Tudta-e ön, hogy a középkori városok bűzlöttek a mocsoktól és a korabeli ipartól?

Ha a középkorról, vagy a középkori viszonyokról olvasunk, nézünk filmet vagy sorozatot, gyakran találkozhatunk azzal a történészi (és művészi) állítással, hogy a korszak büdös és koszos volt. Mindez fokozottan igaz volt a középkori városokra, ahol a korszakhoz képest sok embernek kellett együtt élnie. Az igazi csapást azonban az ember szaglószerveire a legnépesebb európai városok jelentették, ahol tízezreknek kellett megférniük egymás közelében. London vagy éppen Párizs mai állapotukhoz képest bűzbombának számítottak. Annak járunk utána, hogy ennek mi lehetett az oka.

Tízezrek szaga

Aligha okoz meglepetést az, hogy a középkor embere teljesen másképpen állt hozzá a fürdéshez, mint a 21. századé. Ennek ellenére mind a korszakon belül, mind pedig földrajzilag eltértek a tisztálkodási szokások. Ezt leginkább az a hétköznapi tény befolyásolta, hogy mennyire fértek hozzá fürdési lehetőséget biztosító vízhez. A falvak és városok a történelem folyamán alapvetően patakok és folyók mellé települtek, így biztosítva a nélkülözhetetlen ivóvizet. A falvakban élő középkoriak értelemszerűen a tisztálkodást és a mosást is ezekkel a vízforrásokkal oldották meg.

Egészen más volt a helyzet a városokban. Ennek a legfőbb okát az egyre növekvő számú népességben lehet megjelölni. Teljes képtelenség volt ugyanis, hogy egy több száz, vagy több ezer fős település minden egyes lakója egyetlen folyóban fürödjön, ráadásul a középkori viszonyok nem engedték meg, hogy ekkora tömegnek megfelelő infrastruktúra épüljön ki.

A kiváltságosabb lakók megengedhették maguknak, hogy privát fürdőszobájuk legyen, igaz, a legtöbb esetben ez nem jelentett mást, mint egy olyan helyiséget, ahol fel tudtak állítani egy dézsát, amelyet lepedővel béleltek ki, és forró vízzel feltöltöttek. Csak a legmagasabb státuszúak vagy a legvagyonosabbak engedhettek meg maguknak ókori mintára fürdőt, de a nagy többségnek máshogyan kellett biztosítani a tisztálkodást.

Mindezt a nyilvános fürdők intézménye oldotta meg, amelyek a legtöbb városban fennmaradtak, különösen azokban, amelyeknek római előzményei voltak. A fürdők mindennapi részévé váltak a középkori városoknak, ám az egyház nem nézte jó szemmel a működésüket. A késő középkorban a szabados erkölcsi szokások melegágyának tekintették őket, és jeles középkori tudósok is úgy vélték, hogy a fürdőbe járás betegségeket terjeszt. Ezek az intézmények egyszerre voltak fürdők, éttermek és kuplerájok, ezért érthető volt a velük szembeni ellenérzés, a homoszexualitás és a prostitúció ugyanis abban az időben sem tartozott az egyház által elfogadható erkölcsi élet kereteibe.

A 14-15. századtól kezdve Európában szép lassan bezárták ezeket az intézményeket. A kutatók több okot is felvetettek, ami a látványos zuhanáshoz vezetett, többek között a reformációt, amely alatt többen is kikeltek a fürdők szabados erkölcsi életet eredményező működése ellen. De a lehetséges okok között szerepel az is, hogy az ekkor elterjedő szifilisz melegágyának számítottak a nyilvános fürdők. Ez egy olyan betegség volt, amelynek a terjedési metódusát történetesen a korabeli emberek is nagyon jól ismerték.

Akárhogy történt, az újkorba az európaiak úgy léptek át, hogy leszoktak a fürdésről, és bár a higiéniai szokások terén gyakran emlegetik a középkort negatív példaként, a valóság azonban az, hogy a későbbi századok közül jó néhányban az emberek kevesebbet tisztálkodtak.

A város ütőere és pöcegödre

A nagyobb városok a folyók mentén alakultak ki és növekedtek nagyra már a középkorban is, ez azonban nem jelentette azt, hogy az ivóvizet is innen vették. London esetében a Temze vize is ihatatlan volt a szennyezés miatt. Az ivóvizet a Great Conduit nevű földalatti csatorna vitte a Tyburntől a városba.

A folyóba viszont minden bekerült, amit nem tudtak hová tenni. A temetetlen halottakat csakúgy a folyóba vetették, ahogy a mészárosok és a hentesek munkájának melléktermékeit. A városnak így lényegében a szemetese lett a folyó, a feleslegessé vált hulladék jelentős része a Temzében végezte.

Mindebből arra lehetne következtetni, hogy a folyó élővilága lényegében kihalt, ám a középkori forrásokból azt olvashatjuk ki, hogy nagyon is komoly halászat folyt rajta. A halászatot London város természetesen szabályozta, viszont a középkori polgárok asztalára kerülő halnak csak egy kis része volt helyi, a feltárt csontmaradványok alapján a többség tengeri eredetű volt.

A hulladéklerakó mellett egyéb célokra is használták a folyót. Richard Whittington londoni polgármester építtette a Temze fölé azt a 128 ülőhelyből álló nyilvános vécésort, amelyet Whittington’s Longhouse-nak neveztek el a londoniak. 1421-től kezdett el működni, és koedukált volt, a fele a férfiaknak, fele a nőknek lett kijelölve.

London egyébként a Temzével szerencsésebben járt, mivel a tenger közelsége miatt a folyón naponta kétszer érkezett a dagály. Ez azt is jelentette, hogy a beáramló tengervíz felhígította és kimosta a szennyezett folyóvizet. Más városok, amelyeknek a folyója távolabb volt a tengertől, nem voltak ilyen szerencsések, és a folyóvíz csak egy újabb szagforrást jelentett.

A pénznek nincsen szaga

A város lakói anyagi helyzetüknek megfelelően bántak az általuk „termelt” ürülékkel. A gazdagabbak saját illemhelyet tartottak fent, ha a városi telküknek volt kertje, akkor egyszerűen azon alakítottak ki egy zárt illemhelyet, ha nem, akkor más úton-módon szabadultak meg a kellemetlen szagú végeredménytől. Ennek legegyszerűbb formája az volt, hogy nemes egyszerűséggel a bilijük tartalmát az utcára borították ki. Párizsban a polgároknak kötelességük volt az ablakon kikiáltani, és jelezni az ott elhaladóknak, ha éppen arra készültek, hogy megszabaduljanak az ürüléktől.

A későbbi középkorban a városok már megszervezték azt, hogy az utcáról, illetve a házakból egyszerűen összegyűjtsék az emberi ürüléket, és a városhatáron túlra szállítsák. Egyes városok határában egy külön, erre a célra kijelölt helyre szállíthatták, és egy helyen halmozták fel. Idővel erre vállalkozókat is szerződtettek, akik jogot nyertek erre a feladatra. Bár kétségtelenül nem volt a legjobban megbecsült foglalkozás, az így összegyűjtött anyagot a város körüli földeken el tudták adni, mivel értékes trágyát jelentett a gazdálkodóknak.

A nyilvános vécék és latrinák tisztítását az angolul rakernek, vagy gong farmernek nevezett személyek végezték. Az első személy, akit név szerint ismerünk, Richard the Raker volt, és egy halálos baleset okán került bele a történelemkönyvekbe. Richard ugyanis nagyon szerencsétlenül járt: a vécén ülve a latrina elkorhadt deszkái megadták magukat, így beleesett az emésztőgödörbe, ahol megfulladt. Az első nyilvános vécéket III. Henrik király építtette a római kor óta, és 1383-ban feljegyezték, hogy a London Bridge-nél tizenegy fontba került egy vécé megépítése.

A középkorban egyébként a szennyvíz elvezetése nem volt megoldott. Az utcákon általában volt valamiféle vízelvezetésre szolgáló árok, de mindent elnyelni nem tudott. Az emberi ürülék mellett ezekbe kerültek bele a különböző állatok holttestei, a kezdetleges élelmiszeripar melléktermékei, így olyan állati belsőségek, amelyekre nem volt szükség. Sőt, a középkori sebészeti beavatkozásokat végző borbélyok is ide engedték le azt a vért, amely a betegeik kezelése után hátramaradt.

Mindezt csak az esővíz tudta elmosni, ami természetesen nem állt rendelkezésre minden egyes napon, ezért a nyári időszakban a városok sokkal „szagosabbak” voltak, mint egyébként. A középkorban divatos, a cipőn kívül viselt fapapucsok elterjedésének az egyik oka az utcán álló mocsok volt. Ezen a hagyományos, bőrből készült cipőkkel nem volt érdemes átkelni, a fából készült lábbelik viszont, amelyet a cipőre húztak rá, lehetővé tették azt, hogy a komolyabban szennyezett területeken is át tudjanak kelni.

A rettegett tímárok

Voltak olyan középkori iparágak, amelyeket a korabeliek sem szívesen tűrtek meg maguk közelében. Ezek közül leginkább a tímárok és azok a cserzéssel foglalkozó iparosok voltak azok, akiket a legkevésbé szerettek volna szomszédnak.

A bőrfeldolgozás és cserzés során ugyanis olyan anyagokkal dolgoztak, és olyan kémiai folyamatokat használtak fel, amelyek a középkori emberek szaglószervét is megterhelték. A bőrök feldolgozásához az állati tetemeket értelemszerűen össze kellett gyűjteni, és a műhelyek közelében tárolni és feldolgozni. Az így keletkezett hulladékot általában a környéken helyezték el, vagy belehajították a legközelebbi folyóba.

A cserzéshez felhasznált anyagok között a tölgykéreg, vagy a gubacs mellett helyet kaptak olyan elemek is, mint az emberi vizelet, vagy a kutyaürülék. Ezek a természetes vegyi anyagok hozzájárultak ahhoz, hogy az így kikészített bőrök sokkal vízhatlanabbak legyenek, mint korábban.

A tímárműhelyek környéke azonban ennek következtében a korabeli viszonyok közepette is mérgezőnek számított (olykor terméketlenné változtatva a közvetlen környezetet), de nagyobb baj volt a mindent átható szag. Egy olyan ingatlannak, amely mellett egy tímárműhely volt, sokkal kisebb volt az értéke, mint hasonló szomszédsággal nem rendelkező társainak.

A középkori városokban éppen ezért nagyon hamar elkezdték szabályozni azt, hogy a szóban forgó műhelyek hol helyezkedhetnek el a városon belül. Az ekkor született rendeletek értelmében a tímároknak általában ki kellett települniük a városfalon kívülre, ahol sokkal kevésbé zavarták a városi elit kényesebb orrú családjait.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: pixabay.com