Sipos Edit hangulatfestményei, színnel, formával, lélektérrel
A Magyar Festészet napja alkalmából nyílt meg múlt pénteken Sipos Edit maroslelei festőművész, a héten még látogatható tárlata a lelei könyvtárban. Az alkotó helyi művészeti egyesület alapításán töri a fejét.
– Milyen képeket hozott el erre a tárlatra? – kérdeztem az alkotótól.
– A kiállított képek jó része, egy-kettő kivételével, mind 2020-as, azaz ebben az esztendőben készült. Megpróbáltam olyan témát választani, amit nem lehet csak úgy megragadni, ezért ezek hangulatfestmények. Az absztraktot elhagyva, a figurális festészet felé fordulva inkább emberi alakokat akartam ábrázolni, de mégis személytelenül. A képek többségén az ábrázolt alakoknak ezért nincs arcuk. Érzelmeket akartam kifejezni, ahol nem pont egy ember érzelme fontos, hanem általánosságban mindenkié.
– Ezért olyan expresszívek a festmények?
– Igen. A megalkotásuk közben mindenféle technikát használtam, néha kollázst, hogy plasztikusabbak, érdekesebbek legyenek.
– Színvilága is jellegzetes, ez már korábbi tárlatain is kiderült…
– A lilás-kékes árnyalatok miatt nem pontosan barátságos képek ezek. Volt, aki azt mondta, hogy borzasztóak a színeim. Ez is egy visszajelzés, de nem a színek, hanem az számít amit a képeim árasztanak. Persze nyilván szeretné mindenki azt a visszajelzést kapni, hogy „de jó!, de szuper!, otthon is kiakasztanám egyik másik festményt a falra”. De a művészet és a festészet nem csak arról szól, hogy mindig szépet adjunk, hiszen a világ nem erről szól, hanem afölött. Én is szeretem a valósághű képeket és a hiperrealizmust, de arra ott a fotó. A festészet és a művészet bármelyikmás ága szerintem azt próbálja megragadni, hogy mi az a kis nüasznyi más, amitől egyéni lesz. Vagy egyedi. Az absztraktot is így tudom magamban kategorizálni, hogy azok érzelmek: éhség, fájdalom, szeretet. Azaz nem egy konkrét dolgot, például Jézus levételét a keresztről ábrázoljuk, hanem magát a szenvedést, akkor az az eszközvilág kevés, amit a realizmus nyújtani tud.
– Maroslelén azonban Ön másképp is ismerik. A közelmúltban az orvosi rendelő váróját díszítette ki Bogyóval és Babócával és mesetársaikkal. Ez hogy jött?
– Nyáron művészeti tábort tartottam, korábban pedig szintén mesefigurákkal rajzoltam festettem tele az algyői gyerekrendelőt is, szintén felajánlásként, szívességből. Kisgyermekként nagyon sokat voltam beteg, és mindig féltem az orvostól, ahogy mai napig is vannak ilyen érzéseim. Ha elterelődik egy gyerek figyelme, ha a rendelőbe visszük, s a félelmei kissé feledésbe merülnek, az szerintem egy jó dolog…
– Mikor fest egyáltalán? Hiszen a községházán dolgozik műszaki ügyintézőként…
– Többnyire éjszaka, mert amellett, hogy dolgozom, két gyermeket nevelek, egy 17 és egy 5 évest. Mindkettő fest, így ez családi kikapcsolódást is jelent… Egyébként szakaszosan festek, ami azt jelenti, hogy nem minden nap, hanem valóban szakaszonként. A most látható képeim között van amely a tébolyt, az időutazókat, a szabadulást vagy éppen a kenyérsütés közben-t ábrázolja. Az egyiken pedig a nagylányom látható. Nagyon szeretnék létrehozni egy lelei művészeti egyesületet, ugyanis a faluban nagyon sok a tehetséges ember, így ők is megmutathatnák magukat. Nemrégiben volt a Magyar Népmesék rajzpályázat zsúrizése, melyen kiderült, hogy nagyon tehetségesek a gyerekek is. Az egyik hatodikos kislány pedig kiemelkedően az. Az egyesület majdan pedig kiállítóteret és helyet is kaphatna a faluban, szuper lenne erre az egyébként is közösségi célra felújított volt jegyzői lakás.
