Két kerék és több százezer kilométer az öt karikáért – Cseuz László számára elképzelhetetlen, hogy feladja

Cseuz László nevét az elmúlt három évtizedben minden magyar megismerhette: ő az a szentesi nyugalmazott testnevelő tanár, aki beírva magát a magyar biciklis-történelembe 1992 óta hét alkalommal tekert el a világ más és más pontjain megrendezett nyári olimpiai játékokra. Mivel tavaly a pandémia korlátozásai miatt elhalasztották a tokiói olimpiát, Laci bácsi itthon teljesítette a japán világvárosba tervezett 9000 kilométeres távot.

A jelenleg Pécelen élő 77 esztendős biciklisnek júniusban jelent meg a Nincs lehetetlen, avagy Kerékpárral hét olimpiára & Tour de Covid című könyve, melyben az olimpiai útjaival kapcsolatos élménybeszámolóit, valamint rendhagyó hazai teljesítménytúráját meséli el részletesen, képekkel és önéletrajzi érdekességekkel színesítve. A kezdetekről, kitartásról, Laci bácsi motivációiról és új könyvéről egyaránt beszélgettünk.

Kezdjük a legelején. Mi motiválta önt, hogy elinduljon biciklivel az 1992-es barcelonai olimpiára?

Előtte jó néhány éven keresztül triatlonoztam, és az olimpiai út előtt három évvel a lányom is csatlakozott hozzám. A triatlon egyik száma a biciklizés, így felmerült bennünk, mi lenne, ha elmennénk Barcelonába. Úgy ítéltük meg, hogy viszonylag közel van, próbáljuk meg!

Akkoriban 16 éves volt a lánya, hogyan élte ezt meg?

Szerintem minden rendben volt, nem is mentem volna mással később sem, hiszen ismertük egymás rigolyáit, tisztában voltam a lányom teljesítőképességével. Nagyon különleges élményt jelentett számomra, hiszem egyrészt először voltam nyugaton, másrészt pedig mindezt a tizenhat éves lányommal élhettem meg. A nehézséget az jelentette, hogy pénz szűkében mindig vadkempingeztünk, és ugyan próbáltunk nyugodtabb helyeken sátorozni, az éjszakáim mégsem teltek teljes nyugalomban, hiszen nem volt garanciánk a biztonságra. Szerencsére nem történt gond, leszámítva Cintia biciklis balesetét, aki kétnapos kórházban tartózkodása ellenére sem akarta, hogy befejezzük az utat.

Milyen balesete volt?

Egy fekvőrendőr volt a lejtős út alján, amit nem vettünk időben észre. Amikor megláttam, kiabáltam Cintiának, hogy vigyázzon, de ő megijedt, és erősen behúzta az első féket, melynek következtében átesett a biciklin. Szörnyű látvány volt, vérzett a feje, és egy rövid időre az eszméletét is elvesztette. Nagyon megijedtem, és féltem, annyira komoly sérüléseket szenvedett, hogy az élete is múlhat rajta. Szerencsére már a mentőautóban kitisztult a tudata, és nem lett komolyabb baja. A kórházban kitisztították és összevarrták a fejbőrén keletkező sebet. Az orvos azt mondta, hogy nyugodtan tekerjünk tovább, csak ne menjünk 200 kilométernél többet egy nap. Fegyelmezettek voltunk, nem mentünk többet 189 kilométernél, és gyakran megálltunk pihenni egy kicsit.

Akkor bőven akadtak erőt próbáló kihívások. Az első út után született meg az ötlet, hogy ezen túl minden soron következő olimpiára eltekerjen?

Az igazság az, hogy nem. Tudtam, hogy Atlantába szeretnék majd eltekerni, azt viszont még nem, hogy a lányommal fogok-e vagy nélküle. Aztán úgy hozta az élet Cintia számára, hogy itthon marad, távolról figyeli és segíti az út szervezését, hiszen akkoriban még nem volt GPS, papír térkép alapján keltem útra, és sokszor el is tévedtem.
Ahogy közeledett a harmadik olimpia, arra gondoltam, hogy három a magyar igazság, Ausztráliába is el kellene menni, így kerültem végül oda. Az utat követően megírtam egy képes útinaplót Kerékpárral három olimpián Szentesről címmel, és úgy gondoltam, itt a vége!

A következő olimpia, a 2004-es athéni játékok mellett az szólt, hogy a helyszín közelebb volt, mint Barcelona, ráadásul az egészségügyi állapotom, edzettségem is lehetővé tette az elindulást. Itt határoztam el, hogy legalább 5000 kilométernek meg kell lenni az út során, ezért nem a Balkán-félszigeten keresztül, hanem Olaszországon át, a „csizmasarok” felől mentem, és a felől is tértem vissza. Ráadásul hamarabb, mint ahogy előre meghatároztam az otthoniaknak, úgyhogy

még ráadásként megkerültem a Balatont is, hogy pontosan akkor érkezzek Szentesre, amikor megígértem.

Négy évvel később Pekingbe azért mentem, mert az olimpiai karikákból is öt van, nem hagyhatom ki pont az ötödik utat. Ebből is született egy könyv, 2 kerék 4 földrész 5 olimpia címmel, ekkor már tényleg úgy gondoltam, hogy méltó lezárást kap a történet.
Aztán a nagy utazás mégis tovább folytatódott, 2012-ben Londonra, majd 2016-ban Rióra is rábeszéltem magam, hiszen bár teltek-múltak az esztendők, szerencsére nem volt probléma az egészségemmel. Mindegyik helyszínt illetően fontos volt számomra, hogy 5000 kilométer felett legyen a táv, és tudtam is teljesíteni.
Tavaly, a tokiói játékok tervezett évében, január elsején, mínusz 8 fokban úgy kezdtem meg a felkészülést, hogy letekertem Pécelről Szentesre, közel 160 kilométert, másnap pedig vissza. Nagyon komolyan vettem a felkészülést, akkor még abban a tudatban, hogy el tudok indulni Tokióba.

Amikor kiderült, hogy a járványhelyzet miatt elhalasztják az olimpiát, miért döntött úgy, hogy Magyarországon teljesíti a távot?

Azért, mert alaposan és szisztematikusan edzettem a 9000 kilométerre. Márciusban derült ki, hogy nem lesz olimpia, nekem akkor már majdnem három hónapos felkészülésem volt benne, nem akartam, hogy kárba vesszen. Eldöntöttem, hogy ha csak erre van lehetőség, akkor Magyarországon fogom teljesíteni a távot. Mentálisan egyébként sokkal nehezebb vállalkozás volt a hazai tekerés, mint mondjuk külföldön, ahol mindennap ismeretlen tájakon biciklizek keresztül. Amikor Pest megye le volt zárva, és legalább harmincszor mentem egy adott településre Pécelről,

mindennap ugyanazt láttam, nagyon unalmas volt, de ha valamit elhatározok, azt teljesíteni kell, és nem jöhet közbe semmi!

Ez a túra a Tour de Covid elnevezést kapta, meddig tartott, és hány települést érintett?

Több mint száz települést érintettem a túra során. Pécelről indulva, Pest megye környékén mintegy 76 települést látogattam meg, majd a Balaton környékére érkeztem, ahol egy péceli barátom nyaralójában szálltam meg Balatonlellén. Onnan Tolna megyébe, Pálfára mentem, és 35 településre látogattam el, majd Cserkeszőlő és környéke következett 23 helységgel. Végül pedig Csongrád megyébe mentem, Mindszentre és a 43 környező településre, köztük Vásárhelyre is. Összesen kilenc megyében jártam és 80 nap alatt teljesítettem a 9000 kilométert.

Megközelítőleg hány kilométer van már az ön biciklijében?

Edzésként több mint 200 ezer kilométert, az olimpiai utak távolságát tekintve pedig öt kontinensen mintegy 56 571 kilométert tettem meg.

Hogyan lehet ezeket az utakat költséghatékonyan megvalósítani?

Mit mondjak, nem könnyű vállalkozás! Amikor először mentünk a lányommal, nem voltam tisztában azzal, hogy milyen árakkal kell számolnunk, és hamar el kellett döntenünk, hogy vagy normálisan étkezünk, vagy kempingben szállunk meg. Nyilván fontosabb az étkezés, tehát a vadkempingezést választottuk egészen a negyedik olimpiai útig. Vadkempingezéssel sokat lehet spórolni, viszont veszélyesebb is. Aludtam már padon, egy város terén, homokos tengerparton, a lányommal kőbányában, napraforgótábla mellett, sziklacsúcson, mindenfelé.
Egy idő után azért már könnyebb volt támogatókat találni, sőt sokszor ők találtak meg engem, Szentesről és Pécelről is rengeteg ember támogatta az útjaimat. Az utolsó néhány olimpiára már sátor nélkül mentem, és olcsóbb fizetős helyeken, vendégszobákban és panziókban szálltam meg. Hatalmas előnyt jelent, ha az ember biztonságos helyen pihen, hiszen megfürödhettem, kimoshattam a ruháimat, és nyugodtan aludhattam, senki nem zavarta meg az éjszakáimat.

A fizikai felkészülés mellett mentálisan is meg kell erősödni egy ilyen útra?

Igen. Néhányan felvetették már: nem jutott még eszembe, hogy feladjam? Soha eszembe nem jutott, nem tudom elképzelni, hogy meghirdetem, elmegyek Sydneybe, és Ausztrália közepén egyszerűen azt mondom, hogy kész, elég volt, elfáradtam, nincs tovább!
Voltak olyan céljaim, hogy minél több kilométert tegyek meg. Athénban például napi átlagban 231 kilométert tekertem, volt, hogy 300-at,

ám erre senki nem kötelezett engem, ahogy arra sem, hogy mondjuk edzés közben szélárnyékot élvezzek, mert mindig magamat akartam legyőzni.

Kifejezetten figyeltem arra, hogy ne legyen semmiféle külső segítség. Makacs ember vagyok, és nem könnyű hozzám alkalmazkodni, de én sem akartam másokhoz. Baj esetén lehet, hogy hiányzott volna egy társ, de soha nem történt nagy baj, és sokkal nyugodtabban mentem egyedül.
Az atlantai út alatt például kitaláltam, hogy addig nem reggelizem, amíg nincs az 50 kilométer teljesítve. Nyilván erre sem kötelezett senki, mindent csupán magamtól kértem számon. Egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy feladjam!

Mivel tölti az idejét, amikor nem biciklizik?

Nem szeretek unatkozni, az elmúlt évek során például nyári táborokat szerveztem, ami reggeltől késő délutánig lefoglalt. Jelenleg éppen Szentesen nyaralok. Ez ritkán fordul elő, a nyaralást nekem mindig az jelentette, hogy kimegyek a lányaimhoz Kanadába. Szentesre azért járok gyakran vissza, mert 60 éven keresztül ez volt az otthonom.

Hogyan jellemezné, a Nincs lehetetlen, avagy Kerékpárral hét olimpiára & Tour de Covid című frissen megjelent könyvét?

Ez egy életrajzi adatokkal kiegészített, olimpiai kerékpárostúráimat összefoglaló könyv lett, amelyben mesélek a kezdetekről, a hét olimpiai utam élményeiről és tapasztalatairól, mindezt 280 fényképpel alátámasztva.

Ezzel a könyvvel lezárult egy korszakom, így lett kerek a történet.

Mit üzenne azoknak, akik hasonló célokat dédelgetnek akár biciklizés, akár más sportág tekintetében?

Leginkább azt, ami a könyv címe is: nincs lehetetlen. Jó dolog, ha valaki kitűz magának egy célt, és azt tűzön-vízen át teljesíti. Sokaknak az akaratukat illetően kell erősödniük, hogy teljesíteni tudják céljaikat.
Emlékszem, viszonylag közepes képességű voltam, amikor a Testnevelési Egyetemre akartam menni, ám kiderült, hogy nem vagyok annyira edzett, hogy felvegyenek. Rájöttem, hogy minden felkészülés kérdése, ezért nyolcórás segédmunka mellett szeptembertől májusig mindennap 4 órát edzettem, hétvégenként ugyanúgy. Nem jártam szórakozni sem, csupán az a cél lebegett a szemem előtt, hogy felvételt nyerjek. Végül bekerültem az egyetemre.
Nem feltétlenül kell szuper dolgokat véghezvinni, vagy naponta több száz kilométert megtenni. Ha valaki 15-20 kilométert biciklizik heti kétszer-háromszor, már sokat tesz az egészségéért és állóképességéért. Minden csak akaraterő és elhatározás kérdése.

Kiemelt kép: Cseuz László Facebook oldala