Tavasz, terasz, szevasz!

Az április meg én. Meg a bárcsak?

Tél után mindig éled egy kicsit a remény. Belekapaszkodunk a napfénybe, ami még csak világít sokszor és nem nagyon melegít. De már végre előbukkan és képes még egy kevésbé jól induló reggelt vagy munkás hétköznapot is elhomályosítani. Mozizik a szemünk, miközben haladunk az útvonalainkon, amikre rá sem ismerünk. A szürkét színek, a port finom esőillat váltja, nyílnak a virágok, énekelnek a madarak és talán ez az egy évszak, amikor komolyan elgondolkodom, hogy újra biciklizni meg gyalogolni kéne mindenhová és még azt sem zavarna, ha elkésnék mindenhonnan.

A tavasz kész terápia. Ha hagyjuk, hogy hasson ránk, akkor csodákra képes; szinte magunkra sem ismerhetünk általa. Élvezzük a kerti munkákat, szellőztetünk világnak, nem bánjuk, ha ránk esteledik séta közben, mennénk ki a szabadba, vagy csupán ülnénk a teraszon és csak örülnénk, hogy élünk. Úgy telik az idő, mint már nagyon rég: hallgatjuk a madarakat, szívjuk be a friss levegőt, figyeljük a virágba borult fákat. És ezer festménybe sűrűsödik össze egyetlen pillanat.

Gond? Nincs, hogy is lehetne – így képzelem, így van és ennyi pont elég. A baj csak az álom-léttel van. Hogyha mindez csak képzelet. Miközben nyílik a természet és tágul a tér és rajtunk a szemüveg mégis más. Ha hagyjuk, ha belefáradtunk, ha nem akarjuk észrevenni, és ha már ez sem érdekel. Pedig a díszlet tökéletes, a természet minden szereplője, mint mindig, most is zseniális. A szabályok rájuk jól hatnak, élvezik a csendet, azt, hogy nincs nyüzsgés, csak nyugi; embert se látnak, bátrabbak az élőlények: él, éled, élvezi minden, ami adatik. Lehet, nem értik, de nekik jó így. Mert az élet a lényeg, a szabály meg szabály, a többi meg ősi és ösztönös.

Hűvös reggelek csalnak libabőrt ránk reggelente, és bolondos szelek viccelik meg a tavaszi kabátunkat. Örülünk, hogy nincs már tél, de mi máris a nyárról ábrándozunk. Tavasszal a gondolataink is kuszák, ravaszság kergeti az ábránd-felhőket. Nyílnak a terveink is, de súlyuk nincs még, csak a virágfüzérből font koszorú valóságos a réten séta közben. Csupa ígéretek körülöttünk, és bennünk az érzés, hogy új esélyt kaptunk. Kezdődik minden, lüktet, hívogat, csalogat.  Hiába telt el annyi év és lehet, erőtlen a lábunk, el kell indulni. Újra és mindig.  

Szóval az április meg mi.

És az örök remény. Hogy talán most.