Az „isteni szél” hatására adták fel Japán meghódításának tervét a mongolok

A „kamikaze” hallatán sokakban a második világháborúban öngyilkos küldetésre vállalkozó japán pilóták képe dereng fel, pedig az elnevezésnek történelmi előzményei is voltak. Ezen a néven illették ugyanis azokat a viharokat, amelyek szétszórták a mongol világbirodalom hadiflottáját, amely a Japán elleni invázióban vett részt. Az Európától a Csendes-óceánig terjedő nagyhatalom, a valaha volt legnagyobb kiterjedésű birodalom végül kénytelen volt feladni hódító terveit a szigetországgal szemben.

Egy világbirodalom felemelkedése

A mongolok felemelkedése egyetlen személyhez köthető, aki természetesen nem volt más, mint Dzsingisz kán (1206 – 1227). 1206-tól kezdve, amikor is a mongolok nagykánjává választották, a lovasok meghódították Ázsia nagyobbik felét.

1227-es haláláig meghódította Kína egy részét, Közép-Ázsiát, megdöntötte a kara-kitájok országát, és meghódította a Hvárezmi Birodalmat. Utóbbi hadjárata során egy mongol hadsereg megkerülte a Kaszpi-tengert, és a Kalka-menti csatában legyőzték az oroszok és a kunok egyesített erőit.

Halála után a fia, Ögödej nagykán (1229 – 1241) folytatta a hódításokat. 1233-ban befejezte Észak-Kína meghódítását, és legyőzte az azt uraló Csin-dinasztiát. Háborúzott Korea meghódításáért, és csapatai elfoglalták Kasmírt, majd lerohanták Indiát is. Kelet-Európa, amelyet az orosz fejedelemségek és a kunok uraltak, szintén ekkor került a mongolok fennhatósága alá, de legyőzte a lengyeleket és a magyarokat is, noha tartósan nem kerültek alávetett státuszba.

Ekkor a birodalom már Bulgáriától egészen a Csendes-óceánig terjedt, és az egyes részbirodalmak, amelyeket Dzsingisz leszármazottai vezettek, egyre nagyobb önállóságot nyertek. Ögödej halála után a birodalom fokozatosan részekre esett szét. Möngke (1251 – 1259) még egységesíteni tudta a birodalmat annyira, hogy további expanzióra nyíljon lehetősége, és 1258-ban Hülegü kán, a rokona, meghódította Bagdadot.

A halála után azonban ismét viszály tört ki, amelyet a nagykáni címért vívtak a testvérei. Kubiláj kán került ki az összecsapásból győztesen, és 1260-tól ő lett a mongolok nagykánja. Politikájában végérvényesen a Távol-Keletre helyezte a hangsúlyt. Meghódította a déli Szung-dinasztiát, és önmagát Kína császárává nevezte ki.

Kubiláj megjelenésében és a birodalom megszervezésében is egyre jobban támaszkodott a kínaiakra, ő maga is felvette a szokásaikat. Bár Kína meghódítása hosszú idő után befejeződött, a további költséges és távoli vidékekre vezetett mongol akciók már nem voltak ennyire sikeresek, így a Vietnám, Burma vagy éppen Jáva szigete ellen vezetett hadjáratok kudarcba fulladtak.

Szigetország a pácban

Miután Kubiláj sokadik alkalommal stabilizálta a mongolok uralmát a Koreai-félsziget felett, a figyelme Japán felé irányult. Szokás szerint nem azzal kezdte, hogy hadsereget szervezett, hanem diplomáciai úton akarta alávetni a japánokat.

A szigetország legfontosabb méltósága ekkoriban is a császár volt, a krizantémtrónon pedig Kamejama (1260 – 1274) ült. Csakhogy a császároknak a hatalma valójában igen formális volt, és bár a személyét nagyon tisztelték, a tényleges hatalom más kezében összpontosult.

Hódzsó Tokimune (1268 – 1284) töltötte be ekkoriban a régens (japánul: sikken) szerepét, és ebben a tisztében lényegében Japán teljhatalmú katonai vezetője volt. Az egyik mentora azonban egy Kínából elmenekült buddhista pap volt, aki elmondta, hogy a mongolok milyen szörnyűségeket követtek el a helyi templomok ellen.

Emellett pedig az első mongol követség elkövette azt a hibát, hogy királynak címezték a japán császárt, márpedig az isteni eredetű uralkodót a mongol nagykán részéről saját maga alá helyezni, és adófizetésre felszólítani, sértés volt. Hódzsó Tokimune azt a stratégiát választotta, hogy válasz nélkül hagyta Kubiláj követeit. Hiába érkeztek mongol, koreai és kínai követségek is, hiába küldte el a nagykán az egyik kegyeltjét, vagy nem kapott választ, vagy a követeit letartóztatták.

Kubiláj kán egy idő után megunta a japánok halogató módszereit, és azután, hogy meghódította a Szung-dinasztia által uralt területeket, megkezdődhetett a Japán elleni első invázió. A mongolok, lovasnomád nép lévén, nem különösebben ismerték a helyi tengereket, ám a koreai és kínai hajósok alkalmazása kiegyenlítette ezt a hátrányt.

Bár a támadást már 1268-ban elkezdték tervezni, a kivitelezés korántsem volt egyszerű, mert hol a Koreai-félsziget lázadói nem tették lehetővé az indulást, hol takarmányhiány lépett fel, és a hajók, valamint a harcosok száma sem bizonyult mindig elegendőnek.

Az első invázió

Végül 900 hajó indult útnak, nagyjából 25 ezer mongol, koreai és kínai katonával a fedélzetükön. Az út nem volt olyannyira hosszú, a Japánt Koreától elválasztó Koreai-szoros körülbelül 200 kilométer széles. Kubiláj flottájának az első célpontja Cusima szigete volt, ahol 1275 októberében szálltak partra.

A körülbelül 70 kilométer hosszú és 16 kilométer széles földdarabot Szó Szukekuni védte mindössze nyolcvan szamurájjal. A partraszálló inváziós sereg meghaladta az ezer főt, és bár a cusimaiak váratlan támadást indítottak ellenük, a túlerő győzedelmeskedett, és a szigetet lerohanták. A Dzsingisz kán által lefektetett elvek szerint azok, akik meghódoltak, kegyelmet kaptak a mongoloktól, akik viszont ellenálltak, azokat az utolsó szálig ki kellett irtani. Cusimára az utóbbi sors várt.

Iki szigete volt az invázió következő célpontja, amelyet Szajemon-no-Dzsó Kagetaka védett. Elküldött ugyan segítségért Kjúsú szigetére, de az nem érkezett meg. A japánok ugyanúgy cselekedtek, mint az előző partraszállásnál, ám Szajemon-no-Dzsó elküldte a sziget asszonyait és gyermekeit Hinocume várába.

A parton vereséget szenvedett a mongoloktól, miután azok íjászai a rendelkezésre álló száz emberének csaknem a felét megölték, ezért a japán vezér a várat próbálta megvédeni. Hiába, mert a mongol flottával ostromgépek is érkeztek, és az amúgy sem túl erős székhely hamar elesett. A kudarcát látva, Szajemon-no-Dzsó Kagetaka szeppukut követett el.

A mongol flotta végül november 19-én megérkezett a Hakata-öbölbe, amely igen közel volt Dazaifuhoz, Kjúsú szigetének akkori közigazgatási fővárosához. Hogy elrettentsék a helyieket, a korábban szerzett foglyaikat a hajók oldalára erősítették fel.

A mongolokkal szemben a japánoknak nem volt tapasztalatuk nagyobb hadseregek mozgatásában, mivel az utolsó jelentősebb csaták fél évszázaddal megelőzték az inváziót, a harci stílusuk pedig sokkal inkább az egyéni összecsapásokra koncentrált. A fejlettebb haditechnikával érkező mongolok ellen eleinte nem tudtak mit tenni, a lovaikat zavarta a harang-, és dobszó, nem ismerték a mérgezett nyilakat, és a kínaiak által készített bombákat sem.

A mongolok megtámadták az útba eső első japán erősséget, Mizukit, ám ott az egyik tábornokot egy nyíllal arcon lőtték, és visszavonultak a hajókhoz. A főparancsnok, Hol Don, még aznap úgy döntött, hogy elhajóznak, bár a beosztottjai úgy vélték, hogy folytatni kellene a harcot. A távozó mongol flottát azonban az időjárás megtépázta, és az inváziós seregből több ezren belefulladtak a tengerbe.

A második hullám

A japánok, okulva a védelmük hiányosságaiból, és úgy sejtve, hogy Kubiláj nem adja fel hódító terveit, felkészültebben várták a következő támadást. Ez végül 1281-ben következett be. A mongolok két részre osztották a seregeiket, egy déli és egy keleti csoportra. Előbbi száz, utóbbi negyvenezer emberből állt, és akárcsak korábban, itt is koreai és kínai csapatok egészítették ki a mongolokat.

A támadók júniusban ugyanúgy elfoglalták Cusimát és Ikit, mint az előző alkalommal, ám a Hakata-öbölben beleütköztek a japánok által frissen felhúzott, 20 kilométer hosszú falba. Ráadásul az ott lévő mongol flotta mellé kicsiny, de jól manőverezhető hajókat küldtek, amelyek legyőzték a nagy és kevésbé fordulékony hajókat. Hogy megelőzzék a további támadásokat, a hajókat egymáshoz kötözték.

A veszteségeiket súlyosbította a hirtelen támadó vihar, amely augusztus 15-én hatalmas károkat okozott a mongol flotta jelentős részében. Az egymáshoz kötött hajók csak fokozták a tájfun pusztító hatását. Az elsüllyedő hajókról a partra kijutó túlélőket a japán védők mészárolták le.

A pontos veszteségeket sosem tudjuk meg. Koreai források szerint a 26 ezer harcosból, amely a keleti csoporttal hajózott el, csak 7500 tért vissza. Ennek alapján a történészek a veszteségeket 60 és 90% közé becsülik.

Kubiláj soha nem valósította meg a Japán megszállására vonatkozó terveit. Ennek az elszenvedett veszteségek mellett az is volt az oka, hogy az invázió idején használt kínai hajók újjáépítése lassú és költséges feladat volt a mongolok számára. A nagykán éppen ezért más területekre, így például Vietnámra vagy Annamra terelte a figyelmét, de a távoli hadjáratok ott is kudarcba fulladtak.

A mongol expanziók korszaka, amely még egy évszázadig sem tartott, véget ért. Ugyan Kubiláj utóda megpróbálta még alávetni Japánt, de csak diplomáciai úton, és érthető okokból elutasító választ kapott. A szigetországra is hatással volt az invázió, a védekezés költségei ugyanis megingatták a Hodzsó-klán régensi hatalmát, és alig fél évszázad múlva el is vesztették befolyásukat.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, a fotó: a hajóra szállt mongolok egy 1293-ból való japán illusztráción