ahogy nőtt a termelés, a gyárat modernizálták, és méretét csaknem kétszeresére növelték. A hadseregek igényeinek hatalmas növekedése meredek emelkedést eredményezett a termelésben, amely évi 20 000 és 30 000 kilogramm közötti szintre nőtt. Ez a hatalmas készlet azonban óhatatlanul a kokain árának eséséhez vezetett, az 1885-ös unciánkénti (kb. 31 gramm) 280 amerikai dollárról az 1914-es unciánkénti 3 dollárra.

Az NCF-nek óriási haszna volt Hollandia háborús semlegességéből. A háború súlyos csapást mért a konkurenciára, mivel elvágta számukra a kokalevelek importját, miközben a Holland Kelet-Indiákról akadálytalanul áramlott az NCF-hez az alapanyag. Ennek eredményeképpen Európa hadviselő országai a holland kokainra lettek utalva.

Az NCF amszterdami gyára viszonylag közel is volt a nyugati frontvonalhoz, ily módon akár rövid időn belül is nagy mennyiségű kokaint tudott szállítani szinte egyenesen a frontra, ahol a legnagyobb volt a kereslet a drog iránt.

Ébren tart, bátorságot ad, fájdalmat csillapít

A katonák kokainhasználatának aránya napjainkban is ismeretlen. Annyi azonban bizonyos, hogy soha korábban és soha többé nem fogyasztottak a hadseregek annyi kokaint, mint 1914 és 1918 között, nem csupán orvosi célra, de teljesítménynövelőként is. A hadakozó felek seregei azért osztogatták a kokaint, hogy harcosaikat felvillanyozzák és növeljék harci kedvüket. Általában segített lenyugtatni az idegösszeomlás szélén álló katonákat, és növelte teljesítményüket.

A német pilóták hosszú repülőutakon fogyasztották a szert. A francia feljegyzések szerint a korai repülősök igencsak kedvelték: „A kokain beletöltötte a kevés légi párbajozóba azt a hideg és teljességgel tudatos felemelkedettséget, amelyre – egyedül a drogok között – képes (…) Ugyanakkor épen hagyta cselekedeteik feletti irányításukat. Megerősítette őket, mondhatnánk, a kockázat gondolatának megszüntetésével.”

De a kokain minden bizonnyal sokkal népszerűbb volt a gyalogság, mint a pilóták körében. Nem sokkal a gallipoli csata (1915. április–1916. január) egyik támadása előtt például az ausztrál katonák jelentős mennyiséget kaptak a drogból. Továbbá az Ausztrália és Új-Zéland Hadtest (ANZAC) sebesültjeinek és betegeinek rendszerint a legkönnyebb és leghatékonyabb kezelést írták elő: a két erős fájdalomcsillapítót, a morfiumot és a kokaint. Nem meglepő módon sokan szoktak rá ezekre a szerekre, és maradtak függők jóval felépülésük után is. Ez volt az európai nagyhatalmak hadseregeiben a szörnyű valóság.

A brit hadsereg olyan termékre hagyatkozott, amely már bizonyította hatékonyságát a hosszú és fárasztó sarkkutató expedíciókon 1907-ben és 1912-ben. A Tabloid vagy Forced March (Erőltetett Menet) márkanév alatt forgalmazott készítmény kokaint és kóladió-kivonatot tartalmazott, és a londoni Burroughs Wellcome & Co. gyártotta. Ez a cég indította el később a kokain gyártását tabletta formájában.

E fejlesztés megnövelte a drog szavatossági idejét, praktikusabb tárolását és fogyasztását tette lehetővé, és higiénikusabbá tette beadását. A javasolt dózis egy tabletta volt „a szájban feloldva minden órában, amikor folyamatos szellemi megerőltetésnek vagy fizikai erőfeszítésnek van kitéve.” A Tabloid hirdetései azt állították: „Elnyomja az éhséget és meghosszabbítja az erőállóképességet.” Aligha meglepő tehát, hogy a brit hadsereg parancsnoksága úgy döntött, kipróbálja az Európában szolgáló katonákon.

Tekintve az első világháború veteránjai körében megjelent járványszerű függőséget, jogosan feltételezhető, hogy több százezren maradtak a későbbiekben is függők. A harcoló katonák, különösen a nyugati fronton valószínűleg az esetek többségében észre sem vették, amikor fehér „löketet adó” port kaptak ételükbe vagy italukba keverve.

Széles körben ismert tény, hogy a brit katonák rendszeresen kaptak rumot, főleg a pszichikailag megterhelő cselekedetek, például a lövészárkok közötti „senki földjén” át történő rohamok előtt. Szakértők napjainkban arra következtetnek, jó eséllyel lehetett kokain a rumban is, mivel az alkohollal kombinálva kétszeres hatásfokkal működik.

Az első világháború kokainhasználatának pontos mértéke továbbra is felfedezetlen terület, mivel a katonák közül rengetegen meghaltak még a háború során, így a háború után függőségben szenvedőkből tudnának csak kiindulni napjaink kutatói.

Az eltelt idő és a drogfüggőséggel kapcsolatos korabeli alulinformáltság azonban ennek megbecsülését is megnehezíti. A hadviselő felek hivatalos hadtörténészei nehezen vehetők rá az együttműködésre, mivel a „bedrogozott” katonák gondolata sok megszokott elképzelést felrúg a „Nagy Háborúval” kapcsolatban.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, fotó: illusztráció