Csodájára jártak az I. világháborúban fejbe lőtt magyar katonának, aki 40 éven át nem aludt

A legtöbb embernek komoly problémát okoz, ha munka, egy családtagja vagy ismerőse betegsége vagy egyszerű álmatlanság miatt alvás nélkül tölt el egy éjszakát. Ilyenkor az emberek szinte kivétel nélkül rendkívül feszültté, ingerlékennyé válnak, és alig várják, hogy ágyba kerüljenek. Képzeljék el, mi történne, ha évtizedeken keresztül nem tudnának elaludni. Egy Kern Pál nevű magyar férfival a 20. század első felében ez történt.

Halottként elkönyvelve

Az 1884-ben született Kern Pál az első világháborúban önként jelentkezett frontszolgálatra az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. A századparancsnokként szolgáló férfi 1915 júniusában, egy Lemberg (a mai Lviv, oroszul Lvov) mellett az oroszok ellen vezényelt hajnali roham során megsebesült.

Méghozzá elég súlyosan: egy orosz katona golyója a halántékán hatolt be, és a másik oldalon jött ki. Kern négy hónappal később tudta meg, hogy mivel kiesett a zsebéből a kis fémdobozban tárolt személyazonossági jegye, és egy szétroncsolt fejű katona mellett találták meg, hivatalosan halottnak nyilvánították.

Az igazi Kernt közben reggel a szanitécek elvitték. A sebesült katonát egy lembergi kórházba szállították, ahol az orvosok lemondtak róla, ám miután három hétig eszméletlenül feküdt, végül magához tért.

Ezt követően Budapestre került, ahol kórházról kórházra vándorolt (sőt, nem csak a magyar főváros kórházaiban, hanem vidéki szanatóriumokban is megfordult).

Az esetet tehát nagy szerencsével túlélte, ám hosszú ideig fejgörcsök gyötörték, és bár ezek idővel elmúltak, soha többé nem tudott elaludni. Ráadásul a háború után – mint mondta – „olyan idegkimerülés vett rajta erőt”, hogy évekig nem is tudott emberekhez szólni.

Nem meglepő tehát, hogy a katonaságtól hadnagyként történt nyugdíjazását követően egy ideig sikertelenül próbált meg visszailleszkedni a polgári életbe. Számos viszontagság után végül hivatalnokként sikerült elhelyezkednie az Országos Társadalombiztosító Intézetnél.

Szomorú világhír és házassági ajánlatok

Kernt számtalan orvos kezelte, akik minden lehetséges módszert bevetettek a gyógyulása érdekében, mindhiába. Amikor 1930-ban egy újságnak adott interjúban megkérdezték tőle, hogyan érzi magát, nagyot nevetve a következőképpen válaszolt: „Hogyan érezheti magát egy ember, aki nem alszik? Fáradtságot ugyan nem érzek, (…) dehát nem szabad elfelejtenünk, hogy én azelőtt aludtam.”

Az újságíró felvetette, hogy amennyiben igaz a mondás, hogy az idő pénz, szerencsés, mivel több idővel rendelkezik bárkinél. Ezt azonban Kern kénytelen volt cáfolni. „Na, igazán nem tapasztalom, hogy az idő pénz volna, mert akkor nekem milliomosnak kellene lennem, márpedig szegény ember vagyok.”

Kern neve világszerte ismertté vált, angol, német és francia, sőt, még ausztrál lapok is írtak az emberről, aki soha nem alszik. A híre még az Egyesült Államokba is eljutott. A Rockefeller Intézet kutatói meghívták, hogy mint orvosi kuriózumot tanulmányozhassák, 1938-ban berlini orvosok hívták, hogy tanulmányozhassák esetét, és ugyanebben az évben még a Milwaukee Chronicle is beszámolt a „citizen who never sleeps” („a polgár, aki sosem alszik” – utalás New York város becenevére: „a város, amely sosem alszik”) is emlegetett Kern esetéről.

Környezete hírnevének megfelelően kitüntetett tisztelettel bánt vele, akár beült kávéházi törzshelyére, akár a munkahelyén szorgoskodott. Ennek ellenére a hivatalnok nem volt elégedett helyzetével. A terveire, vágyira vonatkozó kérdésre egy alkalommal azt felelte, szeretné, „ha már valami reális haszon lenne ebből a hírességből…”

A soha nem alvó férfi, ha közvetlenül nem is profitált hírnevéből, közvetett módon lett volna rá alkalma. Ahogy ugyanis egyre több külföldi újságban írtak a történetéről, nemcsak orvosok fordultak különféle kérdéseikkel a lapokhoz, hanem olyan nők is, akik egy házassági ajánlat céljából Kern címéről érdeklődtek. Egyikük kifejtette, mindig is arra vágyott, hogy egy olyan férfit találjon, aki mellett lerázhatja a polgári élet béklyóit. Egy férfi ugyanis, aki sohasem alszik, nyilvánvalóan nem hivatkozna fáradtságra, ha felesége szeretne estélyre, színházba menni.

Egy másik nő egyenesen arról számolt be, nem lenne ellenére, ha Kern kiköltözne hozzá, ahol – lévén anyagi gondjai nincsenek – boldogan élhetnének. Mindkét levélíró fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy nagy vagyonnal rendelkezik.

Cirkusz és koponyavásár

Kern azonban nem csapott le ezekre a lehetőségekre, mint ahogy a többire sem. Pedig alkalma bőven lett volna rá. Ahogy 1938-ban, egy újságnak adott interjúban fogalmazott, szinte nem telt el úgy év, hogy balesete óta ne kapott volna valamilyen ajánlatot külföldről, és persze Magyarországon is rengetegen bombázták felkérésekkel.

Egy amerikai gyűjtő egyenesen odáig ment, hogy Kern koponyájára tett ajánlatot, aki azonban nem kért az „ördögi üzletből”, mondván, a teste nem az övé, hanem Istené. „Volt olyan, aki cirkuszban akart mutogatni, természetesen a leghatározottabban visszautasítottam ezt az ajánlatot. Egyszer felszólítottak, hogy menjek világkörüli útra, tartsak előadásokat magamról, a csodáról. Ezt sem fogadtam el. Nem akarom én mutogatni magam, kérem, azt sem akarom, hogy beszéljenek rólam az emberek. Nyugodtan, csendben élek, nem akarok semmit az élettől” – fogalmazott.

Egy napja ekkoriban, immár nyugalmazott hivatalnokként így nézett ki: „Reggel bemegyeik a Társadalombiztosító Intézetbe (…) Ott tartózkodom az esti órákig. Fizetést ezért nem kapok, de valamit csak kell csinálnom (…) A késő délutáni órákban hazajövök, beülök (…) az íróasztalom mellé és olvasom a lapokat. Minden magyar lapot megveszek és elolvasok… De járnak nekem angol, francia és német lapok is, mindhárom nyelven beszélek, azokat is elolvasom. Utána vacsorázom, ledőlök az egyik karosszékbe és regényt olvasok, mindenféle regényt.”

Kern éjszakai elfoglaltságai az évek során meglehetős változékonyságot mutattak. Volt időszak, amikor végigsétálta az éjszakákat, máskor a lakásban sétált, olvasott, de gyakran fordult meg mulatókban is.

Elmondása szerint a zene miatt látogatott éjszakánként lokálokat, mivel egy jó zene hallatán olyan érzése volt, mintha aludna. A harmincas évek végén éjszakánként gondolatban gyakran bejárta az egész Földet. Földrajzzal foglalkozott, és gyakran térképeket is másolt.

Nyugtató helyett Biblia

Pihenésre persze neki is szüksége volt. Míg egy 1932-es interjúban kifejtette, hogy heti kétszer-háromszor feküdt le az ágyába, 1938-ban azonban már arról számolt be, hogy orvosa tanácsára napi két órán át, éjjel egytől háromig csukva is tartotta a szemét, annak ellenére, hogy elaludni továbbra is képtelen volt. Ilyenkor persze igyekezett minél hatékonyabban megszabadulni gondolataitól, hogy valóban el tudjon lazulni, ám ritkán járt sikerrel.

Persze volt, ami megnyugtatta – ahogy fogalmazott – „testileg és lelkileg egyaránt”. Hitéről így vallott: „A Biblia az én legnagyobb pihenésem. Soha nem lehet eleget olvasni, soha nem lehet eléggé tudni… Az apostolok leveleit már majdnem kívülről tudom… Istenfélő ember vagyok én kérem, hálát adok az Egek Urának, hogy életben tartott…”

Kern az éjszakai pihenést követően, négy órakor felöltözött, majd az egyik külvárosban található otthonából bement Budapestre. Beült egy Keleti pályaudvarnál található étterembe reggelizni, és innen figyelte az embereket. Mint mondta, ez a legnagyobb szórakozása.

Életfilozófiájáról így vallott: „Sokan kérdezik tőlem, hogy ez is élet? Hát én azt mondom ezeknek, az embereknek, hogy élni mindenképpen kell. Az életnek sok szépsége van, nem szabad eldobni. Soha nem tudom megérteni az épkezű, éplábú embereket, akik öngyilkosok lesznek. Én 22 év óta nem hunytam le a szememet, ne higgye, hogy paradicsomi ez az állapot. De mégis, ha kimegyek a természetbe, minden virágnak külön-külön örülni tudok. A füveknek, a fáknak, még a moháknak is… Volt elég időm arra, hogy a növényvilágot megismerjem. Éveken keresztül bújtam botanikai könyveket. A német, francia és angol nyelvet is a háború után tanultam meg.”

Tönkretett életek

Akárhányszor számolt be különös problémájáról, Kern nem ejtett szót arról, családja hogyan viseli az általa követett életvitelt. Az Újság nevű lap néhány hónappal korábban, 1937 áprilisában azonban a feleség szemszögéből is megírta a történetet. Kiderült, a Kern által lefestett éjszakai otthoni idill nem fedte tökéletesen a valóságot.

A feleség elmondta, hogy már Kern előző neje sem bírta ki mellette azt az életmódot, amit a férfi folytatott, ezért elvált tőle. A riport szerint az asszony sírva számolt be arról, hogy amióta együtt él a férfival, egy perc nyugta sincs. Kern reggel hóna alá csapja aktatáskáját (ekkoriban éppen nyugdíjazása előtt állt, és betegszabadságát töltötte, de hivatalba olykor bejárt), ám éjszakára nem mindig jött haza.

Mint nála jóval fiatalabb felesége beszámolt róla, előfordult, hogy két hétig nem látták. „Egy ilyen esetben elindultam keresni és bejelentettem eltűnését. Közben megjött a férjem, nem talált a lakásban és – mint a lapokban is megjelent – az én eltűnésemet jelentette be” – emlékezett vissza a nő.

A beszámoló később sem vett pozitív fordulatot, sőt: „A múltkoriban történt, hogy tizenegy óra tájban nesztelenül felkelt a díványról, kiment a konyhába és vacsorát csinált magának. Majd kezdte idegesen összecsomagolni holmiját és nagy csapkodások közben ismét elment hazulról. Nem is tudunk aludni, sem én, sem a gyerekek. Hiszen rettenetes a várakozás, meg aggódva figyelni minden csengetésre, reménykedni: hátha korábban jön vissza, mint szokott. És amikor hazajön, kezdődik a rettegés, hogy nem mégy-e el.”

Mint kifejtette, az együtt töltött nyolc év folyamatos feszültsége azt eredményezte, hogy harmincas évei elején járva elkezdett őszülni, a gyerekek pedig félve húzódnak takaróik alá, amikor éjjel ajtócsapkodást hallanak. „Nem bírom tovább!” – vonta meg a feleség a végső konklúziót.

Kern végül 1955-ben halt meg, miután már 40 éve nem aludt egy percet sem. Források híján sajnos nem tudjuk, mennyi ideig keserítette még meg a családja életét.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu