„Az ember egyszer csak rátalál egy ilyen útra…” – interjú Ilyés Lénárd vásárhelyi színművésszel

Ilyés Lénárd színész neve valószínűleg nem ismeretlen a vásárhelyiek számára, a 39 éves művész ugyanis amellett, hogy Hódmezővásárhelyen nőtt fel, a Bessenyei Ferenc Művelődési Központban helyet kapó kortársdráma-felolvasóest, az Okuláré Projekt is az ő nevéhez fűződik. Lénárd a színészet mellett előadóművészként, drámaíróként és ceremóniamesterként is tevékenykedik. A színházzal való kapcsolatáról, a számára egyik leginkább közel álló színészi formanyelvről: a monodrámáról, egyéni motivációiról és a városszerte nagy kultúrának örvendő Okuláré Projektről beszélgettünk.

A színház miértje című fejtegetéseiben azt írja, hogy „a színház egy, a végtelenbe nyíló kapu, akiben van akarat, bármikor beléphet rajta”. Visszatekintve a kezdetekre, meg volt önben ez az akarat? Mi motiválta önt, hogy színész pályára lépjen?

Úgy gondolom, hogy az embert különböző életszakaszokban más és más dolgok motiválják. Ha a tizenhat éves kori önmagamra nézek vissza, talán az volt az egyik fő motivációm, hogy azt gondoltam: színészként tök jól lehet csajozni.

Ha valaki akkoriban megkérdezte volna, biztosan valami hasonlót válaszolok rá

– nevet.

A Bethlen Gábor Református Gimnáziumban tanultam, és volt ott egy remek tanár, Sisák Gábor, akihez elkezdtem színkörre járni. Bár nem voltam nagyon elismert személyiség a suliban, azt vettem észre, hogy amikor fellépek a színpadra, jól érzem magam, és dicséreteket kapok, ez azért adott egyfajta magabiztosságot. Azt éreztem, hogy színpadon lenni jó és vidám dolog. Az ember egyszer csak rátalál egy ilyen útra.

Ha jól tudom, ez az út már legalább 20 éve tart.

Érettségi után a bölcsészkaron tanultam tovább Szegeden, és fél évig gyakorlatilag mást se csináltam, csak buliztam, meg persze néha előadásokra jártam, egyszóval elég aktívan belekóstoltam az egyetemi élet bugyraiba. Úgy éreztem, hogy ez mind nagyon jó, de ha a mélyére nézek, akkor nem találok semmit. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy ezután nem buliztam többé, inkább csak megjelent bennem egy igény, hogy alkossak és teremtsek valamit.

Igazából ez, a teremtésre való igény felfedezése indított el komolyabban a színészet felé.

Elmentem hát a Szegedi Nemzeti Színház Stúdiójába, ahol életmódszerűen kezdtem el a színészettel foglalkozni, persze akkor még stúdiósként, reggeltől estig, de néha azért bejártam az egyetemre is. A stúdióban dolgoztunk, időnként azonban kaptunk néhány kisebb szerepet a Nemzetiben. A Szegedi Pinceszínház ekkoriban fedezte fel magának, hogy vannak stúdiósok és egyetemisták, így leginkább ott szereztük a tapasztalatainkat, ott kaptunk például először főszerepeket.

Elég sok darabban megfordult Szegeden: ki tudna emelni néhányat, amire jó szívvel gondol vissza?

A pinceszínházas darabok általában telt házasak voltak. Megcsináltuk például a Komám asszony, hol a stukkert vagy az Egy szerelem három éjszakája című darabot, ami nagyon nagy sikert aratott. A legkiemelkedőbb és egyben a legviccesebb számomra a vizsgaelőadásunk, a Ponyvaregény volt. Négy fiú vett részt benne, mindenkinek volt egy fő- és egy mellékszerepe, kivéve nekem, enyém volt az összes többi, ami azt jelenti, hogy tizenhét szerepet játszottam el egyetlen előadásban.

Egy hatalmas nagy nyitott képregény oldal volt a díszlet, és azon belül különböző cellákban voltak a jelenetek. A fenti jobb felső sarokban még Wolf voltam a problémamegoldó, de mire leértem már átöltözve érkeztem meg mint Tökfej, aki éppen kirabolja az éttermet.

Hogyan lehet egy olyan darabra felkészülni, amelyben ennyi szerepet játszik?

Technikailag nagyon érdekes volt, bár gyakorlatilag teljesen alkalmatlannak éreztem magam a feladatra. Abban jó voltam, hogy intuitív módon játsszak, például improvizáljak egy jelenetet. Ha helyből olvastam egy szöveget, azt jól hangsúlyoztam, jól értelmeztem, ami viszont hátrányom volt az a technika, hiszen nagyon nehéz volt számomra az ismétlés, nem mondom, hogy lehetetlen, de nekem kicsit több munkát jelentett.

Tizenhét szerepnél ez rengeteg átöltözést és gyors váltást jelentett, melyik szerepnek hol a ruhája, hol a bajusz, hol a szakáll. A szerepeket illetően pedig nagyon fontos volt, hogy egymástól különböző figurákat hozzunk létre mind hangszínben, mind gesztusokban, hogy jól meg lehessen őket különböztetni. Ebben viszont jó voltam és sikerre vittük a dolgot.

Azóta érte önt valami hasonló megpróbáltatás, nem mindennapi kihívás a pályája során?

Tizenhét szerepben ugyan nem játszottam azóta sem, de az egyik legnagyobb szakmai sikerünknek nevezhető darabunk, a Halottas Könyv szintén új kihívásokat tartogatott számomra. Ezt a kétfős darabot a fizikai színház nyelvén valósítottuk meg Formanek Csabával.

A fizikai színháznak több válfaja is van, amit mi csináltunk, az nem tánc, és nem prózai színház, hanem valami a kettő között, amely fizikai erőnléten alapul és szavak nélküli történetet mesél el. Alapvetően mindig inkább prózai színészként játszottam, teljesen új volt számomra ez a fajta előadásmód.

Szegeden és Hódmezővásárhelyen is bemutattuk, nagy sikert aratott, és szám szerint az eddigi legtöbb kritikát ugyancsak erről a darabról kaptuk.

És ha már Vásárhelynél tartunk, hogyan emlékszik vissza az itt töltött éveire?

Tizennyolc éves koromig Vásárhelyen éltem, amit akkoriban nem annyira szerettem, még nagyon kerestem a helyem és a valódi értékeim, gyakorlatilag egy felnövekvő, tudatlan ifjú voltam. Ma már azonban a nyugalom szigete számomra Vásárhely, a szüleim még mindig ott élnek, szoktam őket látogatni. Jókat lehet sétálni a belvárosban, és nagyon szeretem a művelődési házat is, ami szerintem nagyon jól kinőtte magát az utóbbi években.

Visszakanyarodva a kezdetekre, hogyan került fel akkoriban Budapestre?

Miután végeztem a Szegedi Nemzeti Színház Stúdiójában és a bölcsészkaron, harminc ezer forinttal a zsebemben elindultam Budapestre, gondolván, hogy a többit majd megkeresem színházból, ám egy év után kénytelen voltam hazajönni. Akkor már tudtam, hogy ezt így nem lehet.

Ezt követően jött egy reklám és sikerült visszamennem a fővárosba, de továbbra is a nehéz sorsú pályakezdő színészek életét éltem. Mivel nem a színművészetin végeztem, gyakorlatilag senkit nem ismertem Budapesten, nem voltak kapcsolataim. Ha bementem egy színházba, az első dolog, amit megkérdeztek, hogy ki tanított a színművészetin, de én erre ugye nem tudtam válaszolni.

Tehát nehezített pályán indult?

Mondhatjuk azt, hogy igen. Bevállaltam különféle munkákat, voltak különféle mellékvágányok, aztán végül a Trambulin Színházba kerültem, akik nagyon jó fejek voltak, és befogadtak. Ekkoriban pont felkérték őket egy szerepre a Budaörsi Játékszínbe, ahová én is velük tartottam, és egy csapásra a gyerekszínház világában találtam magam. A gyerekszínházzal sokat utaztam, lettek ismeretségeim és betekintést nyertem a független színház világába is.

A Radikális Szabadidő Színházban kezdtem el játszani, ekkor ismertem meg Formanek Csabit is, aki rendező volt és elkezdtünk együtt dolgozni. Működött akkoriban egy Tűzraktér elnevezésű független kulturális központ, ami egy régi iskolaépületben kapott helyet, én is bekerültem oda a társulattal. A Tűzraktérben különböző társulatok, bábosok, kézművesek, festőművészek béreltek maguknak termet, az épület falai között gyakorlatilag egy kulturális forradalom bontakozott ki. Számomra ez a hely ugyanúgy egyfajta iskolaként szolgált.

A független színházak világa, az arra jellemző kísérletezés rádöbbentett, hogy így is lehet színházat csinálni. Ennek hatására olyan műfajhoz nyúltam, amelyet Szegeden egyszer már sikerre vittem és akkor még nem igazán volt jellemző: egy-kétfős monodrámákat kezdtem előadni. A darabokhoz sokkal szabadabban, kísérletezőbb kedvvel álltam, egyszóval azt csináltam, amihez kedvem volt és nem azt, ami a közigénynek való megfelelés tekintetében jobban eladható volt.

Mi történt ezután?

Az első monodráma előadásomat, a Novecento című darabot még a szegedi éveim alatt mutattam be a közönségnek, de aztán nagyon sok helyre, például egy prágai kávéházba is eljutottam vele.  Az a jó a monodrámában, hogy akár egy, akár száz embernek is előadható, a maximum közönségem háromszáz fő volt a sepsiszentgyörgyi jazz fesztiválon.

A Novecento után – ekkor már Budapesten éltem – egyre kísérletezőbb kedvű darab jöttek, például a Virágot Algernonnak regényből átalakított Algernon-effektus című színmonodráma, amely egyszerre több idősíkban játszódik, majd egy totálisan abszurd történet következett, az Étellift, és ha még mindig bírta a közönség, a Halottas Könyvet hoztuk el számukra, ami ugye egy teljesen szövegmentes darab volt.

Milyen érzés egyedüli fellépőként színpadra állni?

Mindenkinek azt mondom, hogy próbálja ki. Egyébként egyedül könnyebb játszani, mint ketten. Ha egyedül vagy, a te kezedben van a kontroll, és ha netán elfelejtenéd a szöveget, akkor addig pörgetheted, amíg a következő részre nem ugrasz.

Ezzel ellentétben, ha ketten játszotok és nem azonos a tempó, akkor könnyen szétesik a dolog. Három szereplő megint csak nem olyan nagy gond, mert ha egy valaki ront, akkor elviszi a másik két szereplő. Nyilván ha valaki a monodráma során szét van esve, mert mondjuk nincs túl jó napja, akkor az egész darabra hatással van. Ennek egyébként nem volna szabad megtörténnie,

akinek ugyanis befolyásolja a játékát az, hogy milyen lábbal kelt fel aznap, ne csináljon monodrámát, mert nem az ő műfaja.

Hogyan lehet kizárni a színpadon a magánéletet?

Nem a magánéletet kell kizárni, csupán a jelenre és a darabra koncentrálni, és ha ez meg van, akkor a magánéleted nem fog eszedbe jutni. A színpadon mindig meg van, hogy mire kell figyelni.

Honnan jött az Okuláré Projekt ötlete?

Ekkorra már nagyon sokféle emberrel dolgoztam együtt, és jómagam is elkezdtem írni tanulni. Sok olyan drámaíróval találkoztam az évek során, akik ugyan egy-két helyen már bemutatták műveiket, de nagyrészt az íróasztalfiókjuknak írtak. Ekkor jött az ötlet, hogy valahol fel kéne olvasni ezeket. Az Emigránsok című kétszereplős darabból csináltunk egy felolvasóestet, és hatalmas telt ház fogadott minket. Rájöttünk, hogy ugyan a felolvasó színháznak vannak hátrányai – nyilván vagányabb egy konkrét darabot megtanulni és megrendezni –, mégis hihetetlenül aktuális tud lenni. Amit tegnap írtál azt ma előadhatod.

Azt kezdtem érezni, hogy ez egy olyan út, amit érdemes csinálni, hiszen amellett, hogy a több városban egyszerre, egy időben megtartott felolvasóesteknek közösségépítő erejük van, arra is rádöbbenti az embereket, hogy képesek alkotóvá és teremtővé válni.

Mi a helyzet a kortárs drámaírással?

Sokan írnak, sokan írnak jót és bemutatnak néhányat, de még mindig jóval kevesebbet mutatnak be, mint amennyit érdemes volna. Nehéz jó írót találni, mondhatjuk, hogy tű a szénakazalban, hiszen akik elkezdenek írni, nem mindig gondolkoznak azon, hogy mitől lehetnének jobbak. Többször kaptam felkérést olyan szövegek felolvasására, amelyek nem estek jól, hiszen nem voltak átgondoltak. Ezért ma már erős kutatómunkát végzünk: ha van olyan szöveg, amit jól megírt a szerző, akkor mentoráljuk őt, beszélünk a műről és adott esetben tanácsot is adunk.

Ha jól tudom, van erre egy „műhely” Budapesten.

Így van, ez pedig a METRO WORKS Színházművészeti Szabadiskola, ahol különböző tréningeket hirdetünk meg, van például drámaíró képzésünk is. Nem hivatalos iskolaként működünk, inkább különböző színházi témákban nyújtunk elmélyülést.

Aki eljön egy tréningünkre, az technikákat ismerhet meg, fejlesztheti a tudását, vagy új ismeretekre tehet szert. Nyilván, ha valaki nagyon el akar ebben mélyülni, akkor célszerű iskolába mennie, nálunk inkább a technikán van a hangsúly, amelyet aztán nagyon jól lehet hasznosítani a színházi munkák során.

Meséljen egy picit az Okuláré Projektről!

Az Okuláré Projekt egy város- és országhatárokat átívelő kortársdráma-felolvasóest sorozat, melynek keretében ugyanabban az időpontban, egyszerre hat városban olvassuk fel kortárs magyar drámaíróink frissen megírt darabjait.

Budapest, Debrecen, Hódmezővásárhely, Tapolca és Szabadka mellett Koppenhága is részt vesz a projektben. Hogyan jutott el ennyi helyre az Okuláré?

Talán pont a résztvevők és a helyszínek sokszínűsége az Okuláré egyik legizgalmasabb pontja, profik és amatőrök, kultúrkocsmák, művelődési házak, határon túli magyar csoportok, stúdiószínházak és középiskolák egyaránt csatlakoztak a kezdeményezéshez. Koppenhágában például lakásszínházat csinálnak, összejönnek öten és felolvassák a műveiket egymásnak. Az Okuláré Projekten egyébként most már nem egyedül dolgozom, a Fiatal Drámaírók Háza vette át a szervezést, én inkább már csak mentorként tevékenykedem.

Hogyan zajlik egy ilyen est?

A szervezők minden estére három-három drámaírót kérnek fel arra, hogy egy aktuális, előre megadott témáról írjanak egy-egy, maximum 15 perces egyfelvonásost. A felolvasások után mindenhol beszélgetés következik, ahol a közönség elmondhatja a szövegekkel kapcsolatos véleményét, gondolatait, és végül szavazással döntenek, melyik írás tetszett aznap este a legjobban. Az est végén Zoom-körkapcsolással minden helyszín néhány mondatban összegzi a tapasztalatokat, a voksolás eredményét, és a beszélgetések legfontosabb gondolatait. A legtöbb helyszínen megszavazott író a következő hónapra is meghívást kap.

Ahogy látom, igen erős közösségépítő ereje van ezeknek a felolvasóesteknek. Milyen visszajelzéseket kapott az elmúlt évek során?

Az első évben 10-15 ilyen alkalmat csináltam, aztán átadtam a szegedieknek, akik később engem is felkértek drámaírónak. Amikor elmentem megnézni, hogy mit csinálnak, megdöbbenten vettem észre, hogy egy nagyon erős okulárés közösség jött létre, és hatalmas kultúrája van az egésznek. Az Okuláré Projekt elindította az embereket a színházcsinálás felé.

A színház mellett ön ceremóniamesterként is tevékenykedik.

Amikor elkezdtem csinálni az Okulárét, azt vették észre az emberek, hogy itt van ez a srác: eseményeket szervez, játszik, beszél, vezényel. Pár néző fejében megfogant, hogy ideális lennék az esküvőjükre, ezért meghívtak vőfélynek. Elmentem és kipróbáltam, de azt éreztem, hogy voltam én már eleget színpadon, nem én szeretnék a legviccesebb ember lenni a buliban.

Inkább ceremóniamesterként tudtam elképzelni magam, ami számomra nem több és nem kevesebb, mint ami kell. Imádom csinálni, mivel hiszek abban, hogy az ünneplés nagyon fontos az emberek életében, a házasság pedig egy tök jó intézmény. A ceremóniamesterség anyagi függetlenséget biztosít számomra, emellett pedig szenvedéllyel csinálom.

Október 25-én, Vásárhelyen is bemutatja legújabb monodrámáját. Mit lehet tudni erről a darabról?

Liszkai Tamás kért fel nagyjából fél éve, hogy csináljunk egy előadást Saint Just életéről. Utánanéztem, hogy ki volt Saint Just, Tamás pedig a kezembe adott néhány eszközt és azt mondta, improvizáljak valamit szövegmentesen. Ő mondott néhány kulcsjelenetet, én pedig leimprovizáltam egy húszperces darabot, majd írtam egy monodrámát belőle. Ezt követően mondott további instrukciókat, újrarendezte a dolgot, és az idei Traktor Works táborunkban elő is adtuk.

Saint Just, avagy a párizsi forradalom végnapjai

 „Én már nem vagyok semmiféle festmény, se rajz, csak egy karcolat, egy durva markolat, egy kés, ami bök, ha kell és bár még nem fáj, de aztán csepereg a vér, vagy inkább ömlik, mint a tudatalatti és mint a gondolat…”

Egyes elméletek szerint a nyakazás után a fej még 2 másodpercig tudatánál marad. A kivégzett Saint Just-nek ennyi ideje marad, hogy lepörgesse maga előtt az életét és újraélje forradalmi kétségeit. Létösszegzés és társadalmi kérdések egy lefejezett forradalmár szemszögéből, avagy a kitágított idő melankóliája…

A Saint Just, avagy a párizsi forradalom végnapjai című monodrámát október 25-én, a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ színháztermében tekinthetik majd meg a nézők.