Szív-ügyek

Amikben az önzetlenség a legfontosabb.

Biztos mindenkinek vannak az életében vannak olyan feladatok, amelyeket nem azért teljesít, mert anyagi hasznot remél tőlük. Előfordulhat, hogy sok időt és energiát is követel a megvalósításuk, mégis tesszük, ami tőlünk telik. Sőt még az is lehet, hogy lelkesek és fáradhatatlanok vagyunk bennük. Lehet, mások számára érthetetlen, mi az, ami mozgat bennünket, hogy feláldozzuk adott esetben a szabadidőnket, a pihenésünket is, hogy dolgozzunk az adott ügyért. Nevezhetjük balekságnak, de érezhetjük önzetlenségnek, szívből adott tettnek is, amit vállalunk.

Szerintem nagyon fontos, hogy legyenek a mindennapjainkban ilyen tettek vagy hagyományok. Mert segítenek a mindennapi mókuskerékből kilépni, a monoton dolgainkban egy kis oázist jelentenek, amiben fel lehet töltődni. Mert bár úgy tűnik, hogy másért, másokért és fontos célokért teszünk, és ez igaz is, közben a legtöbbet mégis mi profitálunk belőle. Meggyőződésem, hogy végül sokkal többet kap vissza az ember lelkileg, mint amennyi fáradtságot, lemondást beletett; és ezt az érték-faktor teszi.

Akad, amikor a küldetést megörököljük, számunkra kedves személy miatt vállalunk részt a feladatokból; vagy családilag nevelődünk bele. Itt nagy szerepe van annak is, mennyire érezzük lelkiismereti kérdésnek a teljesítést. Nekem egy találkozó évenkénti megszervezése jelent ilyen kihívást, amiben a nagyapámra gondolás, akinek ez nagyon fontos alkalom volt az életében, mindig átlendít a holtpontokon. Utólag azután mindig örülök, hogy nem adtam fel, de azt nem állítom, hogy nem játszom el néha a lehetőséggel. Ugyanígy magától értetődőnek érzem, hogy néha önkénteskedést vállaljak; a kapott visszajelzések mindig feledtetik velem a macerákat és a munkát is.

Előfordulhat, hogy felkérésnek nem tudunk ellenállni: mert fontos a cél, képesek vagyunk a megvalósításra, nem akarunk kimaradni, vagy részesei szeretnénk lenni mi is valami nagyobb jónak. Persze, érdemes átgondolni, hogy nem arról van-e szó, hogy nem tudunk nemet mondani. Szerintem itt jó iránytű, ha az érzéseink mentén közelítünk és világosan látjuk, mi is munkál bennünk. A düh, a csalódás, a dac csak az ürességet fokozza bennünk és eltávolít attól, amiért érdemes magunk és a mások örömére is tenni valamit.

Lehet, hogy nem tudunk rendszeresen kapcsolódni egy jó ügyhöz: a lényeg, ha késztetést érzünk, akkor azt mindig tegyünk meg. Sőt, élére is állhatunk, ötletgazdái is lehetünk kezdeményezéseknek.  Úgy tapasztalom, nem kell nagy dolgokat tenni.

A hozzáállásban és a nyitottságban rejlik az erő, ami azután értékessé teszi az apró szándékot, a kicsi önzetlenséget, a jelentéktelennek tűnő tettet is.