Figyelünk…

De mire?

Társasházi lakosként nem szokatlan számomra, hogy intenzívebben jelen vagyunk egymás életében a szomszédokkal: az ilyen-olyan hangok, tevékenységek zajai a másiknál: mintha csak nálunk történnének. Ha akarjuk, megfigyelhetjük, ki mikor, milyen ritmusban éli a napjait. És itt a lényeg: ha bennünket ez érdekel, és persze van is időnk ezzel foglalkozni. Senkit nem akarok megbántani, de minden lakóközösségnek, utcának vagy munkahelynek van bio-kamerája, aki kedvtelésből, unalomból vagy bármilyen indokból, de jobban törődik a másik életével. Ezzel önmagában nem lenne gond, a problémák mindig ott kezdődnek, ha ezt azután megosztja másokkal.

Még itt sem biztos, hogy rosszindulatból, egyszerűen csak hogy legyen téma. A szóbeli, kispados, összeülős vagy sétálgatós, nézelődős verzió régi találmány és szerintem kevéssé kártékony. A nagyobb nyilvánosságot produkáló, közösségi oldalas leleplezések ennél sokkal hatásosabbak, igaz, itt vállalni kell a tudósító személynek magát (ha csak nem profi az álprofilban). Nyilván van egy csomó hasznos megosztás, felhívás, kérés, segítő szándékú tartalom – ezek nem témái az írásomnak. Sokkal inkább azok a képes beszámolók, ahol erősen vitatható a szándék, amivel azt közzétették.

Mintha mostanság jobban belemásznánk egymás privát szféráiba és késztetünk magyarázkodásra, védekezésre másokat – sokszor a semmiért. Miért állt meg ott, minek ebédel, meddig tart a munkaideje, miért van úgy felöltözve, épp ki járt nála, mikor látogatta meg az idős rokont, mennyi időt töltött itt-vagy ott, kivel barátkozik, kivel van viszonya, hogyan él – egészen már-már odáig, hogy minek is… Tisztában vagyok vele, ha mindennek nem lenne közönsége, nem virágozna az amatőr fotóriporterek, egymást közt sugdolózók és információ megosztók ipara. És azt is tudom, eredendően van – bár eltérő mértékben – kíváncsiságra való hajlam is mindannyiunkban.

A kérdés az, hogy ezt mennyire tudjuk kezelni és normális, élhető keretek közt tartani. Cuki a szomszéd néni, aki a „Lila akác-köz”-ben érzi magát és jól értesültnek véli magát a házban lakók szerelmi életéről, vagy az alibi kutyasétáltató, esetleg a futókra felügyelő bicajozó… Mindenki tudni, látni, hallani akarhat – de csak egy határig tegye. Ami nem sért másokat, és ami őt sem sebzi meg. Mert visszafelé is elsülhet a dolog és az már ugye felháborító. Szemtől-szemben meg egyenesen vállalhatatlan…

Online mindennapjainkban többet kell néznünk a képernyőt, mint szeretnénk. Kérdés, hogy a sok információ közt a lényeget látjuk-e.

Lehet, a szemünket is nevelnünk kellene. A többi meg jönne magától.