„Egy hétre jöttek, hét eggyel mennek” – A nap, amikor az Aranycsapat újra legyőzte Angliát

A címben idézett mondat mára a magyar futballtörténelem egyik szállóigéjévé vált, amely arra az angol válogatottra ragadt, amely fél évvel az Évszázad mérkőzése után visszavágni érkezett a magyar fővárosba. A revánsból semmi sem lett, Budapest istenei pedig a földre szálltak, hogy elkápráztassák a Népstadion nézőit. 1954-ben ezen a napon az Aranycsapat 7:1-gyel küldte haza a svájci világbajnokságra készülő angol válogatottat.

A londoni 6–3-as vereség után az angol sajtó másról sem cikkezett, minthogy a történelmi kudarc nem maradhat elégtétel nélkül. A brit lapok szinte tüzelték kedvenceiket. A Wembley stadionban történtek rossz álomként söpörtek végig a szigetországon, amelyet csak akkor lehet elfelejteni, ha mihamarabb sikerül hasonló sikert elérni. Mindenki tudta, hogy nem lesz könnyű.

Kilenc nappal a találkozó előtt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány barátságos mérkőzésen próbálta csiszolni a válogatott játékát. A Hollandiában 4:1 arányban megnyert találkozó ellenére elégedetlenség uralkodott a magyar közéletben. A találkozó képe egyáltalán nem tükrözte az Aranycsapat valódi játékerejét, Puskással együtt szinte a csapat összes a megszokottnál gyengébben teljesített.

Mándi Gyula másodedző a következőképpen értékelte az összecsapást: „Mindannyian érzik, tudják, hogy még sok a javítanivaló a csapat játékában. A támadásainkban nincs elég erő, nincs elég lendület, elsősorban ezen kell javítanunk. Jó néhány kerettag gyorsaságát és állóképességét is fokozni kell. Az idegeskedés, a bizonytalankodás nem utolsósorban a gyengébb erőnlét következménye.” – hangzott el a hollandok elleni meccs után.

Zakariás József balhátvéd a megingás ellenére bizakodóan nyilatkozott: „Ha nagy feladat előtt állunk minden egycsapásra megváltozik. Így volt ez Londonban is és bízom benne, hogy így lesz május 23-án is. Összeszorítjuk a fogunkat és valamennyien teljes erővel harcolunk és játszunk.”

Az angolok a súlyos vereség ellenére bizakodtak a visszavágó rájuk nézve pozitív kimenetelében, továbbra sem hitték, hogy futballjuk leáldozóban lehet. Szerintünk a magyaroknak csupán szerencséjük volt ellenük, még egyszer nem tudják megismételni a Wembleyben nyújtott teljesítményt. A magyar sajtó derűlátó londoni véleményekről cikkezett a budapesti mérkőzés kapcsán. Az angolok Jugoszlávia ellen készültek a Duna parti kalandra, de annak ellenére, hogy a belgrádi kora estében óriási meglepetésre egygólos vereséget szenvedtek, még mindig úgy érezték, egy hét múlva nincs az a magyar, aki megállítja őket.

„Angliának vannak a legjobb labdarúgói. Dolgozzanak ki részükre jó taktikát és megverik a világot. A magyar válogatott túljutott a wembleyi csúcsponton. Valószínűleg még sohasem játszottak jobban, mint amikor bennünket megvertek. Ilyen teljesítményre újra nem lehetnek képesek.” – mondta Walter Winterbottom angol szövetségi kapitány, aki rengeteg munkát ölt a csapatösszhang javításába.

A csapatkapitány, Billy Wright diplomatikusan próbált fogalmazni a mérkőzés előtt: „Minden csapatnak van néha olyan napja, amikor teljesítménye a csúcsponthoz ér. Azt hiszem, a magyar csapatnak ez a napja a Wembleyben volt.”

Angol részről a meccs presztízskérdéssé vált, valóságos becsületbeli üggyé dagadt. A  vendégszurkolók óvatosságra intették az Aranycsapatot, akik, mint kiderült vigyáztak és erőn felül készültek.

Az „Évszázad visszavágójára” a jegyek már hetekkel korábban elkeltek, elképesztő adat, de közel egymillió érdeklődő fizetett volna a helyszíni részvételért, az érdeklődés hihetetlen nagy volt.

Mindenki látni akarta az angol csapatot és a meggyőző hazai sikert, hiszen az előző diadalt csak hallhatták, olvashatták.

Ami pedig a Népstadionban 92 ezer ember előtt történt, újabb történelmi bejegyzést ért. Az első félidőben három gólt szerzett a magyar gárda: Lantos, Puskás és Kocsis volt eredményes, majd a másodikban újabb hármas következett Kocsis Tóth II és Hidegkuti révén. Az angolok Broadis találatával megszerezték becsületgóljukat, de a végszó Puskásé volt. Annak ellenére, hogy a magyar tizenegy sem játszott végig hibátlanul, felülmúlta a londoni játékot és 7:1-es kiütéses győzelemmel kísérte az öltözőbe a „háromoroszlánosokat”.

A vereségek oka nem a felkészültség vagy az edzésbeli hiányosságokban keresendő, sokkal inkább a futballkultúrák közti pillanatnyi különbségek mutatkoztak meg: Az 50-es, 60-as években a magyar futball technikailag képzettebb, rengeteg elmozgáson alapuló futballja a fizikai alapokra épült angolénál egyszerűen magasabb színvonalat képviselt.

„Londonban, a meccs végén úgy láttam, az angolokat is elragadtatta a magyar csapat játéka. Most tragikusan hatott rájuk, hogy a már ismert ellenféllel szemben is tehetetlenek.” – mondta Sebes Gusztáv a lefújás után.

Jupp Wolff, a Hamburger Abendblatt újságírója a mérkőzés lefújása után kimondta, amitől a sokan már rettegtek: „Kétségkívül a legnagyobb vereség az angol futballtörténetben. Ez volt a modern futball magas iskolájának bemutatása és az angol klasszikus futball temetése.”

A brit Daily Mail a másnap a címoldalán közölte a mérkőzés tudósítását: „A keserű tanulság az, hogy a magyarok játéka a futball tökéletessége. Minden megvan benne. A hosszú és rövid passzolás, a finom, teljes uralom a labda felett, villámgyors kirobbanás, halálosan biztos kapura lövés és ötletes, váratlan akciók sokasága.”

A szintén brit News Chronicle címoldalán pedig egy halotthamvasztó urna jelent meg a következő felirattal: „Az angol labdarúgás hamvai.

Szeretetteljesen emlékeztetve az angol futballra, amely meghalt Budapesten, 1954. május 23-án. Gyászoló barátai és ismerősei mérhetetlen őszinte fájdalmára. Hamvait a Dunába szórjuk.”

A német Kicker futballszaklap a következőt hozta le: „Az angolok nemhogy semmit nem tanultak, de annál többet felejtettek.”

Az olasz Corriere della Sport lap hasábján a következő jelent meg: „Puskás és társainak teljesítménye nem betanult lecke volt. Labdarúgó szótárukból a magyar játékosok mindig a helyzetnek legmegfelelőbb szót választották ki.”

A Rudé Právo, a Csehszlovák Kommunista Párt központi lapja a következőt írta: „Az eredmény ismételten megmutatta, mire képes egy jól összeszokott, kiváló csapat. A győzelem a technikailag, erőnlétileg és lelkileg is nagyszerűen előkészített kollektív játék eredménye, amelyben az egyik játékos a másikért harcol. A magyar labdarúgás és az egész magyar testnevelési mozgalom újabb nagyszerű sikert aratott.”

Az angol játékosok próbálták sportszerűséggel emészteni a megszégyenítő vereséget: „Soha, hosszú profi pályafutásom alatt egyetlen egyszer sem kaptam egy mérkőzésen hét gólt. Borzasztó élmény volt azt látni, hogy csak jönnek és jönnek, feltartóztathatatlanul. Amikor a második félidőben hat perc alatt három gólt kaptam, azt gondoltam, ez a világ vége.” – nyilatkozta a hálóőr, Gil Merrick.

Syd Owen, aki a budapesti összecsapáson középhátvédet játszott, így fogalmazott a magyarokról: „Olyanok, mintha egy másik bolygóról csöppentek volna közénk.”

„Csodálatosan szép és eredményes volt a magyarok játéka, de számunkra igen elkeserítő. A tehetetlenség érzése mindig döbbenetes, és mi ezt éreztük. Valami véget ért és nem tudjuk, mikor indul újra.” – zárta le elkeseredetten Walter Winterbottom.

Forrás: hirado.hu