Pereczkiné tragédiája: nyomoz a Vásárhely és Vidéke zsurnalisztája (Novella)

Tavaly márciusban adtunk hírt D. Szűcs Csaba A majomlány című kisregényéről, amely Hódmezővásárhely legfurcsább lakójáról szól. A szerző az elmúlt hónapokban többek között két novellát is közölt, legújabb munkáját pedig – amely a Pereczkiné tragédiája címet viseli – szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátotta.

Vajon miért kellett meghalnia egy tehetős építész feleségének? Mérgezés történt vagy ennél sokkal körmönfontabb az igazság? Derítse ki Ön is! Jó olvasást kívánunk!

D. Szűcs Csaba

PERECZKINÉ TRAGÉDIÁJA

(A novellát megtörtént események ihlették.)

Hódmezővásárhely, 1894. márciusa

1.

Jáhni Richárd, a Vásárhely és Vidéke fiatal hírlapírója egy borongós napon arra érkezett haza a szerkesztőségből, hogy szépséges hitvese a díványra dőlve keservesen sír.

– Mi a baj, Szilvia? – hajolt fölé.

– Meghalt – zokogta kisvártatva a nő.

– Ki?!

– Sári.

Richárdot megdöbbentette a tragikus hír. Az elhunyt és Jáhniné egészen kicsi koruk óta ismerték egymást, felcseperedve pedig jóbarátnőkké váltak. Életerős, huszonhárom esztendős, szemrevaló teremtés volt, aki 1889-ben nőül ment a nála negyven évvel idősebb helyi neves építészhez, özvegy Pereczki Tamáshoz. A tehetős férfit kőművesmester édesapja révén ismerte meg. A párnak a következő évben egy leánya született.

– Mi történt vele? – kérdezte az újságíró.

– Szomszédasszonyától, Kiss Istvánnétól hallottam – ült fel könnyeit törölgetve Szilvia –, tegnap késő délután lázzal és hasfájással ágynak esett, hajnali hatra romlott az állapota, húsz perccel később pedig iszonyatos kínok közepette örökre itt hagyott bennünket.

– Mit mondott az orvos, mi okozta a halálát?

– Pereczki nem hívott hozzá doktort. Úgy vélte, Sári csak elrontotta a gyomrát, amiből egy-két napon belül felépül. Oh, istenem, miért nem küldetett az orvosukért?! – fakadt újra sírva Jáhniné. – Ha megteszi, a barátnőm még most is élne!

– Nyugodj meg, szerelmem – ölelte át a feleségét Richárd. – A boncolásakor majd kiderül, milyen betegségben szenvedett, és hogy lett-e volna rá gyógyír – jegyezte meg.

– Nem lesz boncolás – hüppögte kibontakozva férje karjából Szilvia. – Pereczki hallani sem akar arról, hogy szeretett nejét felvágják.

Jáhni együttérzett a mérnökkel, de a döntésével már nem éretett egyet. Fordított helyzetben ő mindenáron tudni akarná, miféle kór ragadta el tőle a kedvesét. Ha pedig a vizsgálat azt állapítaná meg, hogy a doktor segíthetett volna rajta, vállalná felelőtlensége következményeit. Hirtelen szörnyű gondolat fogalmazódott meg benne.

– Drágám, hogyan jellemeznéd a Pereczki házaspár kapcsolatát? Esetleg voltak nézeteltéréseik, vitáik? – kíváncsiskodott.

– Úgy tűnt, boldogan éltek. Sári legalábbis sohasem panaszkodott nekem – válaszolta Szilvia. – Miért kérded? Csak nem hiszed, hogy a férjének köze van a halálához?

– Nem állítom, hogy bűncselekmény történt – szögezte le a zsurnaliszta –, de a körülmények felettébb gyanúsak.

– Mikre gondolsz?

Richárd közölte, sok olyan mérgezéses esetről számolt már be napilapja olvasóinak, amelyekben az áldozatok ugyanezen tüneteket mutatták. Emellett a könnyen beszerezhető mérgek nyomot hagynak a szervezetben, amik a boncolás során napvilágra kerülnek.

– De mi oka lett volna megölni?

A jóvágású hírlapíró megvonta a vállát.

– Bármi szóba jöhet – mondta.

– Azonnal beszélnünk kell a bátyámmal, hogy rendelje el a boncolást – állt fel izgatottan Szilvia.

A nő testvére, Rődner Szilárd detektívfelügyelőként szolgált a városi rendőrkapitányságon. A buldog szívósságú férfi nemcsak sógora, legjobb barátja is volt Jáhninak.

Félórával később már Szilárd hivatali szobájában ültek. Az egyenruhás figyelmesen hallgatta végig a házaspár mondanivalóját.

– Kézbe veszem az ügyet! – kiáltotta. – Gyertek, beszélgessünk el Pereczkivel! – ugrott fel íróasztali karosszékéből a rendőr. – Most miért néztek rám ilyen meglepetten? Tudom, hogy a saját fületekkel akarjátok hallani, mit mond.

2.

A Pereczki-villa a Kisfaludy utcában állt. A különböző építészeti stílusokat ötvöző, kétszintes házat természetesen a családfő tervezte. Jáhniékat a cselédlány a tágas és ízlésesen berendezett nappaliba vezette, ahol Pereczki Tamás első házasságából született gyermeke, Andor várta őket. Krisztusi korú, magas, jóképű, nőtlen férfi volt, aki apja nyomdokain járva ugyancsak építész diplomát szerzett.

– Atyám nem fogad most látogatókat, a félárván maradt húgocskámmal foglalkozik – közölte. – Viszont én szívesen állok a rendelkezésükre.

– Rendőrségi ügyben keresem az édesapját, Pereczki úr – mondta hivatalos hangon Rődner Szilárd. – Kérem, hívja ide!

– Hallgatom, detektívfelügyelő úr – lépett a helyiségbe mályvaszínű háziköntösben Pereczki Tamás. Széles vállú, ősz hajú, bajszos úr volt.

– Felmerült a gyanú, hogy a felesége mérgezés áldozatául esett, ezért elrendelem holttestének rendőrorvosi vizsgálatát.

– Fogadok, hogy ez a képtelenség a maga szenzációhajhász fejében született meg, Jáhni! – förmedt rá Pereczki az újságíróra. – Gondolom, azt hiszi, én adtam be neki a halálos szert. Jól figyeljenek rám: szerettem Sárát, soha nem lettem volna képes ártani neki!

– Akkor nincs oka tartani a boncolás eredményétől – tárta szét a karját Richárd.

– Megboldogult hitvesem a hálószobánkban fekszik, az emeleten – fordított hátat látogatóinak az építész.

– Intézkedem, hogy még ma beszállítsák a kórház proszektúrájára. Hamarosan jelentkezem, uram – mondta Szilárd, majd távozott a társaival.

3.

Másnap Szilárd délelőtt tizenegy órára a rendőrkapitányságra kérette Pereczki Tamást és a Jáhni házaspárt.

– Megkaptam a boncolási jegyzőkönyvet – közölte, miután helyet foglaltak. – „Az elvégzett vizsgálatok alapján kijelenthető – olvasta –, hogy Pereczki Tamásné, született Bánfi Sára halálát nem mérgezés okozta.”

Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel Szilvia kebléből az orvosi szakvélemény hallatán.

– Örülök, hogy a gyanúm alaptalannak bizonyult – mondta Jáhni Richárd.

– Örül?! – nézett rá villámló szemmel az építész. – Inkább szégyellnie kellene magát, amiért ilyen szörnyűséget feltételezett rólam! – Felállt, döngő léptekkel az ajtóhoz ment, és megmarkolta a fényes réz kilincset. – Többé ne kerüljön a szemem elé, Jáhni! – mennydörögte a válla fölött visszanézve.

– Legyen szíves, üljön vissza! – kérte Pereczkit a detektívfelügyelő. – Az ügy ezzel sajnos még koránt sincs lezárva.

A zsurnaliszta és a felesége összenéztek, meglepte őket a váratlan fordulat.

– Mérnök úr – szólt Szilárd –, ki és milyen operációt hajtott végre néhány héttel ezelőtt Sára asszonyon?

Pereczki szürke szeme összeszűkült, homloka ráncokba szaladt.

– Semmilyen műtétje nem volt – mondta. – Kitől hallotta ezt?

– Itt áll feketén-fehéren – nyújtotta át a jegyzőkönyvet az egyenruhás. – A halottvizsgálatot végző orvos megállapította, az operáció során megsértették a neje hashártyáját, amely emiatt később végzetesen begyulladt.

– Kisebb beavatkozás lehetett, ami után nem volt szükséges feküdnie. Minden bizonnyal azért nem szólt róla nekem, mert nem akarta, hogy feleslegesen aggódjak érte. Rendkívül figyelmes teremtés volt – próbált magyarázatot találni az eltitkolt műtétre a gyászoló mérnök.

– Neked tett említést az operációról? – fordult húgához a rendőr.

Szilvia megrázta a fejét. Ő az ellenkezőjét feltételezte annak, mint néhai barátnője férje: Sárit komolyabb betegség támadta meg, amellyel valamilyen oknál fogva egyedül akart megbirkózni.

– Felügyelő úr, találja meg a feleségem haláláért felelős doktort, hogy a törvény teljes szigorával lesújthasson rá! – rándult ökölbe Pereczki Tamás keze.

– Úgy lesz!

Richárdot lelkiismeret-furdalás gyötörte a Pereczki ellen megfogalmazott gyanúja miatt. Noha tudta, az akkor jogosan merült fel benne. Nem beszélve arról, hogy e nélkül soha nem derült volna fény Sára halálának okára. Hogy szabaduljon a nyugtalanító érzéstől, segíteni akart az eset felgöngyölítésében. Szilárd ennek nem látta akadályát.

Első lépésként felkeresték rendelőjében a Pereczki család magánorvosát, Friedländer Pált. A köztiszteletnek örvendő, pápaszemes doktor kijelentette, semmi köze a végzetes műtéthez. Elmondta, Sára asszonyt három hónappal ezelőtt vizsgálta meg utoljára, akkor pedig majd kicsattant az egészségtől. A két férfi ezután ábécé sorendben haladva, alaposan kikérdezte a város minden orvosát. De nem csak őket: asszisztenseiket, közeli ismerőseiket, családtagjaikat. Végül arra a megállapításra jutottak, hogy egyikük sem az ő emberük. A nyomozás megrekedt.

4.

Egy héttel Pereczkiné halála után Szilvia így szólt ebéd közben a férjéhez: – Összetalálkoztam ma Kissnével a piacon. Nagyon idegesnek látszott, a nyomozás állásáról faggatott. Szerintem tud valamit. Beszéljetek vele!

Richárd és Szilárd uzsonnaidőben becsengetett a Pereczkiék szomszédságában élő Kiss család klinger téglás házába. A feleség nyitott kaput, arca falfehérré vált a két férfi láttán.

– Volna ránk néhány perce? – kérdezte a detektívfelügyelő.

A testes, ötvenes éveinek közepén járó Kissné zavartan hebegve a konyhába vezette váratlan látogatóit. A helyiségben piskóta és vaníliakrém illatának kellemes keveréke szállt a levegőben.

– Foglaljanak helyet – mutatott remegő kézzel két székre a nő. – Kérnek egy csésze teát és egy szelet süteményt?

– Ki műtötte meg Pereczki Tamásnét és miért? – tért rögtön a tárgyra Szilárd.

– Nem tudom, miről beszél – dadogta Pereczkiék szomszédasszonya.

– A viselkedése nem erről árulkodik – mondta a hírlapíró. – Az igazság előbb-utóbb kiderül, s ha most nem beszél, később komoly következményekkel kell szembenéznie!

Kissné lerogyott egy hokedlire.

– Sára február végén azzal keresett meg – kezdte –, hogy ismerek-e valakit a városban, aki vállal magzatelhajtást.

– Pereczkiné gyermeket várt – nézett elképedve barátjára Rődner Szilárd, aki ugyanúgy bámult vissza.

– Azt mondta, egy megesett barátnőjének van szüksége a tiltott beavatkozásra – folytatta az asszony. – Persze azonnal átláttam a szitán, nem egy lánytól és asszonytól hallottam már ezt a mesét. Szólni nem szóltam, úgyis tagadta volna.

– Kihez küldte? – kérdezte Jáhni.

– Malácsik Jankához. Bábaasszony, a Mátyás utcában lakik – válaszolta Kissné. – De meg sem fordult a fejemben, hogy a dolog tragédiával végződhet – mentegetőzött. – Sok meggondolatlan hajadonon és olyan anyán segített már, akik nem tudtak volna még egy éhes szájat etetni. Soha senkinek semmi baja nem esett!

– Vagy a fellelőségre vonástól tartva eltitkolták – jegyezte meg az újságíró. – Most viszont egyszer és mindenkorra véget vetünk Malácsik Janka üzelmének!

A két férfi ezután bepattant a ház előtt várakozó rendőrségi fogatba, és lóhalálában az angyalcsinálóhoz indult. Szilárd előtte meghagyta Kissnének, hogy holnap reggel pontban kilenc órakor jelenjen meg vallomástételre a rendőrkapitányságon.

– Miért vetette el a magzatát Sára asszony? – tette fel a kérdést útközben barátjának a detektívfelügyelő.

– Csak egy magyarázat jut az eszembe: nem a férje nemzette.

– Attól még világra hozhatta volna a gyermeket, mint a legifjabb Pereczkit.

– Nem, ha tudta, kiderül a házasságtörése – mondta Richárd.

Malácsik Janka, ha akarta sem tudta volna tagadni szörnyű másodállását: éppen egy újabb magzatelhajtásra készült elő, amikor bekopogott hozzá a rendőrség. Vasra verve kísérték a fogdába. Késő estig tartó kihallgatásán a középkorú, bájos arcú, bársonyos hangú bába elmondta, ő figyelmeztette Pereczkinét a műtét veszélyeire, de az vállalta a kockázatot. Bevallotta, öt éve foglalkozik magzatelhajtással is. Szilárd kérdésére, hogy hányat végzett eddig, nem tudott pontos számot megadni, háromszáz körülire tette. A beavatkozásért a tehetősektől többet, a szegényektől kevesebbet kért. Tekintélyes summát gyűjtött így össze, amit egy fémdobozban tartott. Ez a házkutatás során a hajópadló alatt kialakított rejtekhelyről került elő.

Jáhninak kivételesen megengedte Szilárd, hogy jelen legyen a halálbába – ahogyan a zsurnaliszta Malácsik Jankát nevezte – kihallgatásán. Otthon aztán részletesen beszámolt a feleségének az ebéd utáni eseményekről. Szilvia nem értette, szomorú véget ért barátnője miért döntött a magzatelhajtás mellett.

– Sári szívügyekben mindig egyenes és őszinte volt – jelentette ki. – Elmondta volna a férjének, ha már másba szerelmes, és elakarja hagyni őt. Egyszeri botlás esetén pedig a bocsánatáért esedezett volna, kérve a férfit, sajátjaként szeresse majd a gyermeket.

– Valami azt súgja – fonta össze ujjait Richárd –, hogy az apa személye miatt határozott így…

 

5.

Rődner Szilárd reggel beállított Jáhniékhoz.

– Pereczki Tamáshoz tartok, hogy tájékoztassam a nyomozás eredményéről – mondta. – Elkísértek?

– Örömmel! – vágta rá a hírlapíró.

Az építész a tervrajzokkal teli dolgozószobájában fogadta őket, csatlakozott hozzájuk a fia is.

Richárdnak még a fülébe csengett Pereczki rendőrségen hozzá intézett figyelmeztetése, miszerint többé ne kerüljön a szeme elé. Attól tartott, a férfi kipenderíti a villából, de végül nem tette szóvá a jelenlétét. Remélte, hogy azért, mert már nem neheztel rá.

– Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy megboldogult nejem nem az én gyermekemet hordta a szíve alatt – szólt Pereczki Tamás, miután végighallgatta a detektívfelügyelő beszámolóját.

– Erre a következtetésre jutottunk mi is – bólintott Szilárd.

– Tudják, az utóbbi időben rendetlenkedik a szívem, ezért Friedländer doktor eltiltott minden megerőltető tevékenységtől.

– A feleségem szerint Sára bevallotta volna önnek a hűtlenségét – mondta Jáhni Richárd a mérnöknek. – Az, hogy nem tette meg, és hogy egy angyalcsinálóhoz fordult arra utal, a szerető személye fájdalmat okozott volna magának.

– Sejti, ki lehet ez a férfi? – Az újságíró Andorhoz lépett. – Elment az esze, Jáhni?! – csattant fel Pereczki. – Még hogy a fiam és Sári, ugyan már!

– Apám – szólalt meg szemlesütve a fiatal építész.

– Ugye, nem igaz, fiam? Mondd, hogy nem!

– Esküszöm, csak egyszer lettünk egymáséi – tette a szívére a kezét Andor. – Azon a napon csúnyán összekaptatok valamin, ami után te dühösen elviharzottál itthonról. Sára a télikertbe vonult vissza, én akkor épp ott olvasgattam. Szomorú volt a vitátok miatt, a sírás kerülgette, megpróbáltam hát felvidítani egy kicsit, és valahogy az ágyamban kötöttünk ki. Azonnal megbántuk! Elhatároztuk, úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna kettőnk között. A gyermekünkről nem szólt nekem… Nagyon sajnálom, apa – mondta bűnbánó hangon az ifjú Pereczki. – Kérlek, bocsáss meg!

– Pakold össze a holmidat, és hagyd el a házamat! – parancsolta Tamás.

– Könyörgöm, beszéljük meg.

– Takarodj! Többé nem vagy a fiam!

– Ezt nem mondhatja komolyan…

– Családi ügyekbe ne üsse bele az orrát, Jáhni! – szólt rá a zsurnalisztára az idős mérnök. Homlokán kidagadt minden ér, s villogott a szeme. – Távozzanak maguk is!

– Amikor üt az utolsó órája, megfogja bánni, hogy kitagadta a fiát. Sajnos akkor már nem lesz ideje rendezni vele a kapcsolatát. Töprengjen el ezen – tanácsolta az ajtóból Richárd.

Néhány héttel később vádat emeltek Malácsik Janka ellen. Pereczki Tamás megkérte egy bizalmas, befolyásos barátját, intézze el, hogy az elhunyt felesége neve ne szerepeljen sem a rendőrségi jegyzőkönyvekben, sem a vádiratban és az angyalcsináló se beszéljen róla a bíróság előtt. A vezető tisztviselő örömmel segített az építésznek elkerülni a botrányt. Jáhni részletes tudósításokban számolt be a Vásárhely és Vidéke hasábjain a helyi közvéleményt lázban tartó ügy négy tárgyalási napjáról. Természetesen a hírlapíró sem tárta a nyilvánosság elé Sára történetét. A halálbábát végül sok-sok évnyi börtönbüntetéssel sújtották, öregasszonnyá sorvad, mire szabadul a rácsok mögül. Az ítélethirdetésre Pereczki Tamás a fiával együtt érkezett. Richárdot az egyik „szemfülese” – így nevezte az informátorait –, úgy tájékoztatta, a hírneves mérnök békülési szándékkal felkereste a Fekete Sas Szállóban lakó Andort. A zsurnaliszta örömmel újságolta a jóhírt Szilviának, s csak remélni tudta, hogy az idő múlásával begyógyulnak a lelkisebek, apa és fia viszonya pedig újra olyan szorossá kovácsolódik, mint amilyen Pereczkiné tragédiája előtt volt.