Gregus Mátéra emlékeznek Székkutason

„A természetben ott van Isten.”

Gregus Máté

Gregus Máté, a Vásárhelyi-Puszta ügyeinek képviselője, településünk létrehozója születésének 160. évfordulója alkalmából tisztelettel meghívjuk Önt és kedves családját a 2021. június 16-án, szerdán, 18 órakor tartandó megemlékezésre.

Az eseményen a Székkutasi Olvasókör, a Gregus Máté Kertbarátkör, valamint Székkutas Község Önkormányzata helyezi el az emlékezés koszorúit.

Helyszín: Gregus Máté emlékmű, Főtér, Székkutas

írják a település oldalán

„Igazi” iskolába nem járt. Mint visszaemlékezésében írja, – iskolai híján – mint a többi környékbeli tanyai gyermek, ő is egy fölfogadott, idős, írni-olvasni, számolni tudó kőművesmestertől sajátította el az alapvető tudnivalókat, de ő itt nem állt meg. Egész életében tanult, képezte magát. Sokat olvasott, nem csak szak-, hanem szépirodalmat is – és természetesen minden este a Bibliát.

A gazdálkodás alapfogásait az édesapjától tanulta meg, majd – miután családot alapított – 26 évesen a 11 holdnyi örökségén kezdett gazdálkodni. Látástól vakulásig dolgozott, részes munkát is vállalt, és lassan gyarapítani kezdte a kis birtokát, majd, bankhitelek segítségével modernizálta, gépesítette a gazdaságát. Mivel minden áron szabadulni akart Rosszjárásról, amint tehette, elköltözött hazulról, majd az 1890-es években a mai Székkutastól északra fekvő Pósahalmon vásárolt 40 kishold homokos földet.

Sokan nem értették, hogy miért kellett neki a „sivatag”, csakhogy ő – kortársainak döntő részével ellentétben – felismerte, hogy a gabonatermesztésre és állattenyésztésre alapozott gazdálkodás helyett kifizetődőbb az intenzív, belterjes gazdálkodás. Ezért a futóhomokon évtizedek alatt csodálatos gyümölcs- és csemegeszőlő-ültetvényt hozott létre, részben hungaricum-, részben nemesített fajtákból. (A gyümölcsös öntözésére ártézi kutat fúratott.) A nagyarányú gyümölcstermesztés csak az egyik jövedelmi forrás volt (csak őszibarackból jó évben 4-5 vagonnal exportált!), ugyanis nemesített, fehér parlagi tyúkokat neveltek, és nagyarányú tojástermelés is folyt a birtokán, ezen kívül méhészettel is foglalkozott, malmot épített és szeszfőzdét létesített.

Nem csak magának élő ember volt: tőle tanult meg a környékben élő több száz kisember fát ültetni, baromfit tenyészteni, szőlészkedni, szakszerűen gazdálkodni.

Élete összefonódott Vásárhely-Kutas nevével. Jórészt neki köszönhető, hogy virágzó tanyaközponttá vált Kutas-puszta. Az 1890-es évektől tagja volt a hódmezővásárhelyi törvényhatósági bizottságnak, ezért sokat tehetett – és tett is! – annak érdekében, hogy közigazgatási kirendeltséget létesítsen Kutason a város vezetése, és mint „a tanyai és a pusztai lakosság ügyének önzetlen harcosa” ügyes „lobbizással” elérte, hogy vasútállomás, utóbb áruraktár, és állatrakodó épült, működni kezdett egy postahivatal, lett heti piac is. Ő volt az, aki – nem csekély anyagi áldozatot vállalva – megmentette a tanyaközpont villanyvilágítását (ugyanis le akarták szerelni a meglévő vezetékeket arra hivatkozva, hogy nincs elegendő fogyasztás). Azt is elérte utóbb, hogy Kutas közvilágítást kapjon. Mint a református egyház hű tagja, és hosszabb időn keresztül presbiter, természetesen nagy része volt abban, hogy 1926-ban megépült a kutasi református templom (de emellett támogatta a katolikus templom építését is!)

Egyik alapítója volt 1892-ben a Pusztakutasi Olvasó Egyletnek. Mint mintagazda, a század végén bekapcsolódott a kis- és középbirtokosok érdekvédelmi mozgalmába: előbb tagja lett a Magyar Gazdaszövetségnek, amely megalapította a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetét, közismertebb nevén a Hangyát – természetesen 1903-ban a kutasi szövetkezet alapításában is részt vett. A Gazdaszövetségben végzett aktív szerepét azzal ismerték el, hogy 1921-ben Gaál Gaszton nemzetgyűlési képviselő és dr. Czettler Jenő egyetemi tanár, a korszak egyik legnevesebb agrárközgazdásza mellé őt választották meg alelnöknek.

Az idős Gregus Máté nem csak a kutasi kisgazdák érdekében lépett föl, hanem kivette részét egyes országos akciókban is. 1920-ban alapító tagja lett a Kisüsti Szesztermelők és Kisüstösök Országos Szövetségének. 1929. augusztus 20-án a Szövetség Hódmezővásárhelyen tartotta meg az országos kongresszusát, melynek fő szónoka az akkor már országszerte ismert kutasi gazda volt. Beszéde akkora figyelmet keltett, hogy leközölték abban a Vásárhelyi Reggeli Újságban, melyben korábban, és később is több figyelemre méltó írása jelent meg.

Első cikkei még a huszadik század elején jelentek meg. Csak akkor ragadott tollat, amikor fontos mondanivalója volt – és amikor a gazdasága körüli munkák lehetővé tették az írást. (Egyik vitacikkét így fejezte be: „Majd máskor többet, most már mennem kell kukoricát törni, mert az idő kiderült.”) Több hírlapban is olvashatóak az írásai: Vásárhely és Vidéke, Vásárhelyi Reggeli Újság, Közérdek, Vásárhelyi Újság. Ezekben elsősorban a vásárhely-kutasi gazdatársadalom problémáival, a modernizációs lehetőségekkel foglalkozott. Bátor, harcos publicista volt – törvényhatósági bizottsági tagként nem egyszer neki ment a város „urainak”, mert joggal érezte úgy, elhanyagolják a pusztai kisgazdák ügyét. Pártpolitikával sohasem foglalkozott (pedig többen be szerették volna vonni a ’20-as évek elején az akkori kisgazdapárt tevékenységébe…), mert nem szeretett volna lesüllyedni a kicsinyes pártcsatározások szintjére.

1922-ben egy százezer koronás alapítványt hozott létre (ebből az összegből akkor 40–50 hold földet lehetett volna vásárolni!), ezzel részben azokat a tanyai tanítókat szerette volna támogatni, akik az iskolán kívüli népművelés terén a legjobb eredményt értek el, valamint a törekvő, szorgalmas, házasulás előtt álló fiatalokat. (Érdemeiért a földművelésügyi miniszter gazdasági tanácsosi címmel ruházta fel.)

Éveken keresztül anyagilag támogatta a hazai és az erdélyi magyar irodalom kiadását. (A halála előtti években már több mint ezer kötetes könyvtára volt!) 1927-ben az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság, 1935-ben pedig a Marosvécsen összeülő Erdélyi Helikon mondott köszönetet az addig nyújtott támogatásért.

Neve országosan az 1935 nyarán megszervezett úgynevezett író–paraszt találkozó kapcsán vált ismertté. Ekkor megjelent Vásárhely-kutason a népi írók színe-java (mint például Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Sértő Kálmán, Szabó Pál), valamint olyan országszerte ismert személyiségek, mint Ortutay Gyula, Tomori Viola, Matolcsy Mátyás agrár-közgazdász, Hódmezővásárhelyről pedig Takács Ferenc szociáldemokrata országgyűlési képviselő. Illyés Gyula és Féja utóbb meleg szavakkal emlékezett meg erről a találkozóról. Utóbbi nevezte el őt a híres könyvében (Viharsarok) „homoki apostol”-nak.

Gregus Máté – hosszas betegség után – abban a tudatban hunyhatta le a szemét 1938. augusztus 23-án, hogy hagyatéka biztos kezekben van, az idősebb fia, ifjabb Gregus Máté (vagy ahogy hívták: „Fiamáté”) folytatja a megkezdett munkát. Temetésén ott volt az egész Puszta, de számos illusztris városi polgár, valamint a polgármester is.

Az örökségét tehát „Fiamáté” vitte tovább – ám egy évtized múlva „új szelek” fújtak Vásárhely-Kutason is. A Rákosi-diktatúra parasztüldöző politikája a Gregus-családot sem kímélte. A család több férfitagja börtönbe került – „Fiamáté” azonban sohasem látta meg a napvilágot, mert 1950. december 13-án – koholt vádakkal – két év börtönbüntetésre ítélték, ám egy jó évvel később, 1952. január 10-én a váci rabkórházban elhunyt. Fiát, az akkor ifjabb Gregus Máté, miután meglátogatta édesapját, 1951. június 13-án letartóztatták, majd bírósági ítélet nélkül a hírhedett kistarcsai internáló tábor foglya lett. Végül 1953. október 8-án – föl nem jelentés miatt – három és fél év börtönbüntetést kapott. Mivel ebbe beleszámították a kistarcsai internáló táborban több mint két évet, a fennmaradt büntetési idő pedig amnesztia alá esett, október 19-én szabadult. Hazatérve azzal kellett szembesüljön, hogy családját időközben kitelepítették az otthonukból, a gazdaságát pedig elkobozták…

A híres Gregus-féle ültetvény az ’50-es évek elején ebek harmincadjára került, a „homoki apostol” mintagazdaságát a kommunisták felprédálták, tönkre tették – és nevét is igyekeztek teljesen kitörölni a köztudatból. Szerencsére ez utóbbi nem sikerült nekik…

– Vincze Gábor történész, az Emlékpont Múzeum munkatársa –