El Camino: az Út, mely lemodellezi az életed – 2. rész

Még javában járta – szó szerint – a maga Útját a vásárhelyi Tábori Orsolya, amikor egy kis úti videója kíséretében hírt adtunk róla, milyen vállalkozásba is kezdett ő. Egyedül járta végig ezt a fizikai és lelki megpróbáltatásokkal, de annál több csodával, tapasztalattal és tanulsággal szegélyezett utat, és amelyről napokig tudna mesélni. És tervei szerint fog is, mert szeretné átadni mindazt, amit látott, amit érzett és érzékelt, és szeretné mindenkinek jó szívvel ajánlani. Velünk is megosztotta legemlékezetesebb élményeit vagy legalábbis azok egy részét. Mert ahogy mondja, ezt meg kell élni, meg kell tapasztalni.

P24: Adódtak-e az Út során nyelvi nehézségek?

Orsolya: Kezdjük ott, hogy nem beszélek spanyolul, és ami azt illeti, az angol nyelvvel is akadtak korábban problémáim. A hangsúly pedig a korábban szóra helyeződik, ugyanis az Út arra is lehetőséget adott, hogy csiszoljak a tudásomon. Történt ugyanis, hogy még viszonylag az út elején találkoztam egy spanyolajkú angoltanárral, aki beszédbe elegyedett velem. Azelőtt nem szerettem ezen a nyelven megszólalni sem, nemhogy hosszasan társalogni, de mondhatjuk, hogy ezúttal „muszáj” volt, és ki kellett lépnem a komfortzónámból e tekintetben is. Egy nap alatt kigyógyultam ebbéli szorongásomból, melyen megannyi, az évek során angoltanárnál töltött óra sem tudott segíteni. Az útitársam álló nap beszéltetett, ha kellett kijavított, ismételtetett, és elmondhatom, hogy sokat tanultam tőle, és egy picit talán ő is tőlem.

Mivel szereti a nyelveket, és gyűjti is más nemzetek szavait, a róluk készült hanganyagokat, engem is arra kért, hogy hadd rögzítse, amit mondok.

Újra és újra elismételtette velem Hódmezővásárhely nevét, melyről először alig hitte el, hogy ilyen város létezik egyáltalán. Mókás volt.

De ahogy az előző beszélgetésünkkor is mondtam, valóban mindig olyan emberrel találkoztam, akire éppen szükségem volt, mindenkitől tanultam, tapasztaltam valamit, ahogyan tőle is.

Egyedül járta végig az utat, nőként, nem félt időnként?

Ó, dehogynem. Hol a nagyvárosok forgatagától tartottam, és az ottani közbiztonságtól, hol pedig úgy éreztem, hogy a külvárosi területeken félelmetesebb haladni. Ez utóbbiak például a szabadon engedett állatok, bikák, kutyák miatt is veszélyes lehetnek. Ahogy korábban is említettem, szorongó személyiség voltam, ezért is vágtam neki ennek az embert próbáló kihívásnak, és az El Camino ebben is segít és segített. Ebben a cirka egy hónapban is szembe kell néznünk a félelmekkel, ahogyan a mindennapi életünk során is. Ha időjárási viszontagságok nehezítik az utunkat, ha nem várt akadályok bukkannak fel, mint jelen esetben például egy szabadon engedett állat. A tanulsága mindennek az, hogy szembe kell néznünk a félelmeinkkel, és nem szabad azon nyafogni, hogy jaj, most mi lesz velem. Bele kell állni, meg kell oldani a problémát és minél gyorsabban.

És nemcsak az állatok lehetnek első pillantásra veszélyesek, hanem az emberek is, hiszen az Út során nem ismertem senkit. A zarándokszállások történetesen az utazók rendelkezésére állnak, és alapvetően bizalmat szavazunk oda-vissza egymásnak, de akadt olyan helyzet is, amikor az este számomra nem egy ilyen szálláson (albergue) ért véget. Bizony, már-már úgy tűnt, hogy egy utcai padon hajtom álomra a fejem, amikor egyszer csak megszólított egy közeli házban lakó fekete fiú. Erősen gondolkodtam, hogy elfogadjam-e a szállásra vonatkozó ajánlatát, talán kicsit túlzottan is nyájasnak tűnt, aztán úgy döntöttem, lesz, ami lesz, bemegyek. Ezután egy belső szobába invitált, akkor kezdtem csak igazán vonakodni, de megint csak felülkerekedtem a félelmemen. Mint kiderült, egy minden otthonban fellelhető imádkozó szoba volt ez, és amelyben egy tábla azt tudatta velem, hogy ma este már késő van, nem kapok vacsorát, ma Istennel vacsorázom, vagyis úgy fekszem le aludni, hogy nem veszek magamhoz ételt.

Más alkalommal is volt, hogy fiúk, férfiak szólítottak meg vagy hívtak be magukhoz, de egyszer sem bántott senki.

Ahogy az Út során annyiszor megtapasztaltam, ezek az emberek rendkívüli bizalommal vannak a másik ember iránt, nem tartanak tőlük semmilyen szempontból, beinvitálják az otthonukba, megosztják velük az ételüket és amijük van, még ha az vajmi kevés is.

Rájöttem, hogy hiába izgulok, hiába sajnálom magam, hiába szorongok, attól nem lesz jobb, és meg kell tanulnom mindenben meglátni a jót, megbízni az emberekben is. Ezt ott nagyon meg lehet tapasztalni, egyszer a nagyváros a kemény dió, aztán a kisváros; vagy a hideg, vagy a meleg, de mindenütt meg kell látni a szépet, illetve a pozitívumokat. A rossztól el kell tudni vonatkoztatni.

Ha már a szállásokról és a kihívásról esett szó, mi voltak a tapasztalatai általánosságban?

Nem meglepő módon a komfortzóna témája szorosan összefügg ezzel is. Nyilván nincsenek szállodai adottságok, egyszerű körülményekre kell számítani. De ezen az úton ez nem is annyira lényeges: míg itthon megnézi az ember, hogy mennyire tiszta a pohár, amiből inni készül, ott az a fontos, hogy legyen mit kortyolni. Ha olyan valaki lép erre az útra, akinek tehát fontos a heti fodrász, meg manikűr és hasonlók, az vagy nem fogja jól érezni magát, vagy pedig átértékeli, mi is az, ami igazán prioritást érdemel. Anno én is kényes voltam a tiszta tányérra, pohárra, ott ez eszembe sem jutott: bármiből ettem vagy ittam. Nem volt bolt vagy étterem, csak nagy ritkán, amit láttam mindvégig, az „csak” a táj.

Négyhetes az út egy átlagembernek, mely során az első hét a fizikai fáradtságról szól. Ez nagyon beigazolódott nálam, csupa véraláfutás volt a vállam; fájdalmas és vízhólyagos, feldagadt volt a lábam; leégtem, mindenem fájt, ráadásul egy nőnek azok a napok még jobban gátolják a komfortérzetét, sőt.

De ez alatt az egy hét alatt megszokja a test, hogy ez a 25-30 km séta a napi penzum, és a további időszak már sokkal könnyebb.

A második hét a pszichés fáradtságról szól. Ami lelki gubanc van bennünk, az mind ez időtájt jön elő. Jómagam ott gondoltam át az életem, hogy mitől féltem, hogy hogyan kellene élni, mint kellene szemlélni a világot és benne az életemet.

A harmadik hét alatt éreztem, hogy most már igazi, tapasztalt zarándok vagyok, és szerénység nélkül állítom, hogy többnek éreztem magam „az utolsó 200 kilométeres”, úgynevezett „kamuzarándokoknál„.

És az utolsó hét volt az, amikor elköszöntem az úttól. Ekkor már nem is nagyon akartam, hogy vége legyen, mert meg lehet szokni mindent. A végső öt napban egy magyar lánnyal gyalogoltam együtt, ekkor már jó is volt egy kis magyar szó és társaság, viszont az legutolsó napnak újra egyedül indultam neki.

A végén értékeltem át nagyon sok mindent, hogy vajon ki tudja, hogy mi a jó: az a jó, hogy van vagyonunk, házunk meg autónk, vagy meg lehet szokni azt is, hogy szabad vagy, és azt csinálsz, amit és amikor akarsz. Én az utóbbi mellett teszem le a voksomat.

Miben változott az élete, mi mindent értékelt át még az Út során?

Azóta is folyamatos változásban vagyok, minden téren. Ami a legkézenfekvőbb e pillanatban, hogy jelenleg munkát keresek. Sok ember ettől leblokkol, kétségbeesik, de elmondhatom, hogy az Út során a pozitív gondolkodásom nagyon sokat fejlődött, és nem szorongok. Régebben, ha kívánhattam volna egyet egy jó tündértől, akkor azt szerettem volna, ha elmúlik a szorongásom, mert megnehezíti az életem. Ez a fajta szorongás teljesen elmúlt, és mióta hazajöttem, sikerült mindent bevonzani, amit szeretnék: a vonzás törvénye alapján élem az életemet. Azelőtt is igyekeztem ennek megfelelően szemlélni a dolgokat, de most már ez sokkal tudatosabb. Azt tudom tanácsolni, hogy aki szorong, az menjen, és vágjon neki ennek az útnak mindenképpen.

Minden egyes napot megéltem, mindig csak arra az egy napra koncentráltam, ami előttem áll. Villámgyors az élet, és közben rengeteg lényegtelen dologra koncentrálunk: milyen végzettséged van, mid van, mennyi pénz csücsül a bankszámládon. A zarándoklat alatt senki nem mondogatta, hogy mije van, mivel foglalkozik, ezek a dolgok eltörpültek. Persze fontos a boldoguláshoz sok minden, de ott ezektől el lehet vonatkoztatni.

Annak idején én is mindig rohantam, tanultam, mellette dolgoztam, arra törekedtem, hogy több legyek, és többre vigyem minden téren, de kicsit most megálltam, és az El Caminón átértékeltem, hogy mi a fontos. Nagyon örülök, hogy eddig sok mindent elértem, befejeztem a tanulmányaimat, de nem ez a legfontosabb dolog az életben. Ma már nem rohanok, tudok lenni a jelenben, megélni minden pillanatot.

Le lehet állítani a rohanó életmódot, csak tőlünk, magunktól függ. Bárki élhet nyugodtan, ez nem múlik a külső körülményeken, bármennyire is azt gondoljuk.

Az Út óta a sugallatokra is figyelmesebb vagyok. Bizony nagy tanulsága a zarándoklatnak, hogy mennyire oda kellene figyelnünk a belső hangunkra, melyet az ember hajlamos elhessegetni. Az El Camino erre pont jó, hogy kiszakadsz, és csak a belső hangodra tudsz figyelni.

Aki nem olvasta volna a cikk első részét, ide kattintva megtalálja.

Kapcsolódó

El Camino – az Út, mely lemodellezi az életed – 1. rész

A vásárhelyi Tábori Orsolya egyedül járta végig ezt megpróbáltatásokkal és számtalan csodával, tanulsággal szegélyezett utat.

A következő, befejező részben Orsolya nagyon érdekes legendákat mesél, és megmutatja a zarándokútlevelét és más kincset érő emlékeit is.