Gátlástalanságuknak köszönhették sikerüket a Borgiák

Könyvek, filmek, sorozatok sokasága született már a reneszánsz Itália leghíresebb családjáról, a Borgiákról. A korabeli Itália a korrupció, a nepotizmus, a leszámolások és más sötét gyilkosságok színtere volt. A hatalmon lévő itáliai családok, legyen szó a Sforzákról, a Mediciekről vagy a Viscontiakról, nem riadtak vissza szinte semmitől, ha a céljaikról volt szó, méltó előképéül szolgálva a modern kori maffiáknak. A Borgiák azonban még náluk is hírhedtebbek voltak, a kicsapongásokat és a vérfertőzést is begyűjtve az ellenük szóló vádak közé. De vajon tényleg olyan sötétlelkű família volt, vagy csak a kései utókor fantáziája színezte ki a velük kapcsolatos történeteket?

Az úttörő

A Borgia család központi figurája kétségtelenül Rodrigo Borgia, vagy közismertebb nevén VI. Sándor pápa (1492 – 1503) volt, a reneszánsz pápák egyik legtipikusabb alakja, és nem mellesleg egyesek szerint Szent Péter trónjának egyik legsötétebb örököse.

Egy régi valenciai nemesi családból származott, amely az Aragóniai Királyság jogara alatt élt, de Rodrigo szerencséjére egy rokona már kitaposta előtte az utat, mert nagybátyját, Alfonso de Borját III. Callixtus (1455 – 1458) néven pápává választották.

Callixtus megfelelő anyagi juttatások mellett először a bolognai egyetemre küldte Rodrigót. 1456-ban nevezték ki bíborossá, mindössze huszonöt évesen, ráadásul anélkül, hogy addig pappá szentelték volna. Egy év bolognai tartózkodás után visszahívták Rómába, ahol a pápai kúria pénzügyeit kezdte felügyelni. Ebben a minőségében olyan sikeresnek bizonyult, hogy Callixtus halála után is megőrizhette a tisztségét.

Rodrigót 1468-ban végül pappá szentelték, ennek ellenére az életmódja finoman szólva is távol állt attól, amit manapság erről a hivatásról gondolunk. A sikeres gazdálkodás és az egyre nagyobb számban általa felhalmozott egyházi javadalmazások lehetővé tették azt Rodrigónak, hogy igazi reneszánsz emberként hódoljon a művészeteknek és az élvezeteknek is.

Fényűző lakomákat adott, művészeket patronált, emellett pedig szeretőket tartott, és gyermekei is születtek. Leghíresebb szeretője, körülbelül 1470-től, Vanozza dei Cattanei volt, akitől négy gyermeke is született. Mindez abban az időben egyáltalán nem volt rendkívüli.

Szavazóshow

Rodrigo Borgia ideje akkor jött el, amikor 1492-ben elhunyt VIII. Ince pápa (1484 – 1492). Addig a bíborosi konklávé egyik legbefolyásosabb tagja Giuliano della Rovere, az Incét megelőző pápa unokaöccse volt, és esélyesnek tűnt arra, hogy pápává válasszák.

Legnagyobb riválisai a befolyásos itáliai Sforza család támogatását élvező Ascanio Sforza, és természetesen Rodrigo Borgia voltak. Utóbbi esélyeit jelentősen rontotta, hogy spanyol volt, a bíborosok viszont többségében itáliaiak, akik ebben az időben nem rajongtak a spanyolokért, ráadásul azt is pletykálták, hogy Rodrigo családja valójában nem keresztény, hanem zsidó.

Csakhogy a pénzügyeket felügyelő Rodrigo olyan forrásokhoz is hozzá tudott nyúlni, amelyekkel della Rovere nem rendelkezett, az eltelt évek pedig pont elegendőek voltak ahhoz, hogy hatalmas magánvagyont halmozzon föl. A huszonhárom bíborosnak a kétharmadát kellett megnyernie ahhoz, hogy őt válasszák meg pápának.

A szavazás végül a negyedik körben járt sikerrel. A pletykák szerint Rodrigo négy ezüsttel megrakott öszvérrel fizette le Ascanio Sforzát, de valószínűbb az, hogy a köztük lévő megállapodások inkább azokra a tisztségekre és javadalmazásokra vonatkoztak, amelyeket Sforza később meg is kapott, mintegy tízezer dukátnyi jövedelem értékben. Rodrigo Borgia a megválasztása érdekében feláldozta milánói házát is.

Della Rovere végül nem tudta megakadályozni, hogy Rodrigo Borgiát megválasszák, mert a kezében tartott öt bíboros kevés volt ehhez. Rodrigo Borgia VI. Sándor (1492 – 1503) néven foglalhatta el a pápai széket, della Rovere pedig elmenekült Rómából.

A dinasztiaépítő

VI. Sándor pápa a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy megerősítse a családja befolyását Itáliában. A régi itáliai famíliák érthető okokból kevéssé örültek ennek. Hogy megelőzze a korábban gyakorlattá vált módszert, miszerint a római köznépet lázítják fel a népszerűtlen pápák ellen, törekedett arra, hogy a rómaiaknak a korábbiaknál lényegesen jobb életet biztosítson. Erőteljes eszközökkel számolta fel a bűnözést, amely élhetetlenné tett egyes városrészeket, és fontos középítkezéseket is indított.

A családjában a legfontosabb szerepet a Vanozzától született legidősebb fia, Cesare Borgia játszotta. VI. Sándor első intézkedéseinek egyike az volt, hogy bíborost csináljon a fiából, aki ekkor mindössze 18 éves volt. Öccse, Giovanni (vagy egyes forrásokban spanyol alakban Juan) világi pályára került, és megörökölte a Borgia család kedvéért feltámasztott Gandía hercege címet is. A pápai hadsereg parancsnokaként természetesen a család érdekeit szolgálta.

Ezt tette a szintén Vanozza által világra hozott Lucrezia Borgia is, akit mindössze 13 évesen adtak férjhez Pesaro urához, Giovanni Sforzához, megpecsételendő a két család közötti szövetséget.

Vanozza és VI. Sándor legkisebb fia, Gioffre is dinasztikus okokból kapott feleséget, Aragóniai Sanchát, a nápolyi király törvénytelen gyermekét. Amikor 1496-ban a pápa Rómába hívta a házaspárt, Sancha összemelegedett a 15 éves férjénél alighanem férfiasabb Giovannival és Cesaréval.

Talán ez vezetett ahhoz, hogy Giovannit 1497 júniusában meggyilkolták, miközben hazatért egy lakomáról. A holttestét átvágott torokkal és kilenc szúrással mosta ki a Tevere, az erszényében harminc arannyal. VI. Sándor mindent elkövetett a gyilkosa felkutatására, ám egyszer csak váratlanul leállíttatta a nyomozást.

A korabeli pletykák általában két indítékot említenek. Az egyik gyanúsított természetesen Cesare Borgia lett, akit nem elégített ki a bíborosi cím, és a bátyja helyére pályázott. Giovanni halála után a történelemben először fordult elő, hogy egy bíboros lemondjon a rangjáról, és így Cesare megkezdhette világi karrierjét. A másik gyanúsított maga Gioffre, aki nem nézte jó szemmel, hogy a felesége a bátyjaival flörtöl. Az eset egyébként annyira megrontotta a két fél házasságát, hogy életük nagy részében külön éltek.

Nagyhatalmi játszmák

A gazdag és népes Itáliai-félszigeten több kisebb-nagyobb állam osztozott, és a pápaság tulajdonképpen csak egy volt ezek közül. VI. Sándor arra törekedett, hogy a nyeregben lévő hatalmak között úgy egyensúlyozzon, hogy abból ő jöjjön ki a legjobban.

Itália déli felén a Nápolyi Királyság terült el, amelynek trónján az aragóniai Trastámara-ház ült. Mivel a király a della Roveréknek és a szintén ellenséges római Orsiniknek volt a szövetségese, ezért a pápa a franciák támogatását kereste.

Amikor azonban a nápolyi uralkodó meghalt, és a francia király VIII. Károly (1483 – 1498) bejelentkezett a trónra, VI. Sándor rájött, hogy nem jó ötlet kiszolgáltatni az erős hódítóknak Nápolyt.

Hiába hozott össze azonban egy franciaellenes koalíciót, Károly seregei akadálytalanul jutottak el Rómáig, ahol della Rovere és társai már azt kérték a királytól, hogy zsinattal mondassa le a romlott pápát. VI. Sándor azonban bíborosi kalapot ígért a király gyóntatójának, továbbá túszul adta mellé Cesarét és területeket ajánlott a franciáknak, ami elegendőnek bizonyult, így della Roverének megint távoznia kellett Rómából.

Az így nyert időt Sándor arra használta fel, hogy szövetségeseket szerezzen a franciákkal szemben, akik ellen végül csaknem egész Itália összefogott, és végül az 1495-ben Fornovónál vívott csata után Károlynak haza kellett térnie.

Fénykor és bukás

Miután a francia veszély egy időre elhárult, a Borgiák nekiláttak hatalmuk kiterjesztésének. Első célpontjuk az Orsini család volt, amelynek 1496 során több várát elfoglalták Giovanni Borgia vezetésével, de végül a pápai hadak vereséget szenvedtek. Miután Cesare vette át a helyét a halála után, nagyszámú svájci zsoldost fogadott fel. A hadsereghez a pénzt a Borgiák ellenfeleinek elkobzott birtokaiból biztosították.

Még 1497-ben sor került a szakításra Giovanni Sforza és a Borgiák között, a pápa kimondta, hogy Pesaro ura impotens, és képtelen a gyermeknemzésre, ami elegendő ok a házasság megszakítására. Apró probléma volt azonban az, hogy Lucrezia éppen terhes volt ekkoriban. Mindenesetre Lucrezia sorsa szerencsésebbre fordult, elvette ugyanis Aragóniai Alfonz, a nápolyi király törvénytelen fia, akivel a források szerint valóban szerették egymást.

A Borgiák terveit akadályozó Firenze éléről Girolamo Savonarola segítségével űzték el a Medicieket, ám a szerzetest utóbb kiátkozta, amikor a pápaság ellen kezdett el prédikálni. Savonarolát végül felakasztották és máglyán elégették.

VI. Sándor kihasználta azt, hogy az új francia király, XII. Lajos (1498 – 1515) válni akart, ami megegyezésre sarkallta a két felet. Cesare francia hercegi címet kapott, a király minisztere bíborosi kalapot, a Borgiák pedig egy szövetségest. Az így kiegészített sereggel 1499-1500 folyamán Cesare sikert sikerre halmozott.

A francia szövetség természetesen érdektelenné tette a nápolyi szövetségest, így amikor Lucreziát és Alfonzt Rómába hívták, először bérgyilkosokkal akarták megöletni a nápolyi herceget, majd a súlyosan sebesült férfit végül Cesare fojtotta meg az ágyában 1500-ban.

Lucrezia 1501-ben a család érdekeit immár jobban szolgáló újabb házasságot kötött, Alfonso d’Este ferrarai és modenai herceggel. (Lucrezia egyébként a fennmaradt források szerint mintafeleség volt, a vérfertőzés vádja a Borgiák ellenfeleinek propagandájából származik, míg az általa elkövetett mérgezések szépirodalmi művekből szivárogtak át a köztudatba).

1503. augusztus 6-án a hatalma csúcsán álló VI. Sándor pápát és Cesare Borgiát egy lakomára hívták, amely után mindketten rosszul lettek. A kortársak mérgezésre gyanakodtak, a tünetek alapján azonban az akkor Rómában dühöngő malária lehetett a bűnös. A 72 éves VI. Sándor tizenkét nappal később elhunyt, Cesare pedig még hetekig az ágyat nyomta. A pápai támogatás nélkül Cesare mind inkább elszigetelődött, elárulták és elfogták, végül a vagyonától megfosztva kellett az Ibériai-félszigetre mennie, ahol egy ostrom közben halt meg 1507-ben.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, a borítóképen: Lucrezia Borgia apjával, VI. Sándor pápával