A fotózásra fókuszálna, de a tanítással sem hagyna fel nyugdíjas éveiben Sipos Márta

Csütörtökön tartotta utolsó tanóráit a Galamb iskola igazgatóhelyettese, Sipos Márta, akivel többek között arról is beszélgettünk, milyen új kihívásokkal néz szembe egy pedagógus, és hogy mivel szeretne foglalkozni nyugdíjas éveiben, de elárulta azt is, hogy munkahelyei közül a Galamb volt a legkedvesebb, köszönetét kifejezve mindenkinek.

– Megtartotta az utolsó óráját is az iskolában. Milyen érzés volt, amikor kicsöngettek?

– Nem egy órám volt, hanem egy osztállyal mindjárt kettő, nagyon furcsa volt, mert ez után nem lesz több. Én annyira készültem az utolsó órámra, hogy véletlenül kedden már feljöttem, és a gyerekek közölték velem, hogy az nem most lesz, hanem csütörtökön, ránéztem az órarendre és felcseréltem az A hetet a B-vel. Úgyhogy ez már duplán izgalmas volt.

Az ember eltöltött a pedagóguspályán jó sok évet, és végig kellett gondolni, hogy most akkor nem lesz több. És ez nagyon nehéz, hiszen én igazából a tanítást mindig nagyon szerettem, amikor az önkormányzatnál dolgoztam közoktatási osztályon, akkor azért hiányzott a tanítás és a gyerekek. És bár más korosztályt tanítottam általános iskolában, azt hiszem, hogy most, amikor megtapasztaltam itt a 14-20 éves gyerekekkel való foglalkozást, akkor kiderült, hogy szerintem ez még jobban fekszik nekem, mint a felső tagozatos gyerekekkel történő foglalkozás és nevelés.

– Magyar, történelem szakon végzett, de miért ezt a pályát, és ezeket a tantárgyakat választotta?

– Általános iskolában kiderült, hogy nagyon jó matekos vagyok, matematika tanárom javaslatára én a Ságváriban végeztem el a matematika tagozatot. Ott kiderült, hogy vannak nálam azért jobbak is, kevesen voltunk egy osztályban, 11-en, felvételivel lehetett bekerülni, és annak idején nem volt ilyen széles skála, hogy mehet egy diák ilyen vagy olyan szakra, nem is akartunk nagyon elszakadni Szegedtől, és a történelmet én mindig szerettem, de nem volt vele matematika szak annak idején. Így a történelem mellé választottam a magyart, amihez némiképp hozzásegített az is, hogy az nővérem, aki 9 évvel idősebb nálam, ő szintén pedagógus volt, és láttam, hogy ő mit csinál.

Olyan kiváló tanárom volt a főiskolán, illetve a történelem tanszéken a szakmódszertanosom, hogy egyértelművé vált, hogy én ezt szeretném csinálni, ezt a főiskolán döntöttem el. Akkor sokan voltak a csoporttársak közül, akik azt mondták, hogy nem fognak pedagógus pályára menni, én pedig eldöntöttem, hogy igen, én ezt szeretném. ’83-ban el is kezdtem pedagógusként dolgozni.

 – Hogy látja, az évtizedek alatt mennyire változtak meg a gyerekek, mik az új kihívásai egy pedagógusnak?

– Sokfélét szoktak ezzel kapcsolatban mondani, hogy a mai fiatalok nem olyanok. A mai fiataloknak egy igazi tanár ugyanúgy fel tudja kelteni az érdeklődését, mint 25 évvel ezelőtt. Bejött a mobiltelefon és az egyéb eszközök, de most azért a digitális tanítás alatt kiderült, hogy a gyerekek nem is tudják ezt annyira jól kezelni. Nekik is kihívás volt, például ez a része, meg nekünk, tanároknak is.

Nekem anno 1983-ban sem volt gond fegyelmezni, és most is ugyan így látom. Bejönnek, elkezdenek gondolkozni, és akkor rendben van minden. Én nem látom azt, hogy az én órámon lett volna olyan, hogy több erőfeszítésbe került az, hogy ott normális körülmények legyenek. Szerintem az az alapvető, hogy a fiatal érdeklődését meg kell fogni, fel kell kelteni, és ha ez megvan, akkor tulajdonképpen már nagyon sokat tettünk, mert az az anyag, amivel én próbálom becserkészni őt, az már könnyebben felszívódik benne.

Én legalábbis így látom, nem érzem azt, hogy az eltelt nem tudom hány évben valami olyan különleges fordulat történt volna. A világ az felgyorsult, a gyerekeknek ott van a kezében a mobiltelefon, összeszednek minden információt. Amiben tényleg változás történt, hogy nagyon nehéz nekik szelektálni. Meghall, meglát valamit és azt hiszi, hogy ez úgy van, és akkor kerül elő a társadalomismeret, hogy mi a hogy forrás? Úgy próbálj meg gondolkodni, hogy nézd meg, hogy tényleg igaz-e, hogy keress utána – hogyha én erre rá tudom nevelni, akkor már tettem valamit, mert akkor nem fog mindent úgy elhinni, ahogy elé tálalják, hanem gondolkozni kezd, és szerintem ez a cél.

– Megtartotta az utolsó óráját, a szabadság következik, július elsejével nyugdíjba is vonul. Mire szeretne több időt szánni a nyugdíjas éveiben?

– Az unokahúgomnak van két kislánya, az egyik negyedikes, a másik hetedikes. Azt beszéltük, hogy a nyolcéves program megvan, hiszen jövőre lesz a kisebbik ötödik osztályos, és kezdi a történelmet, és nyolc év múlva fog érettségizni, és kell valaki, aki foglalkozik vele is, és a nagyobbikkal is, így a házi tanítás működni fog még nyolc éven keresztül, remélem.

Ezen kívül 1981-ben vettem egy tükörreflexes Praktica fényképezőgépet, ami akkor viszonylag nagy szám volt. Én bizony a következő időszakban azzal szeretném tölteni az időt, hogy kimegyek a természetbe egy jó fényképezőgéppel és akkor fényképezni szeretnék, fotókat rendezni, akár fotókönyvet csinálni belőle. Ez a kettő feltétlenül, a másik, amit szeretnék folytatni, az az, hogy Magyarországon bár rengeteg helyen jártam már, de olyan apró helyeken, ahol van valami természeti érdekesség vagy bármi, ezt még lehetne fokozni, és a negyedik pedig, hogy szeretnék egy héten háromszor elmenni úszni, hogy hetente mintegy ötezer métert le tudjak úszni.