Simon Ferenc: mindig ünnepi pillanat nekem, amikor bemegyek a Bethlen Gimnáziumba

37 éve tanít, Diákszínpad-vezető, imádja az irodalmat, és soha el nem költözne Hódmezővásárhelyről, mert –mint ahogyan fogalmaz–, ő mindig is itt volt, és itt lesz otthon. Az idei Boldog Gizella-díj egyik kitüntetettjével, Simon Ferenc tanár úrral beszélgettünk tanításról, pályáját meghatározó emlékekről, hivatástudatról, nevelésről és természetesen arról is, hogyan érintette, amikor megtudta, ő az egyik díjazott idén.

Promenad24: Nagyon régóta tanít a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban, melyek azok az emlékek, történések, amelyek meghatározták pedagógusi pályáját, vagy esetleg mérföldkövet jelentettek?

Simon Ferenc pedagógus, magyartanár: 1984 óta vagyok a pályán, az akkor még Kertvárosi Általános Iskolának nevezett intézményben kezdtem óraadó tanárként és napközis nevelőként. Egy évig voltam itt, de mindenképpen meghatározó lett, mert nagyon érdekes volt ezt a korosztályt és a napközis munkát is megismerni. 1985 óta dolgozom a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban, immár 36 éve, és a mai napig az egyik legnagyobb élmény számomra, hogy odakerülhettem. Én bár a Kossuthban érettségiztem, de egy olyan iskolában tanítani, mint amilyen az 1723 óta folyamatosan működő patinás Bethlen, hatalmas öröm nekem, minden pillanat ünnepi, amikor oda belépek. Ezzel szinte párhuzamosan, 1987-ben kóstoltam bele a diákszínpadi munkába, amit lelkes diákokkal kezdtünk el. Az első rendezés egészen más körülmények között zajlott: akkor még a rendszerváltozás előtt voltunk, és Szegedre kellett mennünk válogatóra, hogy Gyulára, az Erkel Diákünnepekre elmehessünk. Később aztán sokat és nagy sikerrel szerepeltünk még ott az elmúlt harminc évben.

A diákszínjátszást kiemelkedően fontosnak érzem hivatásomban. Ez egy nagyon koncentrált és összetett tevékenység, hiszen együtt alkotjuk meg a diákokkal az előadást, ők választják ki a zenét, tervezik meg a táncot, a mozgást, a gesztusokat. Még a szövegeket is a mai diáknyelvhez igazítjuk, hogy a játék minden eleme róluk és a mának szóljon. Éppen ezért a legnagyobb kedvencünk a mindig időszerű, örök klasszikus: Molière, mert az ő művei nagyon jól alkalmazhatók diákszínpadra. Hiszen célunk nem a hivatásos színészek utánzása, hanem a játék öröme.

Természetesen a tehetséggondozásban, a versenyekre,a pályázatokra történő felkészítésben is sok örömömet leltem,és meghatározó emlékeim közé sorolom, miképpen egy-egy érettségiző diákom kiváló teljesítményét, vagy akár a gyengébbet is, ha a diák és a tanár is megküzdött érte. Most például egyik tanítványom az emelt szintű érettségin 97 százalékot ért el, nagyon büszke vagyok rá.

Miért szeret tanítani, mit ad Önnek ez a hivatás? Most elsősorban nem a szakmai sikerekre gondolok, hanem Önnek, mint embernek, mint jelent az életében?

Az iskola egy különleges terepe a valóságnak. Bár nem az épület a legfontosabb, de azért a külső megjelenés is lényeges, és én egy gyönyörű épületben taníthatok, ahol a falak is beszélnek, hiszen tele vannak szép és megfontolandó idézetekkel. Bensőséges a viszonyom tanártársaimhoz, az iskola minden dolgozójához, és ezek mind-mind hozzáadnak az emberhez.

Ami a tanítást és a diákokat illeti, Ferencz Győzőnek van egy nagyon szép verse, ebből idézek: „Én most is csak azért vagyok zavarban, / Mert tanítani műveket akartam, / És akkor, mit tagadjam, kiderül, / Az számít, aki velem szembenül.” A diákok a leglényegesebbek, akik velem szemben ülnek, vagyis a tanár-diák kapcsolat. Olyan dolgokra jövünk rá együtt, közösen, amelyek meghatározó élmények. Igen, irodalmat és nyelvtant tanulunk, de elsősorban gondolkozni tanulunk. Azt, hogyan lehet a művet feltárni, megfejteni, és ezen keresztül magunkat és a világot is jobban megérteni. A művészetre, a tudományra, és magára a lét egészére csodálkozunk rá. Az együttgondolkodás, a felfedezésélménye a meghatározó, és remélem, az órák hangulatáról a tanítványaim otthon is mesélnek, így az ismeret elmélyül, és a hatás megsokszorozódik. A kamaszok nagyon érzékenyek, nem szeretik, ha direkt módon akarják őket nevelni, ezért csak nagyon finoman, indirekt módon lehet rájuk hatni, és rávezetni őket, hogy értékválasztásuk belülről fakadjon. Ennek elérése az iskola csodája, a tanítás művészete.

Ön tősgyökeres vásárhelyi, miért szeret itt élni?

Fontos, hogy az ember hol lakozik, vagyis hol érzi igazán otthon magát. A családon és az iskolán kívül a tágabb környezet, a városunk, a mi otthonunk. Én vásárhelyiként vagyok ember, mint ahogyan a magyar nyelv által vagyok magyar ember. Én itt vagyok otthon. A szüleim is itt éltek, édesanyám a kopáncsi tanyavilágban töltötte ifjúságát, édesapám pedig egész életében a vásárhelyi határt járta – csatornabiztos volt. Soha nem gondoltam arra, hogy elmenjek innen, én alapértelmezésként szeretem Vásárhelyt. A kultúráját, a nyugodtságát, a hangulatát, és hivatásomban itt találtam meg, ami bennem minden lényeget kitölt.

Hogyan érintette, amikor megtudta, hogy Faragóné Szénásy Emese mellett Ön kapja a Boldog Gizella-díjat?

Nagyon váratlanul ért, és nagyon örömteli volt. Éppen a Szent István Általános Iskolában dolgoztam, az Író-Deák vers- és novellaíró pályázatértékelését folytattuk, amikor a telefonhívást kaptam Dr. Kószó Pétertől. Nagy öröm, hogy azok közép léphettem, akik már előttem megkapták ezt az elismerést. Külön öröm, hogy két bethlenes tanár kapta idén a díjat. És az, hogy kedves tanártársammal, Faragóné Szénásy Emesével együtt vehettük át. Köszönjük a jelölőknek a jelölést, a Polgári Hódmezővásárhelyért Alapítványnak a díjat és a szép átadási ünnepélyt. A kitüntetést elsősorban feleségemnek ajánlom, aki biztatott és segített, továbbá minden tanáromnak, aki tanított, és minden tanártársamnak, akivel együtt dolgozhattam, és az összes diákomnak, aki velem szemben ült. Köszönöm, hogy megteremtették tanárlétem értelmét, mert egyedül Istené a dicsőség. SoliDeoGloria.