„Lement a nap a maga járásán, sárgarigó szól a Tisza partján…”

Ahogyan a közismert nóta is bizonyítja, a sárgarigó a magyar nép egyik kedves madara. Jellegzetes hangját a térségünkben is gyakran hallhatjuk – már építik fészküket.

Több urbanizálódott madárfajjal ellentétben, a sárgarigó a falu és a határ madara maradt, nagyobb városokban, parkokban ritkán telepszik meg. Többnyire csak a hangját hallhatjuk, magát a madarat ritkán pillanthatjuk meg, legfeljebb akkor, ha egyik facsoportból a másikba száll. A hímek különösen szép színekben pompáznak, szárnyuk fekete, hátuk és mellük aranyló sárga, innen kapta a faj népi nevét, az aranymálinkót. A tojók szerényebb színezetűek, zöldes-sárga, halványabb színek jellemzik őket.

A sárgarigó közismert hangja valóban egyedi, úgy énekel, fuvolázik a fák lombkoronái között, mint egy hangszer. A nyár madara, hiszen nagyon későn, csak április végén, május elején érkezik és augusztus végén, szeptember elején már távozik is tőlünk. Neve ellenére nincs közeli rokonságban a rigókkal, rendszertanilag külön családba a sárgarigófélék családjába soroljuk. Életmódja is jelentősen eltér a rigófélékétől, szinte kizárólag a lombkoronában él és ott táplálkozik, a földön szinte soha nem látni. Fő tápláléka is a lombkoronában élő rovarokhoz köthető, elsősorban hernyókat, bogarakat fogyaszt, de gyümölcsérés idején szívesen megkóstolja a cseresznyét, barackot, az eperfák termését is.

Elsősorban az Alföld és a dombvidék madara, ligetes erdőfoltok, erdősávok, tanyák melletti fásítások, faluszéli kertek, gyümölcsösök, folyómenti ligeterdők tartoznak a fő költőhelyei közé. Évente egyszer költ, 4-5 tojást rak. Fészke igazi remekmű, ágvillára fűzi fel és onnan zsákszerűen lógatja le kibélelt, puha otthonát. Fészekalja május végére lesz teljes.

A sárgarigó nem tartozik a ritka madaraink közé és reméljük, hogy csodás fuvolázását a jövőben is sűrűn hallhatjuk majd a nyári reggeleken és estéken.

fotó: Marki Pál, forrás: KMNP