Kovács Attila: a Mezey-válogatott egyike a legigazságtalanabb sorsú csapatoknak

Hallucináció, erős szédülés, émelygés, hányinger – furcsa és megmagyarázhatatlan rosszullét lett úrra a magyar labdarúgó-válogatott tagjain a hírhedt irapuatói 0-6 előtt. A szovjetek 1986-ban is átgázoltak rajtunk, szétrombolva a magyar álmot. Kovács Attila történész, történelemtanár, újságíró, sportújságíró új könyvében az utolsó, vb-n járt magyar nemzeti együttes tagjait megszólaltatva nem csak a „mexikói fekete doboz” titkát kutatta, de arra is kísérletet tesz, hogy „rehabilitálja” a Mezey-gárdát. Az ő „Aranycsapatát”. Blogstar-interjú!

Milyen indíttatásból született meg az utolsó vb-szereplő válogatottunkról, a Mezey-féle nemzeti együttesről szóló új könyve? Honnan jött az ötlet, s melyek voltak a feldolgozás főbb állomásai?

Az egész onnan indult, hogy gyermekkorom eszmélése éppen egy időre esett a Mezey-válogatott csodálatos menetelésével, és ennek eredményeként elképesztő élményeket kaptam ettől a csapattól. Olyan élményeket, amelyek meghatározták az életemet, hiszen – az Édesapámtól hozott futballrajongás mellett – ennek a válogatottnak köszönhető a futball iránti örökös, el nem múló elköteleződésem, és így közvetve az is, hogy másfél évtizede sportújságíróként is dolgozom.

Az a gondolat, hogy könyvet írjak erről a válogatottról, nem volt új keletű. Amikor a 2010-es dél-afrikai világbajnokságról is lemaradtunk, akkor fogalmazódott meg először bennem az utolsó, még vb-re is eljutó válogatott történetének megírása. Nem sokkal utána bele is kezdtem a kéziratba, de félbehagytam, és ilyen-olyan okokból nem is folytattam, egészen idén tavaszig.

Idén viszont kerek évfordulót ünnepeltünk, hiszen 35 évvel ezelőtt, 1985 tavaszán jutott ki a csapatunk a mexikói vb-re, és ugyanekkor volt a Videoton felejthetetlen UEFA Kupa-menetelése is. Ezek felidézésére tavasszal írtam egy 20 részes cikksorozatot, amely révén több olyan játékost is megismertem a Mezey-válogatottból, akiket korábban még nem ismertem, illetve a cikkek által komoly mennyiséggel gyarapodott az elképzelt könyvem anyaga is. Ezután már nem volt megállás, a nyáron nekiveselkedtem, és megírtam a könyvet, ami nemrégiben saját kiadásomban meg is jelent és immár kapható néhány boltban, valamint az interneten is.

Az én Aranycsapatom – így jellemzi és így mutatja be az 1983-1986 között remeklő magyar csapatot. Miért érezte úgy, hogy ez a gárda párhuzamba állítható a Puskás-féle vb-ezüstérmes generációval, s mivel szolgált rá, hogy „aranycsapatként” tarthassuk számon?

Ennél a párhuzamnál sem hagyható ki a személyes megközelítés. Számomra – és saját korosztályom sok más, futballszerető tagja számára is – szükségszerűen ez a válogatott lett az Aranycsapat, hiszen életkorunknál fogva nemhogy Puskásékat, de még Albertéket, Göröcséket sem láthattuk játszani. Van azonban másfajta ok is, ami alapján bizonyos párhuzamok felállíthatók. Egyrészt megmásíthatlan tény, hogy Mezeyék csodálatosan futballoztak, és hatalmas sikereket értek el, amiket nem szabad elvenni ettől a csapattól. A világ élvonalába tartozó Spanyolországot, Hollandiát, NSZK-t és Brazíliát is legyőzték, méghozzá meggyőző, tudatos, remek játékkal. Feltétlenül megemlítendő a Mezey-csapat társadalomra gyakorolt hatása. Történelemtanárként magam is oktatom az aktuális nyolcadikosaimnak, hogy egy sötét, borzalmas korban – a Rákosi-korszakban – szinte az egyedüli öröme volt a magyarságnak az Aranycsapat tündöklése. Itt is fel lehet fedezni némi párhuzamot, mert bár az 1980-as évek elejének, közepének Kádár-korszaka olyan terrort már nem hozott, mint a Rákosi-éra vagy a forradalom utáni évek, ugyanakkor viszont a kilátástalanság korszaka volt, tömegek számára érdemi és értelmes jövőkép nélkül. Ebbe a – könyvben általam posványosnak nevezett – korszakba csempészett nem csekély örömet, boldogságot, várakozást a Mezey-válogatott, amelynek egyrészt jó volt szurkolni a jelenben, másrészt a vb-kvalifikáció után lett bő egy évünk, amikor volt mit várni. Az egész ország a vb-várás lázában perzselődött. Ezt 7-8 éves gyermekként én magam is a bőrömön éreztem, már amennyire ezt egy gyermek érezni tudja. De az tény, hogy még ma is bizsergés fog el, ha visszagondolok erre az érzésre.

34 év távlatából is igencsak vegyes érzéseket vált ki a magyarokból a mexikói világbajnokság. Az azt megelőző években gyakorlatilag mindenkit megvertünk, a vb előtt gurítottunk egy hármast a braziloknak, hogy aztán a szovjetek elleni 0-6-tal Irapuato legyen a magyar foci Mohácsa. (Érdekesség, hogy a Kanada elleni 2-0-s győzelemre és a franciák elleni 3-0-s vereségre hajlamosak vagyunk már kevésbé emlékezni…) Könyvtárnyi irodalom született arról, milyen okok vezethettek a mexikói sikertelenséghez (a tésztától a doppingon és a bundán át a politikai összeesküvés-elméletekig), de összességében még mindig mintha sötétben tapogatóznánk. Ön futballrajongó sportújságíróként hogy látja, mi történhetett?

Távol álljon tőlem, hogy kijelentsem: könyvemben megfejtettem a „mexikói fekete doboz” titkát, azt ugyanakkor merem állítani, hogy a könyv elolvasása után közelebb kerülünk a megoldáshoz, választ kapunk kérdéseink legjavára.

A Mexikóban történteket ugyanis alaposan kiveséztük azzal a 15 játékossal, akik a vb-keret tagjaként részesei voltak a történéseknek, és megtiszteltek visszaemlékezésükkel. A játékosok elmondásai alapján arra juthatunk, hogy a kudarcnak több, egymást erősítő oka volt.

Az 1986. májusi, közvetlen vb-felkészülés, amikor a hideg magaslatról vitték a csapatot a forró magaslatra, majd ott a déli edzések, edzőmeccsek sokkal több erőt vettek ki a játékosokból, mint szabadott volna. A csapat vezéregyénisége, Nyilasi Tibor nem tarthatott a csapattal, amelyet ráadásul további kulcsjátékosok tavaszi sérülése is hátráltatott. A bajnokságban szereplő válogatott kerettagok – a honi pontvadászat alacsony színvonala miatt – eleve nem tudtak kellő felkészültséget elérni. A csapat körül tevékenykedő vezetők hatalmi harcai – amelyekről külön is szó esik a könyvben – óhatatlanul visszaszálltak az együttesre, leginkább azzal, hogy az amúgy is feszült Mezey György feszültségét a csapat körül kialakult ügyek tovább növelték. Természetesen a kapitány is követett el hibás szakmai döntéseket, amelyek végzetesnek bizonyultak. Mindezek külön-külön is kudarchoz vezethettek volna, ám együtt, egymást óhatatlanul erősítve, végső soron magyarázatot adnak a világ akkori legjobbjai közé sorolt csapat rossz vb-szereplésére.

És legvégül, közel három és fél évtized után, igenis meg kell emlékezni a szovjet meccs előtti, megmagyarázhatatlan rosszullétről, amely – több mint gyanúkeltő módon – az egész csapatot érintette.

Ennek titka vélhetően sajnos sosem lesz már felfedve, pedig lehet, hogy azzal alapvetően új értelmezést is kaphatna a „mexikói fekete doboz”. Emellett a könyvben több, ön által is felemlegetett tabut – például a doppingkérdést, vagy a tésztamizériát – igyekeztem ledönteni, hitem szerint sikerrel.

Rengeteg résztvevő, akkori játékos idézte fel Önnek a 34 évvel ezelőtti emlékeit. A tapasztalatokat összegezve – bár a futballban sincsen ha, de mégis – hogy érzi: mit csinálnának másként, ha még egyszer nekifuthatnának annak a világbajnokságnak?

Általános volt a játékosok véleménye abban, hogy az ausztriai „hideg magaslat” után valósággal kikészítette őket a mexikói „forró magaslat”. Ebben biztosan lehet valami, hiszen Lienzben még havat láttak a játékosok, reggelente olykor fagyott, Mexikóban pedig a tűző napon a hőmérséklet olykor közelebb volt a 40 fokhoz, mint a 30-hoz. Itt talán hiba volt, jóllehet, a magaslati levegő élettani hatásaira csak akkor tud a szervezet alkalmazkodni, ha az ember olyan helyen tartózkodik. Gondoljunk bele abba, hogy például a Himalája csúcsait ostromló hegymászók is sok időn keresztül akklimatizálódnak egyre fentebb és fentebb a hegyen, mielőtt csúcstámadásra indulnak. Emellett sokan erősnek érezték a felkészülés idején kapott terhelést is. És bizony, volt valami, amit minden játékos fájdalommal említett meg: a mexikói kudarc nagy baj volt, de még ennél is nagyobb bajt okozott, hogy a vb után szétverték ezt a kiváló csapatot. Ebben egyébként teljes mértékben egyetértek a csapat egykori tagjaival.

Melyik volt az a személyes sztori, emlék, ami a leginkább meglepte, ha úgy tetszik, megdöbbentette a szerzőt?

Nagyon nehezet kérdez, mert ennek a válogatottnak az egész története nagyon magával ragadó, ráadásul nagyon sok, korábban még nem hallott történetet ismertem és írhattam most meg, így nem könnyű kiemelni közülük bármit is. Ha mégis választanom kellene, akkor azt emelném ki, hogy azt a „városi legendának”, és „összeesküvés-elméletnek” titulált ténykérdést, miszerint a szovjet meccs előtt megmagyarázhatatlan rosszullét fogta el az egész csapatot, az összes általam megkérdezett játékos megerősítette. Volt, aki hallucinált, volt, akinek erős émelygése volt, és többen panaszkodtak szédülésre, hányingerre is.

Erről eleve csak az elmúlt években olvastam először, korábban nem igazán, holott, mint a játékosok elmesélték nekem, valamennyiüket érintette ez a dolog. Most, a könyvben – többen talán először Mexikó óta – erről is őszintén beszéltek.

Ön egyfajta szemléletváltást is sürget a tekintetben, hogy ne a 0-6-ról emlékezzünk erre a válogatottunkra, hanem becsüljük meg és értékeljük az 1986-ot megelőző esztendők sikersorozatát. Mit gondol, mi az oka annak, hogy talán a többségnek még mindig a kudarc jut eszébe arról a csapatról, s mi szólna amellett, hogy a sporttörténelmi emlékezet „rehabilitálja” a válogatottat?

Kérdése első felével kezdve, egyrészt a szurkolói lélektan sajátossága az ok, amely a zöld gyepen átélt nagy sikereket és megrázó vereségeket egyaránt mélyen megőrzi emlékeiben. Ez nemcsak Mexikóval kapcsolatban van így. Ma is emlegetjük a londoni 6-3-as győzelmet, de az 1954-es elbukott vb-döntőt is, és ugyanúgy emlékszünk az 1966-os brazil-verésre, mint az 1969-es marseille-i nagy zakóra. De véleményem szerint itt azért is hatolt ennyire a szurkolói lélek mélyrétegeibe az irapuatói 0-6, mert túl nagy volt a kontraszt a Mezey-csapat addigi teljesítménye, és a szovjet meccsen mutatott játék és végeredmény között. Ne felejtsük el, hogy 1984 őszétől a mexikói vb-ig – közel két év alatt – a magyar válogatott mindössze 2(!) alkalommal szenvedett vereséget. Tétje egyik meccsnek sem volt, mert bár a hollandok elleni hazai vereség vb-selejtező volt, ám addigra mi már zsebünkben tudtuk a mexikói repülőjegyet. Ugyanakkor korábban győztünk Hollandiában, oda-vissza legyőztük Ausztriát, megvertük azt az NSZK-t, amelyik amúgy aztán Mexikóban vb-döntőt játszott, és máig emlékezetes mérkőzésen vertük meg 3-0-ra Brazíliát. És akkor most olyan „apró” győzelmekről nem is beszélünk, mint a Wales elleni, idegenbeli sima 3-0, a Ciprus elleni két győztes vb-selejtező, és hogy több, mexikói vb-résztvevő válogatottat (Algéria, Dél-Korea) is gond nélkül legyőztünk. Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban pedig az, hogy az egész ország által rendkívüli módon várt mérkőzésen – amelynek kezdő sípszava előtt az egyébként 20 ezer lakosú Havanna-lakótelepen, ahol gyermekkoromban laktam, egyetlen ember sem volt az utcán – egyszerűen kivégeztek bennünket. Azt a magyar válogatottat, amelyről az elmúlt két év eredménysora után úgy gondoltuk mi, szurkolók, hogy verhetetlen. Ez olyan nagy és hirtelen jött csapás volt, amit máig emlegetnek a szurkolók.

Kérdése második felére részben már a fentiekben elmondtam a választ.

A könyv megírása idején jutottam arra a felismerésre, hogy ez a válogatott egyike a legigazságtalanabb sorsú csapatoknak. Nemzetközi szinten is igaz talán ez, de a magyar futball történetében mindenképp.

Ne feledjük, hogy mindmáig ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely kijutott a világbajnokságra. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely életre szóló futballszeretetet volt képes adni az akkor gyermek- és ifjúkorúak tömegeinek. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amelynek teljesítményére az egész világ felfigyelt. Ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely bárkivel is mérkőzött, reálisan bízhattunk a győzelmében. És ez az utolsó olyan magyar válogatott, amely – épp az előbb felsoroltak okán – képes volt magával ragadni egy egész országot. Vagyis: ez a csapat sokkal többet tett le az asztalra annál, minthogy a mexikói 0-6 alapján emlékezzünk csak rá, de leginkább mégis csak ez alapján emlékszünk rá. Könyvemmel – s ezt nagyon pontosan érzékelte – ezen is szeretnék változtatni.

Kétségkívül az egyik legvitatottabb személyiség a körül az együttes körül Mezey György szövetségi kapitány volt, akit sokan istenítettek, mások a nyakába varrták, hogy Mexikóban nem jutottunk tovább a csoportkörből. Ön hogyan ítéli meg az ő tevékenységét, szerepét?

Miután Mezey György udvariasan, de elhárította a megkeresésemet, és azt, hogy maga is elmesélje a csapathoz fűződő saját emlékeit, arra törekedtem, hogy a könyvben a szövetségi kapitány ténykedéséről a játékosok emlékei alapján kapjanak képet az olvasók. Úgy gondoltam ugyanis, hogy elsősorban azok a játékosok hivatottak arra, hogy Mezey György szerepét megítéljék, akik végigdolgozták vele ezt a három évet, és akik ezáltal a sikerekben és a kudarcban is osztoztak vele. Ezek alapján azt mondhatom, hogy nyilvánvalóan hibázott ő is, a kudarcban neki is megvan a felelőssége, de azt a rágalom- és támadásözönt, amely Mexikó után rázúdult, s aminek következtében Kuvaitig menekült, semmiképpen nem érdemelte meg.

1986-ot követően 2016-ban jutott ki legközelebb nagy tornára Magyarország, amikor is az Eb-nyolcaddöntőig meneteltünk, s most a 2021-re átcsúszott, részben hazai rendezésű Eb-re is kvalifikálta magát nemzeti tizenegyünk. Miként látja, túljutott a mélyponton a magyar labdarúgás, van rá esély, hogy újra méltó legyen régi nagy híréhez? Ha igen, mire alapozza optimizmusát?

Nagyon nehéz erre válaszolni, és ezt éppen a Mezey-válogatott történetének mélyebb megismerése mondatja velem. A válogatott ugyanis mindig a kirakatcsapata egy ország labdarúgásának. Ez azt jelenti, hogy szereplése kiemelten fontos ugyan, ám sokszor nem fedi le az adott ország futballjának valós állapotát. A Mezey-válogatott például sokkal, de sokkal jobban szerepelt annál, mint ahogy a magyar futball akkori, általános állapota alapján ez reális lett volna. Most úgy érzem, bizonyos fokig jobb a helyzet, mint az 1980-as évek közepén volt, ugyanis azon a mélyponton, amelyen Mexikó után elindultunk, s amelyen talán az ezredforduló tájékán értünk a legnagyobb mélységekbe, túl vagyunk.

Az elmúlt években láthatóan felszálló ágba kerültünk. Ugyanakkor figyelmeztető jel, hogy az egyébként szépen kiépült akadémiai rendszerünk sajnos nem ontja magából a tehetségeket, és például továbbra is alig néhányra tehető csupán azon labdarúgóink száma, akik hétről hétre a topbajnokságokban jutnak szóhoz.

A labdarúgás Magyarországon mindig is egyfajta nemzeti, össztársadalmi ügy, azzal együtt, hogy a sportág sikeressége, illetve pillanatnyi népszerűsége időről időre változhat. Ön szerint mennyiben volt más a magyar labdarúgás társadalmi megítélése az 1980-as években, a késői Kádár-korszakban, illetve most, az utóbbi években és 2020-ban?

A sport és azon belül is elsősorban a futball megítélése bizonyos tekintetben mindig felül áll az adott társadalmi- és politikai rendszeren. A sportág sikerei, s különösen a nemzeti válogatott eredményes szereplése komoly identitáserősítő tényező, rendkívüli szerepe van a nemzeti öntudat erősödésében. Gondoljunk csak bele, hogy Jugoszlávia felbomlása után például Horvátország a világ szemében akkor került fel igazán a térképre, amikor 1998-ban elődöntőbe jutott a foci-vb-n. Vagy Diego Maradona tragikus halála kapcsán említhetjük Argentínát is, amely ország népének a néhány évvel korábbi Falkland-háború és a gazdasági összeomlás után túláradó örömet adott a Mexikóban megszerzett világbajnoki cím. Ebből a szempontból szerintem mindegy, hogy a késői Kádár-korban vagy 2020-ban vagyunk-e. Azt viszont meg kell hagyni, hogy bizonyos szinteken a futball ma sajnos átpolitizálódott, mert vannak olyan erők, politikusok és a holdudvarukba tartozó személyek, akik bevallottan akkor boldogok, ha kikap a magyar válogatott, és ezáltal támadhatóvá válik a kormány – egyébként nagyon is üdvözlendő – sportpolitikája. Ez rendkívül szomorú jelenség, amely még a Kádár-korszakban sem volt megfigyelhető.

Kiemelte, az 1980-as években a magyar gyerekek még jellemzően a magyar sztárokért lelkesedtek, Nyilasiért, Détáriért, Kiprichért, majd az 1990-es évektől mostanáig – a Gera-, Király-nemzedék Eb-szereplése ellenére is – mindenki Messi és Cristiano Ronaldo akart lenni. Lát rá esélyt, hogy a mostani generáció újra idolokat, hősöket ad a magyar gyerekeknek?

Igen, látni erre esélyt, mert most éppen jó a csillagok állása. Kijutottunk az Európa-bajnokságra, amelyen legalább két meccset hazai pályán játszunk majd. Ez önmagában is jelentős figyelmet irányít majd a futballra és azon belül a válogatottra. Emellett kibontakozóban van egy új klasszisunk, Szoboszlai Dominik személyében. Már az nagy szó, hogy olyan csapatokkal hozzák hírbe őt, amelyeknél magyarként utoljára Détári Lajosnak volt esélye szerződést kapni, de emellett a pályán mutatott teljesítménye, és a válogatotthoz való hozzáállása is joggal teszi őt az érdeklődés középpontjába. Remélhetően hamarosan legalább annyi „Szoboszlai” kergeti majd a labdát az iskolai pályákon és a Bozsik-tornákon, mint amennyi „Messi”, „Neymar” és „Ronaldo”. És Szoboszlain kívül Gulácsira, Willy Orbánra vagy Sallai Rolandra is fel lehet nézni, emberileg és a pályán nyújtott teljesítményük okán is.

Ön szerint mit adott a jelenlegi válogatottnak Marco Rossi szövetségi kapitány? Mennyiben hasonlítható ő Mezey Györgyhöz, miben látja hasonlónak a szerepüket?

Annak ellenére, hogy az 1980-as évekhez képest jelentős változáson ment keresztül a futball, azért lehet hasonlóságokat találni. Marco Rossi óriási nyeresége a magyar válogatottnak, mint ahogyan 1983-ban Mezey György kinevezése is telitalálat volt. Abban is megvan az analógia, hogy amint Mezey, úgy Rossi is remekül találta és találja meg azokat a játékosokat, akik az általa megálmodott játékrendszerben sikerrel tudnak játszani. Ennek tudható be az, hogy amint erre a Mezey-válogatott is képes volt, úgy a Rossi-gárda is le tud győzni nálánál magasabbra taksált csapatokat is.

Mit gondol, tanulhat-e a Mexikóban történtekből a mai magyar válogatott a hazai Eb-re, s ha igen, mit?

Ha elmélyedünk a magyar futball történetében, akkor azt láthatjuk, hogy az esetek többségében nem tudtuk jól kezelni sem a sikereket, sem pedig a kudarcokat. Ennek számos, amúgy szép reményű csapatunk itta meg a levét. Az Eb-kvalifikáció, amit Rossi csapata elért, erőn felüli teljesítmény volt. Ráadásul tudvalévő, hogy a „halálcsoportba” kerültünk, ahol a vb- és az Eb-cím védője, valamint a soha nem lebecsülhető Németország lesz majd az ellenfelünk. Fontos, hogy a realitás talaján maradjunk. Ez nem azt jelenti, hogy „merjünk kicsik lenni”, és eleve ne bízzunk, ne reménykedjünk abban, hogy sikerül továbbjutni, mert erről szó sincs. Nekünk, szurkolóknak hinni kell ebben, a játékosoknak pedig a hit mellett megtenni a pályán mindent, hogy ez bekövetkezzen! De ha mégsem sikerül, ha netán három vereséggel, utolsó helyen zárjuk a csoportot, akkor ne essünk abba a hibába, amelybe korábban már oly’ sokszor, hogy átkot szórunk mindenkire, és földig rombolunk mindent. Mert most van egy fiatal átlagéletkorú, nagyon is reményteljes válogatottunk, amely az elkövetkező években még sok-sok örömet adhat majd a magyar szurkolóknak!

Végezetül: a mai világban könyvet kiadni nem feltétlenül hálás küldetés és munka. Ön mit vár Az én Aranycsapatomtól, milyen fogadtatásra számít?

A beszélgetésünk elején említettek okán szívügyemnek éreztem, hogy elkészüljön ez a könyv, így örömet okozott a könyvkészítés minden fázisa, és boldog vagyok, hogy elkészült a kötet. Ennél is nagyobb örömet jelent, hogy azok a játékosok, akik már kézbe vették a könyvet, nagyon jó véleményeket fogalmaztak meg. Nagy örömet éreztem, amikor egyikük azt mondta, hogy kiérződött belőle a szeretet. Igyekszem mielőbb minden játékosnak eljuttatni a nekik szánt tiszteletpéldányt. A mindmáig utolsó magyar vb-gól szerzője, Détári Lajos a kötethez írt ajánlásában úgy fogalmazott: örül, hogy megszületett ez a könyv, mert átfogó képet ad az utolsó, világverő magyar válogatottról. Úgy érzem, Döme jogosan mondhatta ezt, hiszen a mexikói 22-es keret kétharmadát meg tudtam keresni, és mindenki rendelkezésemre állt. Ilyen sok szemszögből korábban még nem lett kitárgyalva a Mezey-válogatott története, sem a siker, sem pedig a kudarc.

Ami pedig a szurkolók, az olvasóközönség fogadtatását illeti, természetesen örülnék, ha minél többen elolvasnák a könyvemet, és miután letették, ők is úgy éreznék, hogy ez a csapat többet érdemel annál, mint ahogyan jelenleg tekintünk rájuk.

Forrás: blogstar.hu