Visszatérés a földre – a magyar válogatott búcsúja a világbajnokságtól

Az Európa-bajnokságon megnyertük a reményt, hogy már holnap is lehet sikeres magyar futballunk. Alig két hónappal később pedig már olyan gödörből kandikálunk kifelé, ahonnan a tegnap sem látszik tisztán.

Júniusban még a németek elleni, müncheni 2-2-n keseregtünk. Azóta Anglia végigszántotta válogatottunkkal a Puskás stadiont, majd Albániától is kikaptunk.

Most épp negyedikek vagyunk a világbajnoki selejtező csoportunkban. Lefelé Andorrán és San Marinón át vezetne az út. Aligha tudunk tovább zuhanni. A felfeléhez ellenben győzni kellene Londonban és Varsóban. Ami most ugyancsak képtelenségnek tűnik.

A katari világbajnokság – s vele együtt a világelit – szinte elérhetetlen messzeségbe távolodott tőlünk. Főként azért, mert nem csak az említett eredmények voltak lehangolóak, de a játék is.

Hogy miért estünk szét ilyen hirtelen?

Aligha egy ok miatt, de leginkább azért, mert az Európa-bajnokság bravúrsorozata elhitette velünk – értsd: mindannyiunkkal –, hogy elég jók vagyunk, ha a franciák és a németek ellen is döntetlenre futotta az erőnkből. Ugyan ki törődött a – kedvünkre játszó – szerencsemomentumokkal, amikor olyan szép volt a végeredmény? Az angolok elleni mérkőzés nyitányaként már az a szurkolói transzparenst feszített a lelátón, hogy „Kövessétek a régi nagy legendák útját!”. Magyarul, Puskásékhoz hasonlóan ti is agyabugyáljátok el Angliát.

Ami persze előfordulhatott volna, ha a vendégek félvállról vesznek bennünket, de ezt a szívességet nem tették meg nekünk. Southgate-ék felkészültek a Rossi-csapatból, és amikor szükségét látták, magasabb sebességi fokozatba kapcsoltak. Oda, ahová mi már képtelenek voltunk követni őket. A vendégek motivációját csak növelte a rasszista magyar szurkolókról szisztematikusan beléjük plántált kép, amire csak ráerősített a térdelő angol futballisták kifütyülése.

Növeltük a vágyat, hogy móresre tanítsanak bennünket.

Anglia 4-0-lal távozott a Puskás-stadionból, de búcsúzhatott volna hat- vagy hétgólos különbséggel is.

Az álmok világából becsapódtunk a földi valóságba. De gondoltuk, hogy csak kisiklás szemtanúi voltunk, amire válaszul megkaptuk az albánok elleni 0-1-et. A magyar válogatottnak korábban még gólt sem rúgó vendéglátók nem csak eredményesebbek voltak, de jobb futballt is játszottak. Úgy tűnt, hogy atletikusabbak, technikailag pedig legalább annyira képzettek, mint a mieink.

Szalai Ádám pozitív Covid-tesztje miatt hiányzott a vezér, az angolok elleni, durva vereség miatt hiányzott az önbizalom, és most nagyon hiányzik az a három pont, amire égető szükség lenne a világbajnoki remények fenntartásához.

Mostanra csak illúziónk maradt. Hogy majd Varsóban és Londonban jobb lesz… De hogy mitől, arra nincs hihető válasz. Mert közben, csendesen, 21 éven aluli válogatottunk is megkezdte Eb-selejtezős menetelését, és hazai pályán kikapott Izraeltől.

Mély a gödör. Nem érdemes hát kikezdeni a szövetségi kapitányt, nem érdemes nekiállni a 34 éves, hazai elvárásokhoz akklimatizálódott Dzsudzsákot visszakövetelni a csapatba, ahogy nem érdemes a dicső elődök sikereit követelményként előírni a maiaknak.

A magyar futballszurkolók egyetlen öröme, hogy a Ferencváros odaért az Európa Liga-sorozat főtáblájára. Aminek az a szépséghibája, hogy bajnokcsapatunkban a magyar futballisták – a kapus Dibusz kivételével – csak karakter- vagy epizódszerepet kapnak. Szemben mondjuk az albán Uzunival, a Fradi egyik erősségével.

Be kell látnunk, hogy az európai középmezőny aljához tartozunk továbbra is, és ott is maradunk, amíg az utánpótlás-kiválasztásunkban és -képzésünkben nem áll be gyökeres változás. Ha beáll, majd lesz reális esélyünk a középmezőny tetejéhez csatlakoznunk. Ha maradunk úgy, ahogy vagyunk, csak a labda gömbölyűségére apellálhatunk. Ami olykor bejön majd, de inkább nem.

Forrás: sport.blogstar.hu, fotó: MTI/Szigetváry Zsolt