El Camino – az Út, mely lemodellezi az életed – 1. rész

Még javában járta – szó szerint – a maga Útját a vásárhelyi Tábori Orsolya, amikor egy kis úti videója kíséretében hírt adtunk róla, milyen vállalkozásba is kezdett ő. Egyedül járta végig ezt a fizikai és lelki megpróbáltatásokkal, de annál több csodával, tapasztalattal és tanulsággal szegélyezett utat, és amelyről napokig tudna mesélni. És tervei szerint fog is, mert szeretné átadni mindazt, amit látott, amit érzett és érzékelt, és szeretné mindenkinek jó szívvel ajánlani. Velünk is megosztotta legemlékezetesebb élményeit, vagy legalábbis azok egy részét. Mert ahogy mondja, ezt meg kell élni, meg kell tapasztalni.

A mintegy 800 km hosszú El Camino egy olyan keresztény eredetű zarándokút, mely lényegében átvezet Spanyolországon. A hagyományos, ősi utak a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban egyesülnek, majd spanyol vidékeken járva vezetnek végig egészen Santiago de Compostelaig, érintve Pamplona, Burgos, Leon városát is többek közt. Más zarándokutakhoz hasonlóan mára már a Világörökség részét képezi.

Hogyan határozta el, hogy végigjárja ezt az utat, ráadásul egyedül?

Már jó két éve terveztem, de nem film- vagy olvasmányélmények alapján, mint sokan mások. Viszont, ahogy velem együtt megannyi zarándok, úgy én is hívást kaptam.

Úgy kezdődött, hogy a nagymamám mindig is próbált elcsalni különböző klubdélutánokra, előadásokra, és egy alkalommal úgy döntöttem, elmegyek vele, bár azt sem tudtam, ez alkalommal miről lesz szó. Egy hölgy mesélt az El Camino-ról, melyet végigjárt, és amelyről egészen addig még csak nem is hallottam. Viszont már akkor igen izgalmasnak találtam a témát. Nem sokkal utána egy barátnőm azzal hívott fel, hogy találkozott egy hölggyel, és amiről beszámolt, az egészen biztosan engem is érdekelni fog. Aztán a nagymamám össze is hozott gyorsan egy találkozót vele. Megdöbbenésemre ugyanaz a hölgy volt az illető, aki az előadáson olyan szépen és lelkesen beszélt az útjáról és eldöntöttem, hogy ez nekem való, ezt nekem is meg kell csinálnom. Csodálatos személyiség volt ez a bizonyos hölgy, aki rengeteget segített nekem, biztatott, és hálás vagyok neki, mert ha úgy nézzük, valójában ő indított el az Úton.

Maga az intenzív felkészülés indulás előtt nagyjából fél évet vett igénybe. Megterveztem, elhatároztam, hogy felmondok a munkahelyemen, elköltözöm, és ezzel együtt mindent úgy szervezett az élet, hogy mehessek. A pandémia időszakában csodával határos volt, hogy éppen akkor már indult repülőgép; Barcelonában 2 nappal előtte még kijárási korlátozás volt, és nagy szerencsére már ez az akadály is elgördült, mire mennem kellett. Azt gondolom, a sors akarta így és rendezte úgy a körülményeket, hogy a hívásomnak itt és most eleget tehessek.

Fizikai és lelki értelemben is komoly felkészülés előz meg egy ilyen utat, Önnél hogyan zajlott ez?

Nagyon sokat sétáltam, görkorcsolyáztam, a barátaimmal Kéktúráztam, jártam Srí Lankán és Izraelben is hasonló utakon. Az El Camino volt mind közül a legnehezebb, ráadásul egyedül, de ez olyan zarándoklat, mely alapvetően magányos utazás. Viszont azt mondják, aki hívást kap, annak könnyebb az út. Sok sportoló is elindul az El Camino-n, azonban fizikailag nem biztos, hogy végig tudják csinálni, bármennyire is edzettek. A lelki hozzáálláson több múlik, mint a fizikai adottságokon.

Fantasztikus példa erre az a néni, aki 65 évesen, 8 gyermek édesanyjaként vágott neki az útnak. Vele is, mint sok más emberrel az El Camino során, akkor találkoztam, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, pontosan akkor, amikor kellett. Az életben is így van: mindig azokkal, akkor és olyan helyzetben találkozunk, amikor kell. Egy 15. században épült apácazárdában szálltam meg aznap és ez a hölgy lett a szobatársam.

Jómagam ekkor még a minden napra eltervezett 25 km-es etapokkal haladtam, de amikor a néni arról számolt be, hogy ő, minden fizikai edzettség nélkül napi 35 kilométert is megtesz, ráadásul különösebb fájdalmak nélkül, elhatároztam, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Érdekes volt megtapasztalnom, hogy amíg itthon, akár egy Mártélyra vezető túra alatt megfájdult, feldagadt a görkorizástól megviselt térdem, az egy hónapig tartó út során ennek a kínnak nyoma sem volt.

Mi hát a tanulság? Az út jó része a lelki felkészültségen múlik.

Vannak, akik ez alatt a vallásos elkötelezettséget értik, és vallási okokból vágnak neki az útnak. Hozzá kell tennem, nem sok igazán hívő emberrel találkoztam, inkább olyanokkal, akik természeti vallásúak, akik hisznek egy felettünk álló valaminek a létezésében, amit nevezhetünk sorsnak, vagy aminek tetszik.

Ilyen volt az a fiú is, akivel nagyjából az út felénél találkoztam és aki már puszta lényével felkeltette az érdeklődésemet: németes külsejével, csuhába öltözve, bottal a kezében egy ízig-vérig zarándok képét mutatta. Aztán mit hoz a sors, vagyis inkább az Út, az utolsó napokban egy szálláson, vacsora után a kétágyas szobában ő a szobatársam! Bizony, ez a fiú. Beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy természeti vallású, közben felaggatta az álomfogókat a szobában, és hajnalok hajnalán jógázni és meditálni ment a harmatos fűbe. Hatalmas figura volt.

Az pedig, hogy aznap épp ezt a bizonyos zarándokszállást vettem célba, egy biciklis férfinak köszönhető, aki az utolsó napok valamelyikén – és egyébként az El Camino során senki, sehol másutt – ajánlott egy helyet, hogy ott aludjak. Ez a szállás pedig nem csak a csuhás fiút sodorta mellém, hanem több más nemzetiségű fiatalt is, akikkel szintén nagyon jót beszélgettünk.

Megtudtam, hogy a következő napra, az 1550 méter magas hegyen át vezető utamon biztosan nem leszek képes megtenni a szokásos 30 kilométeres távomat, de nekiindultam, mondhatni, az esélytelen nyugalmával, hogy de, én igenis megcsinálom. Az elhatározásomat tett követte, engem pedig egy hölgy, akivel kezdetben angolul beszélgettünk, de egyszer csak kiderült, hogy ő is magyar. Mikor megkérdeztem indulásának okát, elárulta, hogy sportoló és a kondíciója miatt jött, viszont mire célba ért, már azt írta be, hogy vallási okokból járta végig a több száz kilométert. Lehet, hogy aki nem vallásos valamilyen értelemben, az az út során az lesz?

Ön tehát vallástól függetlenül hívást kapott és elindult.

Igen, hívást kaptam és a késztetést, hogy elinduljak. Ugyanis, aki hívást kap, annak mennie kell, és majd csak onnantól fogja tudni folytatni az életét.

Úgy vélem, ha nem mentem volna, akkor megrekedtem volna, így viszont tudom folytatni az életemet.

Lelki értelemben nem készültem tudatosan, és érdekes módon nem izgultam semmin, pedig a vírushelyzet miatt le voltak zárva a repülőterek, nem tudtam, hogy hol fogok aludni, mi lesz velem. Flottul ment az egész, és nem kellett felkészülnöm, úgy éreztem, mindvégig volt mellettem valaki, és kaptam segítséget, ha kértem. Jöttek a sugallatok, a segítségek, az emberek, épp amire és akire akkor az adott pillanatban, helyzetben szükségem volt.

Jó példa erre, hogy amikor megérkeztem, akkor kerestem a kezdési pontot, nem találtam, de történetesen éppen a megfelelő embereket kérdeztem meg, akik tudták, és ha eltévedtem útközben, akkor a semmiből jött valaki, aki utat mutasson, mindig mikor épp kétségbeestem volna.

Egy eltévedésem alkalmával egyszer csak egy 80 éves néni tűnt fel hirtelen, szó szerint felbukkant a semmiből és intett, hogy menjek vele. Ő nem tudott angolul, én meg spanyolul, így mentünk és mentünk, miközben én csak arra tudtam gondolni, hogy ez így nem lesz jó, biztosan rossz úton járunk és még jobban el fogok tévedni. Épp ellenkezőleg, a néni 5 kilométert sétált miattam, hogy megmutassa nekem az utat.

De akadt más rejtélyes találkozásom is. Történt ugyanis még az elején, hogy nagyon nagy hőség volt, betévedtem egy fekete, sötét erdőbe, elfáradtam, hát leültem egy mohás sziklára. Úgy voltam vele, itt a vége, nem tudok tovább menni, fáj a lábam, elhagyott minden erőm, pedig sok kilométer volt még aznap hátra. Egyszer csak jött egy bácsi – szintén a semmiből – és beszédbe elegyedtünk. Szavaival, pozitív szemléletével olyan energiával töltött fel, hogy hamarosan ismét nekieredtem, és haladtam is tovább az úton. Szerettem volna utolérni, viszont nem találtam meg a bácsit, egyszerűen nyoma veszett…

Aztán a természeti elemek között is megtapasztaltam a csodát. Egy nagy síkság kellős közepén jártam éppen, amikor az égre tekintve elfogott a félelem, hogy mindjárt belém csap a villám, elkap a jégeső és mi lesz most. Valahonnan a semmiből egy rég nem hallott kedvenc zenémet véltem kiszűrődni, talán hallucináció volt, talán nem, de mindenesetre ez segített túl lenni a pánikon. Egy dombhoz érkeztem, amikor is, éppen akkor kezdett el esni az égi áldás(?), amikor egy bódéhoz érkeztem. És mondhatni, nem csak azt várta meg a jégeső, amíg én fedél alá érkeztem, hanem velem együtt több más zarándokot is. És hogy mi ebben még az érdekes? Úton odafelé többször a hátam mögé nézve senkit sem láttam magam mögött gyalogolni…

Indulás előtt milyen könyvek, cikkek alapján tájékozódott?

Meggyőződésem és szokásom, hogy ha elutazok valahová, nem nézek pontosan utána, hogy hová megyek, mit kell látnom. Azontúl, hogy megtervezem, hogy ide és ide megyek, nem szeretem előre tudni, hogy mire számítsak, hogy semmi se befolyásoljon előre.

Ez az egy könyv volt a Bibliám. Az utazás előtt megnéztem az elejét, hogy megtudjam, hogy mit vigyek magammal, de voltak segítőim, akik végigjárták már az El Caminot és elláttak jó tanácsokkal, hogy mit és hogyan érdemes vásárolnom, mire ügyeljek stb. Az idézetet, melyet az utam elején kaptam, szintén egy jelnek, egy intelemnek vettem.

Minden nap csak a következő napra vonatkozó tudnivalókat olvastam el. A könyv alapján indultam tehát el, mely 33 szakaszra osztja fel a távot. Az elején úgy is haladtam, betáblázva a napi 25 kilométeres szakaszokat, mely alapján tehát 33 nap alatt lehet célba érni. Aztán, ahogyan azt már meséltem, a 65 éves néni „hatására” kezdtem el mindig picit csalni, mindig egy kicsivel többet menni és így 30 nap alatt végeztem, az utazást nem számítva.

A könyv egyesével taglalja az egymás után következő szakaszokat, leírva, hogy milyen úton keresztül haladunk éppen, mit lehet látni, mutatja, hogy mennyit kell felfelé illetve lefelé menni. Mindezt személyes gondolatokkal, megtapasztalt csodák leírásával körítve. Mindezek mellé odaírtam magamnak, hogy hol tartottam, hol találtam szállást, mennyit költöttem.

Az vált be az út során, hogy hagytam, hogy vigyen az út, felesleges volt tervezni bármit is. Olvastam olyan zarándokról, aki már itthon megtervezte az első öt napját, lefoglalta a szállást is, mire a tapasztalt caminosok csak legyintettek, hiszen jelen esetben ember tervez, El Camino végez. Úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell, ahogyan az Út hozza.

A félúton készült videóból is kiderült, hogy sok megpróbáltatáson ment keresztül, említene néhányat?

Az eltévedések és az időjárási viszontagságok jutnak ennek kapcsán az eszembe.
Nagy tanulság volt számomra és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez az út lemodellezi az egész életet: közhelyes vagy sem, de valóban egyszer fent, egyszer lent. És ami a legnagyobb tapasztalat: ha jön egy akadály az úton vagy az életben, nem kezdhetem el sajnálni magamat, nem kezdhetek el kétségbeesni. Össze kell szednem minden erőmet, és megtalálni a megoldást. És miközben a megoldást keresem, jönni fog a segítség. Nem szabad halogatni sem: amikor felmerül egy probléma, azonnal a végére kell járni, és menni tovább.

Ezeket a tapasztalatokat hazaérkezésemkor beépítettem az életembe, ennek alapján élek.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy hosszú az élet, hogy ráérünk, de nem. Az Út megmutatja, hogy nincs időnk, főleg arra nincs, hogy sajnálkozzunk, hogy pánikoljunk.

Pedig igen, volt rá példa, hogy el voltam keseredve, rossz volt az időjárás, éhes voltam és fáradt, fájt a lábam és nem tudtam, hogy hol fogok aludni aznap éjjel. Egyedül voltam, magamnak kellett megoldásokat találnom és ahogy mondtam, mindig akadt valahogy némi segítségem: valami vagy valaki, ami átlendített. És a való életben is így van. Nem kétségbeesni, nem halogatni, igyekezni minél előbb megoldani a felmerülő gondokat. Azóta is így élek és könnyebb is ilyen szemlélettel élnem.

Sokféle emberrel találkozott, ahogy az eddigiek alapján is kiderült

Az Úton és az életben is jönnek és mennek az emberek: ki tovább marad; ki pedig rövidebb ideig ugyan, de többször felbukkan. Az El Camino-t járva is mindig akkor jött valaki, amikor el voltam keseredve, legyen az német, olasz, spanyol vagy portugál, mindegy is, épp akikkel valamilyen módon szükségünk volt egymásra, vagy egyfajta volt a küldetésünk. Voltak, akikkel egyszer futottam össze és soha többé, és volt, akivel pedig szinte minden este, pedig nem is beszéltünk össze. Ahogyan már említettem, épp, mint az életben, melyet az út lemodellez, egy hónapba sűrítve.

Cikkünk folytatásában Orsolya további csodás élményekről számol be, valamint bemutatja az ereklyéket is, melyeket magával hozott a zarándokútról.