Tudta-e, hogy Párizs igazi bordélyváros volt a 19. században?

Párizsban a 19. század második felében, néhány évtizeddel a mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi változásokat hozó francia forradalmat követően egy újabb – ezúttal, mondhatni szexuális – forradalom zajlott le. Költők, írók, festők sorra döntötték meg a testiséggel kapcsolatos tabukat, és egyre több alkalommal helyezték az érzékiséget művészetük középpontjába. Eközben – a második császárság idején, III. Napóleon uralkodása alatt – a francia fővárost elözönlötték a prostituáltak, akik a bordélyházak mellett már az utcán, a kávéházakban, a kocsmákban, az éttermekben és a masszázsszalonokban is megtalálhatók voltak. Tisztes családapák, nagy tekintélyű polgárok, feddhetetlen hivatalnokok tömegei élték ki titkos vágyaikat a kéjhölgyek szolgáltatásainak az igénybevételével. A gazdag külföldiek jelenléte mindennapossá vált, és a leghíresebb luxusbordélyházat még királyi vendég is látogatta.

Műtárgykereskedés extrákkal

Míg a francia fővárosban korábban mindenki tudta, hogy ki az a néhány nő, aki a város bizonyos jól behatárolható részein a bájait árulja, a 19. század közepétől kezdve már egyre nehezebben lehetett számon tartani, hogy kik is űzik a legősibb mesterséget. A Haussmann báró vezetésével az 1850-es években megindított nagyszabású városrendezési munkálatoknak köszönhetően a zsúfolt, középkori szerkezetét őrző Párizs modern metropolisszá alakult át.

A központ lakóházainak jelentős részét, többek között a bordélyok többségét is lerombolták, ám a nyilvánosházak eltüntetése korántsem vezetett a hatóságok által régóta vágyott eredményhez, vagyis a prostitúció megszűnéséhez. Épp ellenkezőleg. A kéjhölgyek innen kezdve egyre több helyen árulták bájaikat, és a hatóságok által nyilvántartásba vett úgynevezett bárcások helyett az engedéllyel nem rendelkező, illegális prostituáltak kerültek többségbe.

A rendőrség folyamatosan figyelte a titkosan működő kéjnőket, és a háromszor letartóztatott örömlányokat minden esetben nyilvántartásba vette. A bárcásokra szigorú szabályok vonatkoztak. Nem hordhattak rikító színű ruhákat, nem tehették be a lábukat a hidakra, rakpartokra, valamint az elhagyatott utcácskákba, közterületen pedig csak fél órával lámpagyújtás utánig tartózkodhattak. Rendszeres orvosi ellenőrzés alá vetették őket, és ha valaki nemi betegséget szerzett, a Saint-Lazare börtönkórházban kötött ki. A többség így a korlátozások elkerülése érdekében igyekezett megúszni a nyilvántartásba vételt.

A gyakran már délelőtt munkába álló utcalányok a bulvároktól, lóversenypályáktól kezdve az Opera és a Champs-Élysées környékén keresztül a vasúti és omnibusz-pályaudvarokig szinte mindenütt megtalálhatók voltak. A legnyomorultabb helyzetben lévők a vásárcsarnok környékén korzóztak, és adott esetben már káposztáért vagy sárgarépáért is hajlandók voltak elmenni az alkalmi kuncsafttal egy menetre.

Nem volt nehéz megállapítani, hogy kik a prostituáltak, miután ezt félreérthetetlen módon jelezték: amellett, hogy kacéran leszólították a férfiakat, gyakran húzták fel szoknyájukat, néha mellüket is láthatóvá tették, a bátrabbak pedig össze nem téveszthető mozdulatokat tettek az ágyékuk körül. Az „elcsábított” férfit általában olcsó garniszállókban bérelt szobában elégítették ki.

Az örömlányok azonban nemcsak a vörös lámpás házakban vagy az utcán bukkanhattak fel. Párizsban a sörözők férfi pincérei helyett az 1867-es világkiállítás idején jelentek meg először a női felszolgálók, akiknek munkaköréhez nem sokkal később már nemcsak a szeszes italok kihordása, hanem a felbátorodott férfiak testi vágyainak kielégítése is hozzátartozott. Az italmérésekben elsősorban a fiatal, gyakran még semmilyen szexuális tapasztalattal nem rendelkező gimnazisták és egyetemisták keresték a gyönyört.

A francia fővárosnak szinte alig volt olyan szeglete, ahol nem árulta a testét legalább néhány prostituált. A szegényebbek az utca melletti, kéjbarlanggá átalakított olcsó kocsmákban, késdobálókban szedték fel az örömlányokat, hétvégén pedig a bálokban vadásztak újabb prédára. A munkások a század vége felé a szintén nyilvánosházakká átalakult kávéházakban is szétnézhettek, de a mulatókban, fürdőkben és masszázsszalonokban is nagy eséllyel találhattak maguknak örömszerzésre készséges lányokat.

A homoszexuálisok a műtárgykereskedéseknek voltak lelkes látogatói. A kirakatban a műtárgyaknál elhelyezett árcédulákon feltüntetett számok valójában nem az árak, hanem a hátsó szobákban kliensre várakozó hölgyek és urak sorszámai voltak.

A prostitúció arisztokratái

A kéjhölgyek szolgáltatásait természetesen nem csak az alacsonyabb származásúak és a homoszexuálisok vették igénybe. A módosabb, polgári származású férfiak, kereskedők és a pénzügyi élet figurái ugyanúgy vágytak a házasságon kívüli kalandokra, mint szegényebb polgártársaik.

A gazdagabbak az előkelő bálok mellett a nívósabb éttermekbe és zenés kávéházakba is ellátogathattak egy numera reményében, de ha megtehették, a prostituáltak legelőkelőbb képviselőivel, a félvilági nőkkel, más néven kokottokkal szűrték össze a levet.

A kurtizánokat persze csak a gazdagabb iparmágnások, bankárok, tőzsdespekulánsok, vidéki nagybirtokosok és külföldi arisztokraták engedhették meg maguknak. A kokottoknak egyáltalán nem kellett tartaniuk a rendőrség zaklatásaitól, mivel előkelő pártfogóik elegendő védelmet biztosítottak számukra. Egyedül éltek fényűző apartmanjaikban, ahol számos cseléd gondoskodott a kiszolgálásukról.

A napjaikat szabadon osztották be. Délután és este a műveltségük gyarapítása – és ezzel együtt megélhetésük biztosítása – érdekében általában beültek egy színházi előadásra, esetleg megtekintettek egy kiállítást. Az itt megszerzett tudást aztán fényűző vacsorákon kamatoztathatták, lenyűgözve a testi mellett szellemi partnerre is vágyó férfiakat.

A félvilági nők karrierje gyakran bizonyult tiszavirág-életűnek. Bár a kokott-hanyatlástörténet legismertebb példája egy kitalált alakhoz, Émile Zola Nanájához köthető, a címszereplő karakterét a regényíró valós személyek alapján alkotta meg. A történet szerint Nana egy tehetségtelen színésznőcskéből villámgyorsan lesz a nagyvilági férfiak kedvence, Párizs ünnepelt kurtizánja, ám egyre fényűzőbb életmódját szeretői egy idő után már nem tudják finanszírozni, és belerokkannak állandóan növekvő igényeinek a kielégítésébe. Nana végül magára marad, és története – sok valóban létezett kurtizánhoz hasonlóan – happy end nélkül ér véget.

Míg Balzac az örömlányok legfelsőbb rétegének fényűző életviteléről írta meg híres regényét, egy másik művészeti ág képviselője, Henri de Toulouse-Lautrec a francia századvég, a Belle Epoque párizsi kávéházainak, kabaréinak és bordélyvilágának mindennapjait ábrázolta festményein.

A művész időnként együtt élt a nagyobb nyilvánosházak prostituáltjaival, és az 1890-es években plakátok és színes litográfiák százain örökítette meg az örömlányok életének mozzanatait. Egyik leghíresebb festménye – Orvosi vizit a rue Des Moulins-ban – két, felhúzott ingben az orvosi vizsgálatra váró örömlányt ábrázol.

A kép bal szélén álló, idősebb kéjhölgy arckifejezése a teljes reményvesztettségről árulkodik, míg a mögötte várakozó, fiatalabb örömlány még valamivel bizakodóbb a sorsát illetően, holott valószínűleg sejti, ugyanolyan szomorú jövő előtt áll, mint kolléganője. Toulouse-Lautrec elemi erővel ábrázolta az örömlányok megalázó, kiszolgáltatott helyzetét, életük kilátástalanságát.

Állatszex és szadomazo

A nyilvánosházak legfelső kategóriáját a luxusbordélyok jelentették. A legjobb körülményeket ezekben a prémiumkategóriás műintézményekben biztosították a prostituáltak számára. Amellett, hogy munkahelyükön lakhattak, ételt, ruhát és fizetést is kaptak. Persze, amint azt Toulouse-Lautrec képei is szemléltetik, ez még korántsem jelentett garanciát a boldog élethez.

Annál elégedettebbek lehettek viszont a látogatók, akiknek igényeit képzett személyzet szolgálta ki. Ha igény mutatkozott rá, a vendégek a nemi vágy serkentésére szolgáló kábítószereket is kaphattak.

A kiváltságos látogatók a szomszédos helyiségből színházi látcső segítségével aktus közben is megfigyelhettek másokat. Különösen nagy érdeklődés övezte az állatjeleneteket, amelyek során a vállalkozó szellemű kéjhölgyek nagytermetű kutyákkal közösültek.

A mai szexshopokban megtalálható eszközök már a 19. század végén is hozzátartoztak egy nyilvánosház kelléktárához. A szadomazo hívei kedvükre válogathattak az illatos bőrből készült korbácsok, ostorok és lekötésre használt selyemzsinórok közül. A szexuális segédeszközöket német és belga üzemekből szerezték be.

A kor leghíresebb luxusbordélya az 1878-tól működő Le Chabanais volt. A nyilvánosházban gyakran külföldi államfők is tiszteletüket tették, akik ilyenkor hivatalosan a Szenátus elnökénél viziteltek.

A leghíresebb látogató Viktória királynő fia, a később VII. Eduárd néven uralkodó walesi herceg volt, aki párizsi körökben az 1880–1890-es években a luxusbordély visszatérő vendégeként vált ismertté. A közmondásosan prűd viktoriánus korszak névadójának fia időről időre pezsgővel töltött rézkádjában múlatta az időt a szép hölgyek társaságában.

Még egy úgynevezett szerelemszék is készült számára, hogy könnyebben hozzáférjen bizonyos női testrészekhez, anélkül, hogy tekintélyes súlyával rájuk nehezedne. A szobákat úgy alakították ki, hogy különböző hangulatokat idézzenek meg: volt többek között japán, ókori római, görög és mór lakosztály is. Az angol trónörökös kedvence a hindu szoba volt.

A bordélyt Franciaország náci megszállása után a német funkcionáriusok és a kollaboránsok számára foglalta le a Wehrmacht. A Le Chabanais-ben többek között a nem éppen visszafogott életviteléről ismert Hermann Göring is megfordult. 1946-ban azonban a világhírű örömtanya sem kerülhette el sorsát: a többi francia bordéllyal együtt bezárták.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, fotó: pixabay.com